[origo]
Nyomtatás

Piacfetisiszták és érzelgős hülyék: Obama és a szocializmus
2009. március 14., szombat, 14:30


Az amerikai elnököt ellenzéke azzal vádolja, hogy szocialista politikával igyekszik úrrá lenni a hazáját sújtó gazdasági válságon. Jogos-e a kritika és egyáltalán, vannak-e még Amerikában szocialisták?

 


Obama ellenfelei olyan kitartóan hangoztatták, hogy az elnök szocialista*, hogy az végül az elnök idegeire ment. A híradások szerint miután a New York Times vele készült interjújában is felmerült a téma, még vissza is hívta az újságírót, hogy még egyszer elmagyarázza, pontosan miért is nem szocialista ő.

Obama valójában a baloldal egy meghatározott anti-szocialista mozgalma, a szociáldemokrácia embere. A szociáldemokrácia elfogadja a kapitalista gazdaságot, de olyan államot akar, amely elég erős ahhoz, hogy úrrá legyen a gazdaság hibáin és kilengésein. Az amerikai politikai életben nincsenek már leninisták, de még úgynevezett demokratikus szocialisták - akik választások útján szüntetnék meg a kapitalizmust - is alig. A szociáldemokraták ellenfelei ma alapvetően két nagy csoportba sorolhatók; e csoportok tagjait piacfetisisztáknak, illetve érzelgős hülyéknek nevezem. Az alább olvasható politikai anatómia hozzájárul ahhoz, hogy megértsük Obamát és ellenfeleit.

A baloldali gondolkodás történetét világosan és tömören foglalta össze Sheri Berman a Dissent 2009. téli számában. Ezt írja:

"A kapitalizmus 18. és 19 századi megjelenése példa nélküli gazdasági növekedéshez, a személyi szabadság kiterjedéséhez, ugyanakkor drámai egyenlőtlenségekhez, társadalmi eltolódáshoz és atomizálódáshoz vezetett. Ennek megfelelően az ellenreakció is hamar megérkezett. A 19. század elején és közepén jelent meg az az anarchistákból, Lassalle, Proudhon vagy Saint-Simon követőiből és másokból álló, rendkívül vegyes társaság, melynek tagjai mind a növekvő elégedetlenséget adtak hangot. A megszilárduló kapitalista rendszer azonban csak a marxizmusban talált forradalmi lendületéhez méltó ellenfelet. A 19. század végére a marxizmus ortodox változata kiszorította a baloldal szinte összes többi irányzatát, s a nemzetközi szocialista mozgalom uralkodó ideológiája lett belőle."

Marx azt jósolta, hogy a kapitalizmus hamar összeomlik majd saját belső ellentmondásai következtében, de nem így történt. A kapitalista rendszerek túlélték az 1870-es és 1880-as válságos éveket, s a 19.század végére a olyan reformokat vezettek be, amelyek a legtöbb ember életét jobbá tették. Berman szerint erre a fejleményre reagálva szakadt három fő táborra a baloldal.

"Az első irányzat - melynek Lenin a megtestesítője - úgy vélte, hogy ha az új társadalmi rendszer nem jön el magától, akkor erőszakkal lehet és kell bevezettetni, s ennek érdekében a forradalmi élcsapat azonnal neki is látott, hogy politikai és katonai eszközökkel kicsikarja a történelmi változást. A baloldaliak egy másik része nem fogadta el a leninizmusból következő erőszakot és elitizmust, s megmaradt a demokratikus ösvényen. Az időszakkal foglalkozó elemzések rendszerint ennyiben maradnak, vagyis az erőszak támogatói és ellenzői közti szakadásra összpontosítanak. A táboron belül azonban volt egy másik, ugyancsak fontos választóvonal is, melynek két oldalán a kapitalizmus jövőjéről és a baloldal hozzá való viszonyáról eltérően gondolkodó baloldaliak álltak." "Az egyik frakció úgy gondolta, hogy bár Marx tévedhetett a kapitalizmus összeomlásának fenyegető közelségét illetően, de alapvetően igaza volt abban, hogy a kapitalizmus nem maradhat fenn az idők végezetéig. Úgy érezték, hogy a rendszer belső ellentmondásokkal és emberi áldozatokkal terhelt, s ezért mindenképpen át kell adnia helyét valami alapvetően másnak és jobbnak. Szerintük tehát a baloldal célja: a változás felgyorsítása. Egy másik frakció ugyanakkor elutasította azt a nézetet, hogy a kapitalizmus belátható időn belül összeomlik majd, s amellett érvelt, hogy a mozgalomnak ki kell használnia a rendszer előnyeit, miközben küzdenie kell hátrányai ellen. Így ahelyett, hogy a kapitalizmus meghaladásán munkálkodtak volna, inkább olyan stratégiát igyekeztek megvalósítani, amely a kapitalizmus eredményeinek felhasználására alapozott." "A múlt századi demokratikus baloldal legfontosabb története az a küzdelem, amely e két frakció között folyt. Mondhatjuk úgy: ezt a csatát a demokratikus szocializmus és a szociáldemokrácia vívta."

