[origo]
Nyomtatás

Egyoldalúan nem megy
2009. július 6., hétfő, 11:30


A magyar pénzügyi rendszer tavaly a világgazdaság tíz legsebezhetőbb nemzeti rendszere között volt, melynek egyik hatásaként a bankok jogszerűen, de felelőtlenül szigorítottak lakossági hitelfeltételeiken. Kit védenek a törvényhozás fogyasztóvédelmi intézkedései?


Aligha én vagyok az egyetlen közgazdász, aki napjainkban a pénzügyi és gazdasági válságból való kilábalás helyett az Országgyűlés által áprilisban elfogadott hitelintézetitörvény-módosítás adta rejtély megfejtésén dolgozik. A pénzügyi szabályozás története tele van nagy válságokra hirtelenjében adott rossz vagy populista törvényhozói válaszokkal. Az 1929-es nagy válság nyomán alkotott Glass-Steagall-törvény alkotta meg azt a speciális amerikai banki modellt, amely a 2008-as pénzügyi válságban végleg kimúlt a nagy kereskedelmi banki háttér nélküli befektetési bankok csődjével. Az Enron-botrány nyomán hozott amerikai Sarbenes-Oxley-törvény segített az európai pénzügyi központok versenyképességét létrehozni azzal, hogy értelmetlen terheket rakott az amerikai pénzügyi vállalkozásokra. A 2008-as magyar pénzügyi válság nyomán a lakosság és a kisvállalkozók érdekében hozott törvény az egyoldalú szerződésmódosítások korlátozásáról szinte biztosan a legjobban pont azoknak a lakossági és kisvállalati hitelfelvevőknek fog fájni, akik még nehezebben és drágábban fognak hitelhez jutni, a bankok figyelmét pedig szükségtelenül eltereli a magyar pénzügyi rendszer tényleges problémáiról.

A magyar pénzügyi rendszer 2008-ban, a globális válság pillanatában a világgazdaság legsebezhetőbb nemzeti rendszerei között volt a felelőtlen állami költekezés és az egész nemzetgazdaságból hiányzó megtakarítások miatt.  A krónikus túlköltekezést a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a Magyar Nemzeti Bank által felügyelt bankrendszer látszólag olcsó frank- és euróhitelekkel palástolta. A sebezhető szisztéma kockázatait a bankok részben azzal fedezték, hogy ügyfeleik szerződéseit, köztük a kamatokat és a jutalékokat az aktuális problémáiknak megfelelően, a "gazdasági helyzetre hivatkozással" bármikor módosíthatták. Ez jogszerű, de nem felelős banki magatartás volt, ami a hatóságok jóváhagyásával történt. A törvényhozás által adott fogyasztóvédelmi jellegű szigorítás nem az igazi okokat veszi célba: Magyarország túlköltekezését, a forinttól való szabadulás általános igényét és a pénzügyi felügyeleti rendszer képtelenségét az ebből fakadó kockázatok csökkentésére.

A sebtében és a bankszakma tiltakozása ellenére megalkotott jogszabály aligha várt következményekhez vezetett. A bankok többé nem hivatkozhatnak az "üzleti környezet" változására, hanem az egyoldalú szerződésmódosítások, döntően a kamatemelések esetében a rajtuk kívül álló, objektív okokat előre le kell hogy fektessék az így sem túl olvasmányos üzletszabályzataikban. Attól azonban aligha lesznek átláthatóbbak a bankok üzletszabályzatai, hogy megtudjuk belőlük: a bank fel fogja emelni a hitelek kamatát, ha az állam előírja a betétesek nagyobb mértékű biztosítását (a betétbiztosítást ugyanis a bank fizeti, a hitelezőktől szedett kamatokból és a tranzakciók után szedett járulékokból). Ugyanígy legfeljebb közpénzügyi nevelő hatása lesz annak, ha az apró betűs részben közlik velünk, hogy amennyiben a külföldi befektetők vagy hitelminősítők leértékelik a magyar állam hitelképességét, akkor a magyar bankok a magánszféra felé is emelni fogják a kamatokat (ugyanis a magyar bankok ilyenkor csak nagyobb kockázati prémium fizetése mellett tudnak külföldről forrásokat bevonni, hiszen a külföldi bankok tudják, hogy államcsőd esetén a forint vagy átválthatatlan lesz euróra, vagy nagyot fog zuhanni az értéke).

