[origo]
Nyomtatás

Itt élned, halnod kell?
2009. május 20., szerda, 20:15


A Szózat nemzetépítő sorai ma is elhangzanak minden iskolai ünnepen s más emelkedett rendezvényen. Azok közül azonban, akik hallgatják a szavalatot, egyre többen képzelik el külföldön az életüket. Hazajönnek-e valaha, akik máshol több pénzre, több megbecsülésre, élhetőbb életre találnak?


A szavaló úgy indította a Szózat kezdősorait az iskolai ünnepségen, hogy a katartikus zárósorok - "Itt élned, halnod kell" - aztán már egészen torokmélyből préselődtek elő az aula félhomályában. A tizenéves ádámcsutkák idomított meghatottsággal mozogtak le-föl, ám a fejekben a hazában maradás e pátoszos parancsa már korántsem egyértelműen van jelen.

Mobil társadalomban élünk, későmodern korban, ahol az egy helyben való lét avitt, túlhaladott értékké vált. Van helyette élethossziglan való tanulás és a mindig jobb lehetőségekhez igazodó kellő rugalmasság - az ideális európai polgár nem ismer határokat, szabadon áramlik a néhai nemzeti választóvonalakon át.

Ki az közületek, aki tervezi, hogy érettségi után külföldre megy? - kérdeztem társadalomismeret órán. Közel fél osztálynyi kéz lendült magasba. Önkéntesnek szocotthonba, nyelvtanulási lehetőséggel; gyerekek mellé jó pénzért; vagy szerencsét próbálni, bárhogyan; esetleg kinti rokonokhoz - ezek az opciók. Nincs ezzel semmi baj, menjen egy kicsit világot látni, aki tud.

Vörösmarty még a nagy magyar migrációs hullám előtti időkben írta le szózatos parancsát. A kor formálódó nemzettudata soraiban területi alapon fogalmazza meg a magyarságot: mint valamit, amit itt és csak itt lehet megvalósítani, megélni. Ugyanakkor a Szózat is, a Himnusz is a közös nemzeti történelmet és kultúrát teszi meg az identitás igazi alapjává, és magyarrá azt, aki ezzel azonosul, aki ennek részese. Nem csak a nagy kitántorgások korszaka előtt íródnak e nemzeti jelképek, hanem a tömeges asszimiláció korszaka előtt is. Mi viszont most már ezek után vagyunk - hiába a minden nemzeti ünnepen elzengett két himnikus dal -, a trendek sem helyben maradást, sem asszimilációt nem követelnek ebben a régi formában.

Ki az közülünk, aki diploma után tervezi, hogy külföldre megy? Talán a gimnáziumi osztálynál is nagyobb százalékban jelentkeztünk volna. Illetve nem csak volna: el is mentek, sokan. Olykor elfog minket az a keserű érzés, ami hajdan József Attilát vagy az erdélyi magyar líra klasszikusait, mondjuk Kányádit (pl. ez vagy ez).

Tényleg mindenki megy, aki tud. H. tehetséges, sikeres tanárnő, fejlesztő pedagógus volt itthon, most Angliában bébiszitter. Cs. és K. elvileg csak addig maradnak kinn, míg össze nem jön a pénz a házra - az elmúlt három év alatt összeszedett összeg egyelőre csak a harmadát fedezi. Zs. és P. szakmai kihívást és megbecsülést keresve jutottak Svájcba; már elvileg sem fontolgatják a hazatérést. J. és R. igazán tehetséges, kreatív emberek, de bölcsészdiplomával sehogyan sem jutottak itthon előre. Most kertészkedésből, bér-kutyasétáltatásból gyűjtögetik a pénzt. D. alapos, kedves gyerekorvos - ha szeretne is, nincs státusz, ahova hazajöjjön. M. néhány évet külföldön volt ösztöndíjjal, és mivel kiesett az itthoni helyosztó lobbik tudatából, esélye sincs, hogy kutatóként állást kapjon. A-t, T-t, K-t és I-t tárt karokkal várták mint jól képzett orvosokat és informatikusokat: soha nem fognak ide visszajönni.

Senki nem jött még vissza, aki elment - mondtam múltkor egy ismerősnek is, aki szintén csak látogatóban járt itthon. "Dehogynem, mindenki hazajön" - mondta ő. "Az, aki mostanában ment ki, az mind megszívja, kinn sincs munka, először őket küldik el." Ez is igaz, a válság nem kedvez a migrációnak, sőt, a migránsok könnyen válhatnak a válság bűnbakjaivá is (igazolják a londoni tüntetések). Különösen az előkészítetlenül kiutazók, a képzettség és nyelvtudás nélkül nekivágó munkavállalók veszíthetnek sokat.  

Miért ment el H., Cs., K. és a többiek? Nem tudnának megélni? De, szinte mindegyiküknek volt is itthon valami állása. Ám nem kaptak mellé megbecsülést. Társadalmit se sokat, de anyagit pláne nem eleget. Persze nem lehet mindent a pénzre fogni. Ha élhetőbb világ lenne itthon, maradnának többen, kevesebbért is - mert azért elmenni sem egyszerű, újat kezdeni, igazodni, megtelepedni.

De nincs élhető világ: kinek azért, mert nem járhat állandó életveszély tudata nélkül biciklivel a városban, kinek éppen azért, mert megkötözi autós mozgását az állandó dugó. Vagy köré fonódik az adminisztráció, és az ablak másik oldalán ülő ügyintéző hatalmasságok akaratán múlik, hogy tehesse, amit tud, szeretne, amihez tehetsége van. Mert nem akar névnapozni, dísztáviratot küldeni, jogos kritikát nem megjelentetni - hogy jóindulatot biztosítson, ha eljön felvétel és bírálat ideje. Nem akarja, hogy diákjai újra és újra pénzt kínáljanak fel neki a jobb jegyért, viccelődve ugyan, de mégis a pedagógusi fizetés nagyságának tudatában.

Avagy nem akar meghalni azért, mert autópálya-közeli település cigánysorának szélső házában lakik. Abban az országban élni, ahol ez történik.

Miért ne mennének el hát, akik tudnak? Miért kéne itt élniük, halniuk? Költői kérdés a költői parancs helyén. Kiperegnek az ujjaink közül az érvek. Inkább csak az érzés biztos: nekünk jobb volna, ha itt terveznék az életüket, és - nagy szavak - Magyarországnak is. Nemcsak azért, mert itthon maradásuk lehetőséget teremtene olyan gazdasági emelkedésre, ami visszahatva az anyagi megbecsülést is növelné, hanem azért is, mert döntésük társadalmi szinten is igazolná: érdemes maradni, mert itt is van olyan jó, mint máshol.

Az "itt élned, halnod kell" parancsa egy nemzetépítő kor lenyomata, kulturális örökségünk. A migráció azonban ma is átgondolandó, aktuális (mégis kevéssé tárgyalt) problémája a magyar társadalomnak. Nem volna jó, ha a magyarországi munkavállalás egy idő után kényszerűen valamiféle "szent üggyé" válna, "megmaradássá" vagy "helytállássá". Ha csak elvi alapon, a várható hátrányok tudatos vállalása mellett döntenének úgy fiatal értelmiségiek, hogy maradnak inkább. Nem sokra megyünk a "porlik mint a szikla" típusú nosztalgikus-busongó migráns-szózatokra sem.

Elmenni nehéz, és minden trend és vitathatatlan előny ellenére személyesen és társadalmi szinten is veszteségekkel járó dolog. De mostanság maradni sem könnyebb.