Mindez az első világháború előtt, a német szociáldemokrata pártban bontakozott ki, amikor Eduard Bernstein kijelentette: "A reformokat illetően az a kérdés, hogy felgyorsítják-e egy olyan katasztrófa bekövetkeztét, amely nyomán hatalomra juthatunk, vagy hozzájárulnak-e a munkásosztály fejlődéséhez, az általános haladáshoz." Hozzátette: "Amit a szocializmus végső céljának szoktak nevezni, nekem semmit nem jelent. A mozgalom viszont mindent." Ezt követően lépett elő Rosa Luxemburg, aki azt állította, Bernstein nem is szocialista. "A kapitalizmus ellentmondásainak vagy összeomlás és szocialista átalakulás lesz az eredménye, vagy a kapitalizmus maga alakul át valamilyen emberi rendszerré, amely képes kielégíteni a munkásosztály szükségleteit. Utóbbi esetben viszont szocializmusra semmi szükség."

Berman bemutatja, hogyan diadalmaskodott a második világháború után a szociáldemokrata frakció. "Nyugat-Európa államai határozottan elkötelezték magukat a kapitalizmus féken tartása, pusztító hatásainak kivédése mellett. A kapitalizmus, az állam és a társadalom viszonyáról szóló liberális, háború előtti vélekedések már nem álltak meg. Az állam szerepe immár nem csupán annyi volt, hogy biztosítsa a piacok növekedését és virágzását, s a gazdasági érdekek mindenhatósága is megszűnt. A háború után az államban elsősorban már nem a gazdaság, hanem a társadalom védelmezőjét látták, s a gazdasági szükségszerűségeket gyakran háttérbe szorították a társadalmiak." Amerikában hasonló átalakulást jelent a New Deal gazdaságpolitikája.

Berman attól tart, hogy a baloldal nincs tisztában azzal, milyen jelentős eredményeket ért el. "Egyesek elfelejtették, hogy bármilyen fontosak is a reformok, eredetileg csak eszközül szolgáltak a cél, a kapitalista fenevad folyamatos szelídítése és háziasítása, eléréséhez. Ők megelégednek azzal, hogy napi szinten irányítják a jóléti államot. Mások viszont soha nem tértek napirendre a posztkapitalista jövő ígéretének elvesztése felett."

A bermani definíció szerint Obama egyértelműen a szociáldemokrata táborba tartozik, s a "szocialista" jelzőt legfeljebb az használja rá, aki szándékosan vagy másként - ez, gyanítom, attól függ, hogy ki az illető - zavart akar kelteni. Rosa Luxemburg már vagy száz évvel ezelőtt tudta, hogy Obama nem szocialista. Esze ágában nincs felszámolni a kapitalizmust. A Timesnak így nyilatkozott: "Mindig igyekszem hangsúlyozni: ha a piac éppen jól működött volna, amikor hivatalba léptem, a lehető legnagyobb örömmel békén hagytam volna. Van itt elég probléma, nem hiányzott, hogy a pénzügyi rendszer miatt is aggódni kelljen. Különleges intézkedéseket kellett meghoznunk, amiknek azonban nem az én ideológiai elkötelezettségem az oka, hanem az, hogy a túl laza szabályozás és a felelőtlen kockázatvállalás ilyen válságot okozott."

A szociáldemokrácia alapvetően két célra tartja az államot. Az egyik a kapitalizmus működési rendellenességeinek kijavítása: amikor a rendszer pocsékolja a javakat, ahelyett, hogy gyarapítaná őket, helye van a beavatkozásnak. Ilyen eset a jelenlegi piaci összeomlás: számos jól működő, ésszerűen vezetett gyártó és szolgáltató cég lett a terjedő válság áldozata. Obama gazdaságélénkítő intézkedései és bankmentő akciói arra irányulnak, hogy ne folytatódjon a tendencia.

