[origo]
Nyomtatás

Határzóna 2.0
2009. február 26., csütörtök, 18:40


"Egy juppi soha nem mondhat büntetlenül olyasmit, ami a gyengeségre utalna. És nem vállalkozhat arra sem, hogy néhány bekezdésben levezesse a magyar sors algoritmusát. Annyit merek csak állítani, hogy romániai magyarként bizony hazudnod kell magadnak, olyasmikben kell hinned, amikről tudod, hogy statikus dolgok." Hat történet a határzónából.


A vonat hajnalban érkezik Arad keleti állomására. Ez itt a végállomás, a vonat szinte üres. Még néhány méteren magam után húzom a nemzetköziszemélyvonat-szagot, aztán ez is elszáll. Február hónap van, a kilencvenes évek második felében járunk. Délig el kell jutnom Szegedre, vár a meg nem érdemelt ösztöndíj. A terv megvalósítása három további szakaszból áll: először is el kell jutnom az aradi központi pályaudvarhoz, mert onnan indulnak a távolsági buszok is, majd ki kell választanom egy olcsóbb buszt, és végül jól kell éreznem magam. Mire a Monarchia korabeli központi állomáshoz érek, már nappal van, és hatalmas élet, tavaszias vidámság.

A széles parkolóban csak egy busz áll, ez lesz a szegedi járat. Ötven körüli, kékes-rózsaszínes hajú, sídzsekis nőnél fizetek, a nevemet feljegyzi, jegyet nem ad. A már nem új, de még nem retró busz körülbelül félig van, ez azt jelenti, hozzávetőlegesen egy óra múlva indulunk, miután befut a temesvári vonat is. A ülés nem kényelmetlen, a nap süt, semmi okom panaszra.

Mire eszmélek, már meg is töltötte a busz hátsó harmadát a Gerebenes család férfi része. Gerebenes Máriusz  - erre a névre emlékszem a névsorolvasásból. A fordulat kedvező: nem kell bevárni a temesvári vonatot, már indulhatunk is, csakhogy kiderül, hogy az egyik Gerebenes, nem tudni, melyik, mert sokan vannak és jegyet nem osztottak: nem fizetett. A sídzsekis hölgy előveszi legrosszabb modorát, és azzal fenyegeti a népes cigány társaságot, hogy mindenkit leszállít. "Melyik Gerebenes nem vett jegyet? Maga fizetett?" "Fizettem!" "És maga?" "Fizettem!" A harmadiktól már nem kérdi meg. A busz elindul, a sofőr felhangosítja a zenét. Arról a pár arcról, ami a látóteremben van, azt olvasom le, hogy nagyon jó móka, hogy az egyik Gerebenes kibulizta a potyautat. Hátul a hangulat nagyon jó, schneller, schneller, spritzen, spritzen kiabálják előre a sídzsekis hölgynek, és hát mindenki nagyon jól szórakozik. Nem tudom eldönteni, hogy a sídzsekis hölgy érti-e, hogy a filmirodalom melyik műfaját parafrazálják Gerebenesék. Lényeg, hogy a domina már pacifikáltan mosolyog.

Később bejelenti, hogy azoknak, akik a héten jöttek vissza Magyarból, kétezer forintot kell betenni az útlevélbe, mindenki másnak ezret, és ezt csak magyarul mondja el. Már tudom, rám nem vonatkozik a szabály, tudniillik nem melózni, hanem tanulni megyek (értsd felmarkolni az ösztöndíjat). A mellettem ülő srácnak feltűnik, hogy az útlevélbe nem teszem be a zsetont, el is megy a híre a buszon, és a kíváncsiskodóknak el kell mesélni, hogy egyetemista vagyok. Az egyik Gerebenes sem tette be a magyar határőrnek szánt pénzt. Leszállították, kicsit megalázgatták. Visszajött a pénzért, leadta, a busz pedig vidáman nyugatnak el.

Ha ki kellene választanom egy történetet, ami leírja a határhoz való viszonyomat, ezt a Gerebenes családost választanám. Nem tudom megítélni, ez a történet jelent-e többet, mint önmaga.

