[origo]
Nyomtatás

A buta Bush tanulsága
2009. január 19., hétfő, 18:50


Nem illik, nem szokás, nem szabad butának nevezni embereket a nyilvános beszéd legtöbb fórumán. Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan működik a rendszerszerű butaság.

 


Ritkán vesszük észre, de ettől még létezik egy tabu: nem illik, szokás, szabad butának nevezni embereket a nyilvános beszéd legtöbb fórumán. Politikusokat szokás aljas gazembernek és nemzetrontónak nevezni, de nem butának; pártok szavazóiról mondanak olyanokat, hogy "megtévesztett tömegek", de azért olyasmire kevesen vetemednének, hogy csak úgy kimondják: az emeszpések/fideszesek buták. (A különbség lényegi: a megtévesztett a propagandagépezet áldozata, bár persze volna lehetősége, hogy átlásson a szitán, de mégsem csak ő a hibás - a buta viszont magától szavaz rosszul.) Filmeken gyakran látunk gonosz embereket és egyéb lényeket, akik el akarják pusztítani akár az egész világot is, de igen ritkán találkozunk buta szereplővel (legfeljebb idiótákkal, de az más szint). Az irodalom, gondolnánk, tényleg mindenféle elképzelhető jellemvonást alaposan körbejárt már, mégis, nehéz lenne megnevezni egy buta regényhőst.

Persze a butaság mint jelenség és a butaságról való beszéd egyaránt átszövi mindennapjainkat: simán lehülyézzük egymást szemtől szembe, egymás háta mögött vagy internetes fórumokon. Van azonban a nyilvánosságnak valami nehezen megfogható, de biztosan működő szintje, ami fölött már kifejezetten feltűnő, ha ilyesmi történik. Az igazán jól működő tabuk csak akkor vehetők észre, amikor megsértik őket. Van olyan publicista, aki részben annak köszönheti ún. botrányos hírét és népszerűségét, hogy simán lehülyéz bárkit, ha kell, ha nem. A Coen fivérek legutóbbi filmjében (Égető bizonyíték) is az a leginkább megdöbbentő, hogy a szereplők túlnyomó többsége meglehetősen vagy éppen nagyon buta, és ebből jöttem rá: tényleg, milyen ritka az ilyen.

Miért lehet ez így - miközben sok más kellemetlen emberi tulajdonságot ugye minden normasértés nélkül fel lehet hánytorgatni? Viccből eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy az európai kultúra több ezer éve az ember gondolkodásra való képességét tartja a legnagyobbra, s ezért volna a butaság vádja a legsúlyosabb sértés. Felvethetnénk azt is, hogy a demokrácia lényegi meggyőződése, ami nélkül az egész szép és bonyolult felépítmény összeomlana, hogy azért alapvető dolgokban mindenki képes olyan döntéseket hozni, amelyek elvei és a rendelkezésére álló információk szerint a legjobbak saját maga és szűkebb-tágabb közössége számára. Tetszetős volna azt mondani, hogy ez a demokratikus meggyőződés teszi tiltólistára mondjuk annak emlegetését, hogy hát azért a valóságosan létező emberek többsége (hiszen látjuk!) nem képes ilyen döntéseket hozni, sőt - azonban naivitás volna azt gondolni, hogy kultúránkat, minden szereplőjét az utolsó közíróig és hollywoodi producerig ilyen mélyen áthatja a demokrata éthosz.

A butaság emlegetésével valójában az a gond, hogy nem tűnik elég mélynek. Rengeteg elméletet alkottak már arról, mik is az alapvető emberi személyiségvonások; de függetlenül attól, hogy mi lenne ezek vélt természete (és léteznek-e egyáltalán), e vonásokat igen gyakran használjuk mások és magunk viselkedésének megmagyarázására. A cselekvések motivációiban mehetünk egyre mélyebbre, míg végül ott találunk egy személyiségjegyet. "Miért tette ezt meg ezt Orbán Viktor? Mert azt gondolja, hogy ez tetszik a szavazóknak. Miért akarja, hogy a szavazók őt szeressék jobban? Mert ő akar lenni megint a miniszterelnök. Miért akar az lenni? Mert hatalomvágyó." Innen tovább csak másféle, a tulajdonság kialakulásáról szóló pszeudotudományos pszichológiai "elméletekkel" mehetünk ("azért hatalomvágyó, mert alacsony, mert vidéki stb.").

Az ilyesféle magyarázatok sokkal tetszetősebbek, mint azok, amelyek a butaságra hivatkoznak. A butaság egyszer csak, ráadásul igen hamar, elvágja az egyre mélyebbre és messzebbre hatolni kívánó kutatást. "Miért nem sikerült Gyurcsánynak egyetlen épeszű reformot sem véghezvinnie?" - innen el lehet indulni sokfelé, lehet elméleteket előállítani a pártról és a népről, komcsizni és összeesküvésezni, egyén- és tömeglélektani megfigyeléseket tenni és így tovább; ha ellenben azt mondjuk, hogy "hát mert buta", akkor kész, ennyi. Ez, úgy érezzük, nem is igazi magyarázat, csak elzárja az utat a valódi megértés elől. Mint ahogy egyébként maga a butaság is hasonlóan működik: mert nem is az a buta, aki valamit nem ért meg, mert ugye ki ért mindent - hanem az, aki azt hiszi, hogy megértette, és nincs szüksége további erőfeszítésre (gondolkodásra vagy releváns információk felkutatására). A butaság nem a gondolkodási képesség hiánya, hanem annak helytelen, túl korán felfüggesztett használata.