A szociáldemokrácia másik nagy célja - és a "szocialista" vád voltaképpen erről szól - az, hogy tompítsa a piaci elosztás következményeit azáltal, hogy a kapitalizmus által létrehozott javakból szélesebb körnek juttat. Ez volt Obama nagy témája a kampányban, még mielőtt a gazdasági válság beütött volna, s ez jelenik meg adó- és egészségügyi reformjaiban. A szociáldemokrácia második célkitűzése sokkal vitatottabb, mint az első: Bush és McCain is megtettek volna bármit, hogy a recesszióból ne legyen depresszió, vagyis tartós gazdasági visszaesés, de fel sem merült bennük a javak újraelosztásának gondolata.

Az igazi kérdés tehát nem a szocializmus, hiszen Obama nem szocialista. A kérdés a szociáldemokrácia. Ahhoz, hogy megértsük, miről van itt szó, meg kell vizsgálnunk az alternatívát: azt a fajta kormányzást, amely a piac vezető szerepében hisz, s amely nem avatkozik be annak rendszerszerű és elosztási működésébe. Erre a minimál-kormányzatra utalnak mindazok, akik bármilyen beavatkozást "szocializmusnak" bélyegeznek.

Kiket vonz a minimál-kormányzatról szóló elképzelés? A mai amerikai politikai életben két nagy tábort is. Mindkettő úgy véli, hogy a piacok állami beavatkozás nélkül működnek jól. Ugyanakkor nagyon eltérően vélekednek arról, hogy mit is jelent a piacok jó működése.

Az egyik nézet szerint minden helyénvaló, amit egy szabályozatlan piac produkál. Nincs semmilyen külső mérce, amely alapján meg lehetne ítélni a piacot, vagyis ami a piacon történik, az maga az igazságos elosztás. Ezen álláspont képviselői tisztában vannak azzal, hogy a szabályozatlan piacon felfutások és válságok követik egymást, s hogy mindig lesznek a szereplők között szegények is. Szerintük ez az élet rendje. Szerintem pedig szívtelen álláspont az övék, melynek védelmére legfeljebb azt lehet felhozni, hogy akik hisznek benne, nyilván annyira odavannak a piac egyébként kétségtelen erényeiért, hogy másra nem is tudnak összpontosítani. Nevezzük őket piacfetisisztáknak.

A piacfetisizmus kiváló példája az az érvelés, amit annak idején George W. Bush tervezett (ám végül elvetett) társadalombiztosítási "reformja" védelmében hangoztattak sokan 2005-ben. Bush javaslata az volt, hogy tegyék lehetővé: a társadalombiztosítási rendszer tagjai tőzsdén fektethessék be saját befizetéseiket. A rendszer állítólagos előnye az lett volna, hogy a jó befektetésekkel magasabb nyugdíjhoz jutottak volna a korhatárt elérők. Arról viszont sokkal kevesebb szó esett, hogy akik rossz befektetési döntéseket hoztak volna (vagy peches módon recessziós időkben érték volna el a nyugdíjkorhatárt), még az eredeti nyugdíjnál is jóval alacsonyabb összeggel, vagyis a teljes nyomorral számolhattak volna.

A szociáldemokrácia ellenfelei ugyanakkor nem csak a piacfetisiszták. Vannak köztük olyanok is, akiknek ugyanazok a dolgok fontosak, mint a szociáldemokratáknak. Szeretnék, hogy minden amerikai jó színvonalon éljen. Szeretnék, hogy minden gyerek kapjon egészségügyi ellátást, hogy működjenek a városi iskolák, hogy ne legyenek éhezők. Úgy vélik azonban, hogy ezek a célok nagyszabású állami programok nélkül is elérhetőek.

Az egészségügy kiváló példa arra, hogy milyen ostoba ez a feltételezés. A Medicaid program nélkül sokkal rosszabb lenne az amerikai szegények egészségügyi helyzete. A Medicaid azonban csak a szegény amerikaiak 40 százalékára terjed ki, s a többieknek esélyük sincs arra, hogy megfelelő egészségbiztosításuk legyen, ha az állam nem avatkozik be ennek érdekében a piacon. (Az állam egyébként már ma is beavatkozik, igaz, rendkívül bénán és kevéssé hatékonyan, hiszen előírja, hogy a sürgősségi osztályokon mindenkit el kell látni, akár tud fizetni, akár nem.)