Ha választhatnék két történetet, ezt is választanám:

Éjfél körül jár, Nagyvárad főterén egy lélek sem - a nyolcvanas évek közepén járunk, tél van. Ha kinézek az ablakon, olyan a főtér, mint valami előkelő de Chirico-festmény. (Nagyvárad szerintem nagyon szép város, és ez javarészt a magyar zsidók érdeme.) Ilyenkor későn többnyire rádiózni szoktam, éjszakai hangjátékokat hallgatok. Ma nincs hangjáték, hanem egy író olvas fel. Harminc körüli lehet, annyi, mint én most. Azt mondja, hogy az idén nyáron nem megy el az erdélyi rokonait meglátogatni, mert elege van abból a bűntudatból, amit ilyenkor érez. Eszembe jutnak azok a rokonaink, akik sokat járnak hozzánk, üres utánfutóval jönnek, amit megpakolnak új, olcsó, bútorokkal. Rengeteg ajándékkal halmoznak el, legutóbb kaptam tőlük egy puzzle-t, Magyarország térképe volt a kép. Nem igazán értem ezt a bűntudat-dolgot, de ahogy eltöprengek rajta - 13-14 éves lehetek -, olyan rossz érzésem lesz, amit akarva-akaratlanul azóta is kultiválok.

A harmadik legemlékezetesebb határ-történetemről nem szívesen mesélek. Megpróbáltam lezárni úgy, hogy írok belőle egy pamfletet, de lám, most is eszembe jutott. A szituáció: Lipovecz Iván, a HVG akkori főszerkesztője ellátogat Kolozsvárra, ahol rommagyar újságíróknak tart előadást. Megindultság, elképedtség, beletörődés - ritkán adatik, hogy egy pannonmagyar médiavezető annyira tudjon viselkedni, mint a rommagyar médiaposvány legjavával szembesülő Lipovecz. Vajon mit gondolhatott, mit mesélt otthon a családjának?  Nem merem végiggondolni.

Egy negyedik: a Rádiócafét hallgatom, neten Marosvásárhelyen. Egy angolszász galerista hölgy arról beszél, hogy azok a fiatal erdélyi művészek, akiket képvisel, abban különböznek markánsan a magyarországiaktól, hogy esetükben a halál tematikája sokkal intenzívebben van jelen.

Egy ötödik: "Nehéz nem kisebbségi helyzetből, például Magyarországról megérteni, hogy az önfeladásnak, a rejtőzködésnek és ugyanakkor a csillapíthatatlan, görcsös, kínzó identitástudatnak, a kisebbségi magyar nacionalizmusnak miféle próbatételeit élte át ez a nép, az erdélyi magyar közösség, többnyire magára hagyva, és hogy mindezt éppen a tömbben élő székelyeknek volt a legnehezebb feldolgozni"- írja a január 16-i ÉS-ben egy befolyásos romániai magyar. Ami azt illeti, én soha nem fogalmaznék ilyen drámaian. Egy juppi soha nem mondhat büntetlenül olyasmit, ami a gyengeségre utalna. És nem vállalkozhat arra sem, hogy néhány bekezdésben levezesse a magyar sors algoritmusát. (Az előbbi mondatból mindössze a "magyar" és a "sors" jelentéstartományainak megértésével vannak nehézségeim.) Annyit merek csak állítani, hogy romániai magyarként bizony hazudnod kell magadnak, olyasmikben kell hinned, amikről tudod, hogy statikus dolgok. Ez a bizonytalanság kifejleszt benned egy olyan készséget, hogy nagyobb természetességgel használod a halál segédigéit. Észre sem veszed. Van, aki úgy menekül ebből, hogy ideológiákat fabrikál, más elfogadja azt, hogy a politikusok dolga a megoldás (vagyis azoké, akik a problémákat sem igen fogalmazzák meg). A legtöbben kockázat és tét nélküli szimbolikus játszmákban remekelnek. Az én modellem: hazudok magamnak, és megpróbálom méltósággal viselni a következményeket, de lehet, hogy ez is csak az elmélet, és egyáltalán nincs is így. 

Hatodik helyzet: egy budapesti kávézóban vagyunk, kellemes hely. Nu jazz és olasz víz. A srácokkal együttműködési lehetőségekről beszélgetünk. Tök egyforma juppik vagyunk, tök jó, értjük az utalásokat, vesszük a poénokat. Szűk egy óra alatt megtervezzük a teendőket. Aztán beszélgetünk mindenféléről, a gép indulásáig még van időm, meg hát a hely is kellemes. Egy a szabály: még véletlenül sem cserélünk eszmét "a nemzet" ügyeiről, pedig mi vagyunk a modernizációs csávók. Nincs ötletünk, nincs nyelvtanunk, nincs kedvünk. Elnézem magunkat. Ez a Magyar 2.0?