[origo]
Nyomtatás

Soproni, én nem szeretlek
2009. március 20., péntek, 7:30


Sokaknak tetszik a Soproni sör reklámja, mely a magyar nemzeti érzésekre, a nemzeti büszkeségre épít. De milyen magyarságképet tükröz ez a film valójában?


Az elején kell némi jóakarat-felkeltés, mert alant súlyos dolgok következnek. Jelen sorok szerzője például úgy gondolja, hogy az úgynevezett globalizáció nem csökkentette a nemzetek szerepét, sőt ezek fontossága a jövőben növekedni fog. E sorok szerzője azt is gondolja - illesse bár ezért megvetés -, hogy a nemzet megfelelő értelmezési keret Európának ebben a régiójában, s attól, hogy a nemzet állítólagosan "konstrukció" (lehet, hogy az, lehet, hogy nem), semmivel sem működik rosszabbul, mint a társadalom, ami egyébként nincs is. Vagy ha van, szintén konstrukció. E sorok szerzője sohasem koccintana sörrel: tudván tudja, hogy a tiltás egy legenda, de a gesztus nem bánt senkit, ezenfelül elkötelezett emlékezés és fenntartható hagyomány. Híd a jelen és a nemzeti múlt között.

Nézzük mármost a lényeget.

A sörmárkák népszerűsítői régóta rájöttek, hogy a brandet a részeg gajdoláson kívül a férfiközösségek számára fontos alkalmak/életérzések középpontba állítására lehet felépíteni. Így szaporodtak el a focimeccsel kapcsolatos reklámszpotok, a kocsmai csajozási lehetőségek és a sörözéssel mint kissé absztrakt humorforrással dolgozó példázatok. A nemzeti közösség is tételeződhet ilyen nagy kollektívumként és szolgálhat alapul sörreklámnak, nincs ezzel semmi baj. A Soproni legújabb klipjét több százezren nézték meg a legnagyobb videómegosztókon, és nyilván több millióan látták a televízióban. Bár kezdő kockái úgy néznek ki, mint egy kormányzati reklámfilm a Nemzeti Fejlesztési Tervről, az internetes fórumokon, különböző (főleg radikális jobboldali) portálokon határozott lelkesedés fogadta mint rendes "nemzeti" reklámot.

Ezzel szemben a Soproni mondott klipje történelmileg érzéketlen szerzők munkája, a kisfilm magyarságképe sérelmi és közhelyes. Egy karakán nacionalistának inkább szomorkodnia kéne rajta. Szomorkodik is.

Nem az a gond, hogy a klip eredetije a kanadai Molson korábbi filmjének koppintása: nem szégyen mástól tanulni, ráadásul a kreatív ügynökség is ugyanaz. A nagy sörgyártó csaknem tíz éven keresztül használta ki a kanadai nemzeti érzésben rejlő lehetőségeket: az eredmény lehetett jól sikerült sláger (benne Paul Ankával és T. J. Hookerrel, személyesen), a hokis életérzés beépítése az Amerika-ellenességbe vagy a vermonti csajok fogsorán való aljas viccelődés. A különbség az irónia és az önirónia finom egyensúlyában van. Míg a kanadai verziókban ilyesmi bőven akad, a magyar változat V nyakú pulóverese lelkesülten ontja reflektálatlan közhelyeit, anélkül, hogy csak utalna arra: hé, haver, ez csak egy reklám.    

A kanadai reklámban is túl sok a tagadásra épülő elem (mi nem a kanadai: nem lakik jégkunyhóban, nem szőrmekereskedő stb.). A mi átlagmagyarunk pedig szintén elmondja, hogy mik nem vagyunk ("nincsen karikás ostorom, nem vagyok betyár, nem hordok bő gatyát" - de az Erős Pistát azért szereti, ami azért erősen nájlonbetyáros-kádárista, nézzük meg például a címkét), de ennek tromfjaként még nagyobb ordas közhelyeket kiabál: "nem örülök, ha Budapestet összekeverik Bukaresttel". Ilyen biztos van, nem vitatom: de ebből állna a magyar identitás? "Igenis nálunk élnek a világ legszebb női." Ki állította ennek az ellenkezőjét? Miért "igenis"? (És kevesebb csillámos végű műköröm, tetovált szemöldök és fosszínű melír biztosan jobbat tenne annak a szépségnek - mondja a bennünk élő Savonarola.) A reklám üzenete a sajnáltatás: nehéz nyelvet beszélünk, és bár itt élünk Európa közepén, mégis összekevernek minket a románokkal, a nőinket meg fikázzák. A negyvenöt másodpercbe foglalt nemzetképben feltűnően magas a múltbeli utalások száma, és ezen belül is elég elgondolkodtató a több évszázadosaké: Mátyás és a déli harangszó feltehetően konszenzusos voltuk miatt kerültek be a klipbe, szemben például Bartókkal vagy (nagy levegő) a Szigettel.

A filmben felvillanó sárga villamosokat már kivonták a forgalomból Budapesten. Azon is érdemes elgondolkodni: a déli harangszót reprezentáló Tűztorony egy olyan városban áll, amely - bár benne a magyarság többsége csak relatív volt 1920-ban - puszta súlyával eldöntött egy népszavazást Magyarország javára. Negyedszázaddal később a magyar állam jobbára ugyanazokat az országhoz hű német polgárokat elűzte Sopronból (erről lásd Krisch András szívszorító munkáit, például a Rubicon 2007. 1-2. számában). Ha poncihter lennék, kicsit keserű lenne a szám íze attól a sörcímkét körbefonó magyar trikolórtól, emlékezve arra, hogy ebben az esetben a magyar nemzeti zászló megaláztatást is jelenthet, nem csak büszkeséget.  Nem kötelező, hogy a modernség jegyében idős, meleg popzenészek gondolják újra egy Real Great Hungary körvonalait, de esetleg mértékadó lehet, ahogyan a Bëlga radikálisan átfogalmazta Nagy Trilógiájában (Nemzeti hip-hop, Királyok a házban, Ló rider) a nemzeti történelmet, úgy, hogy meghallgatása után cseppet sincs kevesebb okunk büszkének lenni a múltunkra, csak közben tudunk nevetni is.

Mindössze a Lánchíd, a sakkozókkal tömött gyógymedence, egy Rubik-kocka és Laky Zsuzsi hiányzik a Soproni filmjéből, hogy középgyenge Magyar Turizmus Zrt.-hirdetés legyen belőle. Persze el lehetett volna indulni a mákos guba, a vízilabda-válogatott, a nevünk írása vagy Papp Laci felől, s kijöhetett volna valami lelkesítő és friss. De ahhoz több invenció, bátorság és valamiféle jövőkép kellett volna. Ebbe a gondolati láncba rendezve az önmagukban jó mozzanatok is belesimulnak az egész film kényelmes áporodottságába. Nekünk ez is jó lesz.