[origo]
Nyomtatás

A lángoszlop mint bizsu
2009. február 15., vasárnap, 18:00


Wass Albert életművéről vitázni politikai állásfoglalásnak számít, ami veszélyes skatulyákba kényszerítheti az embert. Egy író munkásságát nem közéleti teljesítményei és szoboravatások adják. Miért nem szánták még rá magukat az irodalomtörténészek a szövegek érdemi elemzésére?


A név szinte kínálná magát arra, hogy a magyar sajtóban oly honos, siralmas szójátékokra adjon módot (ezeket a kor részint már kiizzadta magából): Wass-kor, Wass-akarat, Wass-hiány, usw.: próbáljunk máshogyan nekiindulni.

Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert márkavédjeggyé vált, munkássága azonosít és eloszt. Aki szereti: nacionalista, aki nem szereti: nemzetietlen; tiszta sor: legalábbis a másik szerint. A kivételesen hosszú életet élő szerző életrajzi adataiban minden adott, hogy a 20. század nagy honi vagabundusát, a totális diktatúrák által megtépett, finom tollú, a korban is elismert írófejedelmet lássák benne, aki nem volt híján személyes bátorságnak sem (a vaskereszt végülis ilyesmiért járt), és élete, valamint önkéntesen vállalt halála egy, a szabadságához végsőkig ragaszkodó ember képét keltik a szemlélőben. A legendásítás kedvez a kilencven évesen elhunyt alkotó kialakult kultuszának: állítólagos 1936-os olimpiai szereplése (nem volt ilyen), állítólagos Nobel-díjra jelölése (nem jelölték), magyar állampolgárságának állítólagos megtagadása (nem tagadták meg tőle). S gyakorta maga Wass is hozzájárult a homályhoz saját szerepével kapcsolatban: így a róla szóló Wikipédia-szócikk is átveszi konfabulációit a háború alatti szerepéről. (Példának okáért: nem volt olyan alakulata a m. kir. Honvédségnek, hogy "9. Magyar Királyi Lovasság"). Bírálói szemére vetik, hogy prózája giccses, gyakorta magyartalan és bizonyos pontokon nem mentes a rosszízű felhangoktól, in concreto: antiszemita és romángyűlölő. Ezt nehéz lenne cáfolni. Ha időnk engedi, azért olvassuk el a bíráló bírálatát is, Wass iránt egyáltalán nem elfogult tollból, a Múltunk 2008. 2. számában. Mások kevéssé ellenőrizhető ítéleteket fogalmaznak meg Wass nyilas és hungarista kapcsolatairól. (Nem linkelek, csakazértse.)

A józan ítéletű irodalomtörténész viszont arra figyelmeztet (itt és itt), hogy nagyrészt nem tudjuk, miről vitázunk: Wass komolyan vehető irodalomtörténeti értékelése még nem kezdődött el, s a gróf helye kijelöletlen a magyar irodalmi kánonban. (Az eddigi munkák sértődött szerzőit kérjük a kommentekhez). S a kijelöletlenségnek részben oka mondott szerző közéleti kolomppá válása, amelynek hangja tündén kergetőz a pannon könyvpaloták tágasb csarnokainak akantuszai között (képzavar).

Bizonyos, hogy Wass Albert birtokában volt mindazon készségek nagyobbik részének, amelyek írói pályára jogosítanak. A Farkasverem sötét pesszimizmusa a mezőségi magyar birtokososztály pusztulásáról, vagy az egyébként igen kétes mondanivalójú Elvész a nyom sodró lendülete, A funtineli boszorkány vagy a Tizenhárom almafa rajzai azt mutatják, hogy az önnön szenvedélyei, démonai között vergődő író vérbeli alkotó volt. Aki néha borzalmasan mellé is tudott nyúlni: ha csapnivaló krimire vágyunk, olvassuk a Halálos köd a holtember partján-t. Tehetségét honorálták az 1940. évi Baumgarten-díj döntnökei is, amikor Joó Tibor és Komjáthy Aladár mellett Wasst is érdemesnek látták a kitüntetésre.

Bizonyosan vannak nála tehetségesebb szerzői akár csak a két háború közötti erdélyi magyar irodalomnak is: de ki olvas ma Berde Máriát vagy Tabéry Gézát? S félek, a nagyobb nevek: Tamási vagy Bánffy Miklós hallatán is sok lenne a tanácstalan tekintet. Egy író súlyát azonban nem a politikai tömegrendezvényeken elfoglalt ponyvanégyzetméter, a bannerbe foglalt acélos tekintet vagy a helyi szoboravatások háromnegyedes szavalatai adják, hanem csakis és kizárólag az, hogy vannak-e olvasói, és személye körül kialakul-e valamiféle közös elemzői vitaalap. Wassnak, olvasóból, úgy tűnik, sok van. A Nagy Könyv első száz helyezettje között három művével is szerepelt, a magyar szerzők közül csak Fekete István és Szabó Magda előzte meg, s így idézettségben egy polcra került Jókaival és Gárdonyival. Olvasói számára ő az egyszerű, ám szenvedéllyel képviselt igazságok írója. Az irodalomtörténészek azonban még nem (nagyon) szánták rá magukat az olvasásra és az elemzésre, hiszen elsősorban nem íróként tekint rá sem a tudomány, sem a közélet szereplői, és részben saját olvasóközönsége sem. Wassról nyilatkozni politikai állásfoglalásnak számít, a fentebb idézett (nacionalista/nemzetietlen) kategóriákba bekerülni pedig felette kényelmetlen és veszélyes. Közben az író társadalmi jelenséggé vált: szobrokat állítanak neki (esetenként többet is, olyan településen is, ahol sohasem járt), tiszteletére szavalóversenyeket rendeznek, idézetei világnézeti fogódzót jelentenek. Szubkulturális ikonná vált, amelyet az ilyes jelenségekre fogékony társadalomtudósok mégsem elemeznek. (Ennek lehetséges magyarázatát lásd két mondattal föntebb.)

Márpedig a Wass-jelenség elemzésre és megértésre érdemes, de jó tisztában lenni vele: Wass végső soron és mindenekelőtt író. És ez a szerzet manapság egyre ritkábban tűz az éjszakában, klipsz, életvezetési tanácsadó vagy papucs orrán pamutbojt. Hogy élére állítsuk a problémát: vannak jó nemzetiszocialista írók, mint ahogy vannak jó kommunista írók is (most így hirtelen: Céline vs. Aragon, a sarokban Knut Hamsun melegít), a nagy kérdés mármostan az, hogy az írói teljesítményt el lehet-e választani a közéleti állásfoglalástól, az írót a jelképtől? Wass olvasói láthatóan döntöttek: nekik az író mint jelkép kell: a világnézeti kitűző, mely mellé nem baj, ha műélvezet is társul.