Az egészségügyi ellátás kiterjesztésének azon ellenzői, akik nem elég érzéketlenek ahhoz, hogy piacfetisiszták legyenek, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják a tényeket, vagy meggyőzik magukat arról, hogy megtesz a piac mindent a szegényekért, amit csak meg lehet tenni. Nevezzük őket érzelgős hülyéknek.

A mai Republikánus Párt, legalábbis ami a gazdaságpolitikát illeti, piacfetisiszták és érzelgős hülyék koalíciója. Bush a kettő zavaros kevercse volt. (Nem térek ki a vallásos jobboldalra, melynek tagjai gazdasági kérdésekben általában érzelgős hülyék, már ha egyáltalán foglalkoznak ilyesmivel.) A szociáldemokrácia vonzereje azonban a republikánusokra is hat. Nem merik azt javasolni, hogy szűnjön meg a társadalombiztosítás és a Medicaid, bár ha ma kerülnének terítékre, mindkettőt "szocialistának" bélyegeznék. (A piacfetisiszták fogcsikorgatva, politikai számításból tűrik meg ezeket a programokat, az érzelgős hülyék pedig azért, mert már ismerik őket, és tudják, hogy jó következményekkel járnak.) A republikánusok arra is hajlamosak, hogy ha cserébe szavazatokra számíthatnak, szociáldemokrata jellegű intézkedéseket vezessenek be. Igaz, a végeredményt ilyenkor jelentősen befolyásolja az intézkedésekkel teljes mértékben összeegyeztethetetlen piacfetisizmus. Ilyen figyelemreméltó korcs lett Bush gyógyszerbiztosítási terve, ami alapjaiban tiszta szociáldemokrácia, de amit piacfetisiszta módon alkalmaztak, amikor arra kényszerítették a kedvezményezetteket, hogy minden állami segítség nélkül próbáljanak eligazodni az összetett biztosítási piacokon. A piacimádat és a jóléti célok közti feszültség egyes esetekben ahhoz vezet, hogy a republikánus koalíció teljesen elszakad a valóságtól. Ezt láttuk, amikor a republikánus szenátorok egy emberként hangoztatták, hogy a jelenlegi gazdasági válságot adócsökkentéssel és csak adócsökkentéssel lehet megoldani. A piacfetisizmus és az érzelgősség elegye igazi gondolati műzsírt hozott létre: az eredmény egyáltalán nem tápláló, viszont igazán kellemetlen mellékhatásai vannak.

Nem mintha nem lenne szükség egy olyan konzervatív pártra, amely gyanakodva tekint a társadalmi programokra. A szociáldemokráciának megvannak a maga jellegzetes bajai: a programok akkor is folytatódnak, amikor már semmi hasznuk nincs, feltűnnek az ezeken élősködő rent-seekerek, s így a programok az eredeti szándékokkal ellentétes hatást kifejtve a gazdaság kerékkötőivé válhatnak. A szociáldemokráciának éles szemű, szkeptikus kritikusokra van tehát szüksége. Bármikor érdemes foglalkozni olyan javaslatokkal, amelyek a gazdaság egy területének újbóli piacosítására vonatkoznak. Ugyan kinek hiányzik a Polgári Légiközlekedési Bizottság, mely éveken át mesterségesen tartotta magasan a repülőjegyárakat? Ki az, aki felelős érveket tud felhozni a mezőgazdasági támogatások mellett? Mindez azonban a szociáldemokrata program finomhangolásáról szól, nem pedig a megszüntetéséről.

A piacfetisiszták nem merik teljes mértékben felfedni álláspontjukat, mivel annak kegyetlen következményeit az ország túlnyomó része elfogadhatatlannak tartaná. Ezért van szükségük az érzelgős hülyékre: ők jelentik a visszafogottság felszíni rétegét. Mivel azonban az érzelgős hülyék sem vállalkoznának a szabályozó állam lebontására, a Republikánus Párt éppen annyira "szocialista", mint Obama. Csupán azon megy a huzakodás, hogy milyen mértékű szabályozásra van szükség. Ha Obama szocialista, akkor bizony napjainkban mindannyian szocialisták vagyunk.

*Amerikai szerzőnk a politikai irányzatok elnevezéseit nem minden esetben a magyar sajtóban bevett értelemben használja, azonban szerencsére pontosan elmagyarázza, hogy melyik kifejezésen mit ért. Írása először angol nyelven, a Balkinization blogon jelent meg.