A butasággal nem nagyon lehet mit kezdeni, ezért is nem lehet regény- vagy filmszereplők legfontosabb, jellemző tulajdonsága. Lehet, ha rákérdeznek, elismerjük, hogy Bovaryné valóban kissé buta, legalábbis nem túl fényes elme; de e tulajdonsága eltűnik szereleméhsége és elhibázott kitörési vágya mögött. Egyáltalán: az érzelmi magyarázatok felülírják azokat, amik értelmi képességekre vonatkoznak. Egy film hőse azért dönt rosszul, mert elvakítja a bossszúvágy, a szerelem, az aggodalom stb., és nem azért, mert nem mérte fel jól a helyzetet.

Vannak viszont jelentős kivételek, olyan közszereplők, akikről ha esetleg ritkán mondjuk is ki így egyenesen, hogy buták, mintha direkt azért tartanánk őket, hogy e tulajdonságukon röhöghessünk és szörnyülködhessünk (rajtuk és azokon - a "tömegeken" -, akikről úgy véljük, hogy nem veszik észre, milyen buták ők). E két igényünk együttes kielégítése érdekében eltekintünk attól, hogy velük kapcsolatban űzzük egyik legkedvesebb tevékenységünket, a pszichologizálást; nem érdekes, hogy miért csinálta (mert buta, esetleg még feltűnési viszketegségben szenved, de ennél tovább nem megyünk), az a fontos, hogy mit csinált már megint. A legnevesebb példa nyilván Paris Hilton, de vannak ugye bőven helyi, leértékelt másolatai is.

A celebiparon kívül ritkán fordulnak elő ilyenek, ám annál feltűnőbbek, ha mégis. Az amerikai és nemzetközi közvélemény jó része számára ilyen volt George W. Bush, akinek korszaka ugye most ér véget. Az ő normasértései a szavazóbázisán kívüli világ számára olyan mértékűek voltak, hogy igazolták a tabusértést, a butaság nyilvános felemlegetését. Részben ugyanaz volt ennek a funkciója, mint a celebeknél: röhöghettünk és szörnyülködhettünk, többé-kevésbé bevallottan nem csak a célszemélyen, hanem azon is, hogy hát az amerikaiak milyenek már, hogy ezt megválasztották! (Az amerikaiak ugyanezt kicsit pontosabban fogalmazták meg.)

Igen ám, csak elég hamar kiderült, hogy nagyjából ugyanazok számára, akik szerint ő A Butaság Megtestesítője, Bush egyben A Leggonoszabb Ember A Világon. És a kettő már nehezen fér össze. Mármint kicsiben nyilván el tudunk képzelni vagy ismerünk buta és gonosz embert; de amikor nem egy házmesterről van szó, hanem a világ egyetlen szuperhatalmának vezetőjéről, akinél a gonoszság olyasmikben nyilvánul meg, hogy "lerohan egy országot az olajért", meg "a terror elleni háború ürügyén csorbítja a szabadságjogokat", meg "direkt sietteti a globális felmelegedést" - akkor azért a kettő már nehezen összeegyeztethető.

Eltekintve most már a konkrét vádaktól, valójában egy igen komoly és megválaszolatlan kérdés rejlik a probléma mögött. Ugyanazért, amiért nem lehetnek buta hősök, amiért bármi másra inkább hivatkozunk, mint a butaságra: tehát a "mély"pszichologizálás iránti előszeretetünk megakadályozza, hogy széles körű konszenzusra jussunk abban, hogy egyáltalán mi is a szerepe, jelentősége az egyes egyénnek, még akár Amerika elnökének is abban, ami történik a világban. És ugyanezért kerüli el a figyelmünket az, hogy gyakran a butaság, hülyeség, talán még a gonoszság sem feltétlenül egyes emberek műve, hanem struktúráké, intézményeké. Így például ha igaz az, amit fentebb mondtam a butaságról, hogy az a túl hamar lezárt gondolkodás, ami nem tud arról, hogy túl hamar zárult le - akkor bizonyos értelemben minden, kellően bonyolult helyzetben szükség van valami ilyesmire, hiszen hamarabb kell dönteni, mint ahogy az áttekinthetetlen helyzetet áttekinthetnénk; ráadásul ugye mások is cselekednek, és nem várják meg, amíg mi mindent számításba veszünk. Az ilyesféle szükségképpen (és jó esetben: felismerten) elhamarkodott döntésben szerepet játszik valami, amit nevezhetünk "víziónak", ha szeretjük a politikust, "ideológiának", ha nem; "butaságnak" pedig csak kivételes esetben.

Az egyén szerepe a világban, a struktúrák és intézmények önjáró jellege - ilyesmiről szokás gondolkodni, de ezek a kérdések nem hogy túl kevéssé, hanem túlságosan "mélyek", értelmiségieknek valók. Talán kihasználhattuk volna a George W. Bush-rejtélyt arra, hogy mégis szélesebb körben foglalkozzunk velük, de nem tettük. Obama körül pedig, ez már most, sőt, régóta jól látható, újra a pszichologizáló beszéd fog uralkodni: (őt úgy csinálták meg, hogy) ő egy Nagy Személyiség.