A sokak számára bosszantóan hosszúra nyúló apró betűs résznél nagyobb probléma, hogy ezentúl az egyoldalú kamatmódosításokat "referenciakamathoz" kell kötni. Ettől a magyar hitelezés rendszere nem lesz átláthatóbb, hiszen a törvény (szerencsére!) nem mondja ki, hogy mit tekint referenciakamatnak. Így ad absurdum augusztus elsején a banki ajánlatokat nézegető lakossági és kisvállalkozói hitelfelvevők akár 40 új referenciakamattal is megismerkedhetnek. De gondoljunk csak bele, hogy miért kellhet egy banknak emelnie a hitelkamatait! Elsősorban azért, mert az emberek és a vállalatok nem takarítanak meg elég pénzt, vagy azt nem teszik be a bankba, esetleg kifejezetten elkezdik kivenni a betéteiket. Ilyenkor a bank nem tehet mást, mint hogy addig emeli a betéti kamatokat, amíg elegen hagyják nála a pénzüket, ellenkező esetben nincs mit odaadnia a hitelfelvevőknek. De vajon miből fizeti ki a megemelt betéti kamatokat, ha nem a megemelt hitelkamatokból? A bank feladata éppen az, hogy a megtakarítók és a hitelfelvevők között közvetítsen, ezért hívják pénzügyi közvetítőnek. A magyar gazdaságban a valódi konfliktus nem a bankok és az ügyfeleik, hanem a megtakarítók és a hitelfelvevők között van: a megtakarítók túl kevesen, az adósok túl sokan vannak.

Igaz, a bank megtehetné, hogy ha nem takarítunk meg eleget, akkor a saját tőkéjéből ad a hitelfelvevőknek kölcsön. Hosszú távon szinte biztos, hogy az lesz a pénzügyi válságra az egyik megoldás, hogy a bankoknak nagyobb saját tőkét kell majd kockáztatniuk a hitelezők és a betétesek biztonsága érdekében. De a bank saját tőkéje csak nyereségből származhat, különösen egy olyan országban, ahova már senki nem igazán akar befektetni, vagyis a több saját tőke nagyobb banki nyereséget, így magasabb banki hitelkamatokat igényel. A referenciakamat kikötése csak rögzíti az elmúlt évek felelőtlen gyakorlatát. Mivel a kétezres években az állam, a lakosság és a vállalatok is nettó hitelfelvevők voltak - vagyis több hitelt vettek fel, mint amit betétként megtakarítottak -, a bankok külföldről, különféle úgynevezett bankközi referenciakamatokhoz kötött feltételekkel elégítették ki a hiteléhségünket, és a saját árazásukban ezeket a "referenciakamatokat" próbálták továbbhárítani a magyar adósokra. De éppen ez az a magatartás, amely az egész magyar pénzügyi rendszert az IMF és az EU közös mentőövére utalta! A bankok nagyobb tőketartaléka (és nyeresége) mellett az lesz a másik megoldás, ha a magyar termelőszféra jóval nagyobb mértékben a hazai megtakarításokra, vagyis a lakosság és az éppen nem jó piaci kilátásokkal küzdő vállalatok betéteire fog támaszkodni a hiteligényeiben. Ez pedig éppen a betétesek és a hitelezők közötti új, stabil kamategyensúly megtalálásával jöhet létre, amit a külső referenciakamat-előírás csak nehezebbé fog tenni.

Jogos elvárás, hogy a jövőben a magyar lakosság és a vállalkozások kisebb terhet viseljenek a pénzügyi rendszer hibáiból és a bankrendszer a saját ügyetlenségét ne tudja egyoldalúan az ügyfelekre terhelni. De nem lehet mindenért a bankárokat okolni: a bankok azt az egyöntetű állami, lakossági és vállalati igényt próbálták kielégíteni, hogy Magyarország minden szektora többet költhessen, mint amennyit megtakarít. Azon, hogy nincsen elég hazai pénz a bankokban, az biztosan nem fog segíteni, hogy a bankokkal szemben még szigorúbban lépnek fel a hatóságok. Az új, végiggondolatlan fogyasztóvédelmi szigorítás hatása várhatóan a bankok még szigorúbb hitelezési aktivitása lesz, ami hosszabbá és fájdalmasabbá fogja tenni a reálgazdasági recessziót. Az elmúlt években mind a bankokban, mind az állami szabályozó szervekben biztosan követtek el egyéni hibákat - ezeket az adott szervezeteknek kell megoldaniuk. Magyarországnak azonban azzal is szembe kellene néznie, hogy az esetleges egyéni hibákon túl pénzügyi rendszerünk - a bankok, a nyugdíjbiztosítók, a pénzügyi felügyelet, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank - milyen tévedések nyomán vált a tavalyi pénzügyi válság egyik első és legsúlyosabb áldozatává. Ez egyoldalúan nem megy: ha a kormány és hatóságok csak a bankokat akarják megleckéztetni ahelyett, hogy nyitott végű, konstruktív párbeszédet kezdenének, az ügyfelek biztosan nem fognak jól járni.