[origo]
Nyomtatás

Másnap
2009. január 29., csütörtök, 18:40


Tegnap volt húsz éve annak, hogy Pozsgay Imre egyszercsak azt mondta a Magyar Rádióban: Népfelkelés. Hazánkban széles körben megemlékeztünk a kerek évfordulóról. Pontosan mit is ünnepeltünk?


Tegnap volt húsz éve, hogy Pozsgay Imre - akkor az MSZMP nevű állampárt egyik fő vezetője - azt nyilatkozta egy rádióműsorban, hogy 1956-ban "népfelkelés" volt Magyarországon. Az évfordulóról tegnap mindenféle médiumok széles körűen, emelkedett stílben megemlékeztek. Most, egy nappal később, a dohányfüsttől kaparó torokkal, némi hányásízzel a szánkban, és persze hasogató fejfájással, vagyis olyan állapotban, amilyenben egy rendes magyar embernek egy ünnep másnapján lennie kell, ugyan gondoljunk már bele, vajon Pozsgay mit akarhatott akkori nyilatkozatával, mi volt annak a tényleges jelentősége, s mi - ez egy konstruált mi: az ország - mennyivel vagyunk beljebb most, két évtized múltán az ő akkori mondásának köszönhetően.

A 168 órának (az akkor egy rádióműsor volt) adott interjúban elhangzott szavak tényleg szinte minden felnőtt emberre megrázó erővel hatottak. Az 1956 emlékét aktívan ápoló/képviselő kisebbségre azért, mert nem gondolták, hogy a hatalom képviselőjének szájában valaha bármi más lesz az, ami egykor történt, mint "ellenforradalom", esetleg "sajnálatos esemény". Az 1956 eltiprásában aktívan részt vett, a "munkás-paraszt hatalom" lózungjaiban hívő másik kisebbségre azért, mert innen tudták meg, hogy a párt, amelynek alapításában fegyveres szerepet vállaltak, többé nem fog kiállni értük. A legjobban talán mégis az 1956-ról való nyilvános hallgatáshoz szoktatott többség lepődött meg: egyáltalán azon, hogy felmerült a téma. A nyolcvanas években Berecz János 56-ot gyalázó könyve és tévéműsora ugyanis már inkább tűnt egy küldetés- és azonosságtudat nélküli apparátus számára benyújtott kényszeredett, önigazoló házidolgozatnak, mint kőkemény történet-kánonnak, amit fejből kell szavalni mindenkinek, ha megállítja az utcán a rendőr.*

1989 januárjára a szovjetek (konkrétan Gorbacsov) által nagyjából magára hagyott MSZMP megszabadult Kádár Jánostól, utódként Pozsgay mellett Grósz Károly, Nyers Rezső, Németh Miklós és Horn Gyula keresgélte a gazdasági összeomlás elkerülése, egyúttal a pártszintű és/vagy személyes politikai megmaradás lehetséges módozatait. Pozsgay, mint számos nyilatkozatában beszámolt róla azóta, megvárta, hogy Grósz Károly elutazzon a davosi pénzügyi csúcsra, és akkor mondta bele az éterbe, hogy

Népfelkelés!

Illetve nem azt mondta, hogy "népfelkelés!", hanem azt mondta, hogy "ez a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami". Merthogy az MSZMP Központi Bizottsága ún. "történelmi albizottságot" hozott létre annak megállapítására, hogy vajon mi volt az a dolog, aminek amúgy a párt vezetői és tagjai közül is százezrek voltak szereplői vagy legalább tanúi, s amelyről az illegális, a párt által nem engedélyezett nyilvánosságban - és akárhány kocsmai, utcai, folyosói beszélgetésben - csak úgy beszéltek, ahogyan beszélünk róla minden vele összefüggő kínlódás ellenére azóta is:

Forradalom.

A teljes elbizonytalanodás és a lakosság komplett hülyének való nézése egyesült itt a dialektikus materializmust társadalomtudománynak beállító mozgalmárok önfelmentésével.** Pozsgay ebben a hamisítatlanul leninista felfogásban prezentálta a maga nagy bejelentését, nem saját hiteként vagy véleményeként. (És ugyanígy reagált rá Davosból aztán Grósz Károly is, hogy hát igen, ha a történész elvtársak tudományosan ezt mutatták ki, akkor.)

