[origo]
Nyomtatás

Sor
2009. február 3., kedd, 21:45


Minden kultúráról sokat árul el, hogy abban milyen jelentésekkel bír a sorban állás. Hogyan állunk sorba mi, magyarok, 2009-ben?

 


Ahány sor, annyi szokás. A sorban állás jelentései mentén igen plasztikusan érhető tetten az, amit az európai kultúra "nyugatias", "keleties" és a kettő között kompozó közép-kelet-európai tradícióiról állít Bibó István vagy Szűcs Jenő. Vegyük például a brit kultúrfölény (~imperializmus) víziójának egyik ütőképes tételét, a buszmegállóban történő fegyelmezett sorban állást. (Bár mondják, hogy olvadozni tűnik ez a nemzeti intézmény - különösen a fapados járatok "aki kapja marja" helyosztó politikája révén.) A brit sor mindenekelőtt azt jelenti, hogy a korona alattvalói egyenlőnek tekintik egymást, amit úgy fejeznek ki, hogy a sorba szó nélkül beállnak, mondván, mindenkinek egyformán értékes az ideje. Ha pedig napról-napra arról győződnek meg a britek, hogy éppen az idő az, ami egyformán értékes, a többi egyenlőség úgyszólván már magától jön.

Ha a londoni buszmegállót középpontosan tükrözzük Budapestre, akkor a tallinni vasútállomás jegypénztárát kapjuk 1989-ből. Itt egyszercsak a hosszú és lassú folyású sor elejére penderedett egy testes asszonyság, aki valamely rögzített árfolyamú bumáskát villantott lefegyverző eleganciával a sor elején állónak és a pénztárosnak, majd Misa mackó magabiztos ábrázatával (Karinthy: Macos dac. Dacos mac.) fogadta a magyar sportdelegáció ingerült (és fájdalom, olykor méltatlan, etnocentrikus csúsztatásoktól sem mentes) kiáltozását.

A kettő között lennénk mi tehát. Távolsági buszpályudvarokon például olykor kimondottan nyugatias sorkezdemények fedezhetők fel, örvendetes továbbá a hivatalokban, bankokban és orvosi rendelőkben található, az organikus liberalizmushoz mérve kissé ugyan aufklérista színezetű, de mégiscsak sok fölösleges indulatot kiküszöbölő kezdeményezés, a sorszám. A mindennapi élet politikai antropológiájának kitüntetett jelentőségű vizsgálati terepe azonban a posta. Ha eljön a csekkbefizetés szezonja, és a Szent István körúti posta üvegablakain ferdén beszűrődő délutáni napfényben szelíden táncolnak a porszemek, van úgy, hogy kaján úrfikedv horgad bennem. Ilyenkor a hazai proxemikai normákhoz képest egy bakarasznyival hátrébb foglalok el pozíciót az előttem álló mögött. Így állok lesben.

Jön egy fiatalember, észleli az indokolatlan űrt, megkérdezi, hogy sorban állok-e, én biccentek, ő beáll mögém. Ő teljesítette a próbát.

Máskor az történik, hogy hallgatag úr közelít, balra vet egy távlatos pillantást, majd éles szögben jobbra lép, éppen elém, a sorba. Ekkor megemlítem, hogy sorban állnék én is, mire ő többnyire beáll mögém. (Ha nem, akkor a nyilvánvaló pszichopatától a bőrömet mentendő, hallgatásba burkolózok).

A legjobb az, amikor kioktat, hogy akkor álljak a megfelelő helyre. E válaszban fontos különbségre derül fény: a londoni buszmegálló-sor kollektív vízió, egy szerződés, amelyben a résztvevők az egyenlőség és az érkezési sorrend okán vesznek részt, a sorba beállva mintegy pozíciót foglalnak el egy már létező és érvényes konvencióban. A magyar postai sor ezzel szemben egyéni, elszigetelt hatalmi pozíciók puszta összessége, amelyet a résztvevők a testükkel védenek meg. A postán az is előfordul, hogy két párhuzamos sor közül az egyiknek egyszer csak becsukják az ablakát, és a hoppon maradtak mehetnek hátra a másik sorba. (Nyugaton többnyire mindenki egy sorba áll, ahonnan aztán a sorelső megy az éppen felszabaduló ablakhoz.)

Ez a helyzet méginkább mutatja, hogy a magyar sor, mint intézmény - Bibó szavaival - "egyszerűbb szövedékű, vidékies" változata a nyugati sornak, mint intézménynek. A nyugati "kétfejű" sor ugyanis egyszerű szervezetként biztosítja a célszerűséget és fent említett egyenlőséget, míg annak magyar változata jóllehet formája szerint ugyan "sor" és nem például "balkáni csődület", ám célja nem a célszerűség és az egyenlőség, hanem az, hogy egyesek az egyenlőség elképzelésének örve alatt a mások rovására juthassanak előre, amikor a kollektív élet szerződéseit úgy használják mások elnyomására, hogy elvileg senki nem sértett szabályt. Nagyjából ezzel le is írtuk a rule of law (joguralom) és a Rechtstaat (jogállam) közti különbséget. És hogy ilyenkor mit lehet csinálni?

Román Ondák szlovák konceptművész a Tate Modern számára Why Are We Waiting címmel 2004-ben eladott egy alkotást, melynek leírásában "a mű anyaga" rubrikában ez áll: People. Ondák műve ugyanis egy sor a múzeumban, amiben statiszták állnak, anélkül, hogy egy lépést is előrejutnának. Ha megnézzük a cseh David "33 nevem volt" Cerny konceptjét, mellyel a bornírtság révén szerzett világhírt az alkotó, akkor miért is ne robbantanánk a Whitneyben például egy Forgóajtó munkacímet viselő performansszal, ami abból állna, hogy a kiállításra a húszdolláros jegyet megvásárolni szándékozóknak egy jegyszedőnek álcázott művész felajánlja: egy ötösért beviszi őket a hátsó bejáraton.