És vajon mit üzent a szó, amit Pozsgay kimondott? Akkor a pártban azzal érvelt, pontosan azért jó szó a népfelkelés, mert az nem forradalom. És tényleg azért volt jó szó. Azt üzente, hogy az MSZMP-nek továbbra sem áll szándékában a forradalmat forradalomnak nevezni. Azt üzente: Lehet, hogy borul itt sok minden, de arról az egyről szó sem lehet, hogy a szovjetek kedvenc pártja egy halk bocsánatkérést elrebegve egyszerűen eltűnjön a színről. Azt üzente: Ha fel is kell adnunk pénzt, ingatlant, fegyvert, gyárat, nem szeretnénk mindent feladni. Azt üzente: Rendben, a régi már nem jó, de kössünk új kompromisszumot. Azt üzente: Legyen majd később igaza annak a Huntingtonnak, amikor azt írja majd, hogy Magyarországon az elitek megegyezését jelentette a rendszerváltás.***

Pozsgay egyszerre igyekezett megfelelni a pártszerűség követelményeinek és próbálta személyes pályáját előre vinni - ez hamarosan egyértelművé is vált a nemzeti kerekasztal tárgyalásain. Pozsgay néhány hónapig az ország legnépszerűbb politikusaként járt-kelt, kitalálta, hogy köztársasági elnök akar lenni, amibe az MDF belement volna vele. Ezért nem írta alá a Fidesz és az SZDSZ a kerekasztal záródokumentumát, ezért lett a négyigenes népszavazás, és ezért derült ki, hogy milyen kevésre is elég Pozsgay állítólagos népszerűsége. Rendkívül rossz taktikai érzéke később sem hagyta cserben, kilépett az MSZP-ből, búvárpártot alakított Bíró Zoltán valahai MDF-elnökkel, majd a Fidesz egy homályos mellékvágányán kötött ki. Most, húsz évvel a nagy bejelentés után, mint nagy idők nagy tanúja emlékezik akkori szerepére, kiszínezve azt hősi közjátékokkal, melyeknek rajta kívül valahogy csak olyan tanúi voltak, akik már nincsenek közöttünk, ezért nem tudnak cáfolni: Grósz Károly, Antall József és a magyar liberálisok.

1989 januárjában az ellenzéki szervezetek semmilyen módon nem jelenhettek meg az MSZMP irányította nyilvánosságban. Tényleg Pozsgay volt az első, aki a legális sajtóban az MDF megalakulásáról beszélt, és ő használt először másik szót 1956-ra. Ezzel egyrészt megerősítést nyert, aki azt gondolta, hogy végóráit éli a rendszer, hiszen kulcspozíciókról (nem alakulhat alternatív társadalmi szervezet; nem beszélünk 56-ról, de ha mégis, akkor a párt verziója szerint) kezd lehátrálni újabb engedmények felé. Másrészt az is egyértelművé vált, hogy az MSZMP, ha bizonyos kereteket tágítva is, de meg akarja őrizni a maga irányító szerepét: Pozsgay nem fórumot adott az MDF-eseknek, hanem mondott valamit róluk; megtagadta az ellenforradalom-doktrínát, de nem mondott le arról az igényről, hogy a párt határozza meg a helyes szóhasználatot. (Az végképp nem merült fel, hogy a forradalmárok maguk mondják el, ők milyen szóra gondolnak, ha meglátják az MSZMP KB egy tagját.)

Pozsgay Imre - akit egyébként azért tisztelet illet, mert mai nyilatkozataiban őszintén beszél arról, hogy 1989 előtt hány évig pocskondiázta 56-ot és az 56-osokat - minderre nagy valószínűséggel azt felelné: Nem lett volna időszerű/reális azon a bizonyos január 28-án többet vagy mást mondani. Csak hát az igazán emlékezetre méltó történelmi alakok mindig azok, akik egy adott ponton leszarják, hogy mi az időszerű, hogy mi a realitás. Hogy nálunk Pozsgay Imre csinálta a történelmet, az sok mindent megmagyaráz abból, hogy miért lett mára visszavonhatatlanul másnapos az egész ország a rendszerváltásnak nevezett folyamattól.

 

*A hanyatló Kádár-kor abban persze pontosan olyan volt, mint a Nemzeti Sportban napjainkban hirdetett potencianövelő szerek, hogy hát az egyéni felhasználói élmények igencsak eltérőek lehettek.
** A leninista világmagyarázat szerint ugyebár lehetett valaki, mondjuk 1956-ban, szubjektíve felháborodott az ÁVH vérengzései miatt, objektíve mégis horthyfasiszta horda lett belőle, ha fegyvert - vagy hangot - emelt az ún. munkáshatalomra. Az objektív történelmi igazságot pedig nem az egyén állapítja meg, hanem a pártvezetés ill. a pártvezetés által ezzel megbízott testület.
***Pozsgay a Heti Válasznak adott friss interjújában kifejezetten dicsekszik azzal, hogy - saját állítása szerint - az MDF 1990-es választási győzelme után azt ajánlgatta Antall Józsefnek, hogy állítsák bíróság elé az 1956-os sortüzek közvetlen felelőseit. Az ma sem jut eszébe, hogy ő maga harminc évig része, sőt, vezetője volt annak a rendszernek, amely ezekre a sortüzekre épült, vagyis nem tett mást, mint saját korábbi párttársait és pártbeosztottait tolta előre maga helyett áldozati báránynak.