[origo]
Nyomtatás

Instant nemzetépítés: a szlovák nyelvtörvényről
2009. július 2., csütörtök, 12:35


A szlovák országgyűlés új, szigorú előírásokkal egészítette ki az ország nyelvtörvényét, s ezek az előírások sok tekintetben korlátozhatják a magyar kisebbség jogait. Mi a szlovák politikusok motivációja és milyen valós veszélyeket hordoz a törvény?


A szlovák nyelvtörvény (a törvénytár szerelmeseinek: a Szlovák Nemzeti Tanács 270/1995 számú, államnyelvről szóló törvényének módosításamost elfogadott új verziója nyilvánvalóan veszedelmes marhaság. A szlovák kormány évek óta két szalmaszálat nem tesz keresztbe a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája ügyében, értelmetlennek tűnő (valójában nagyonis motivált) küzdelmeket vív tankönyvek vagy névleírási szokások ügyében - hogy csak szorosan a témánkhoz tartozó ügyeket említsük. Himmi-hummi verésekről, lovasbohócozásokról, egyebekről szó se essék.

Azzal önmagában nem lenne baj, hogy egy állam önálló nyelvpolitikát alakít ki magának - ilyen elméletileg van nálunk is -, de elég visszás, ha ezzel 1. olyan nacionalista normák mindennapos uralmát készíti elő, amelyek 1945 óta nem nagyon divatosak - hogy ezzel a finom understatement-tel éljek. 2. Olyan példákra hivatkozik a törvény indoklásában, amelyek vagy hamisak (mint Magyarország esetében), vagy egy speciális helyzetre válaszul (balti államok, és tőlük sem szép), esetleg teljesen ellentétes céllal születtek. Ráadásul a többnyelvűséget pártoló hivatalos európai trendekkel is totálisan szembemegy, nemcsak szellemében, hanem néhol betűjével is.

A meciari időszakban született nyelvtörvénnyel szemben a mostani változat már nem csak a hivatalos nyelvhasználatot igyekszik szabályozni, hanem csaknem minden, nagy nyilvánosság előtt, hivatalos minőségben elhangzó szöveg szlováknyelvűségét előírja, s Európában egyedülállóan szigorú szankciókat rendel ezek mellé. Csaknem másfélmillió forint hangyányit soknak tűnik egy "Mari néni, ide írja a nevét, ide meg a születési dátumát" típusú mondatért egy kassai vagy pozsonyi ügyfélszolgálaton (két város, ahol a magyarság számaránya 20 százalék alatt van, s így nyelvi jogaik is korlátozottak). Hasonló a helyzet mondjuk egy orvos-beteg találkozással és számtalan egyéb alkalommal. Nagyon teoretikusan a "standard nyelvváltozat" (kodifikovaná podoba) normaszövegbe foglalása sújthatja a valamely szlovák nyelvjárást beszélő anyakönyvvezetőt is (Szlovákiában a dialektális különbségek jóval nagyobbak, mint Magyarországon), de ne legyenek illúzióink, erről nem lesz szó. S felhős tekintetünket aggódón vethetjük a Tátra kék sziluettje felé: mi lesz a pubokkal, a pizzériákkal és a restaurantokkal? Persze, tudom én, mostantól a nemzetiségi rádióadásokban nem kell, hogy elhangozzék szlovák szöveg a magyar mellett, ez tényleg jó, de az emléktáblákkal és a betűméretekkel kapcsolatos nevetséges szőrözés elég világosan mutatja miről is van szó.

Az tulajdonképpen csak távoli, vészjósló jövő, hogy a szlovák elit egy nem elhanyagolható része (és itt pöttyintsük el az ellenzék ambivalenciáját is: 30 ellenszavazat és 26 tartózkodás, gratula), széles tömegtámogatással kísérve, történeti visszavágókat játszik le egy históriai sérelmekkel terhelt régióban. Az igazán aggasztó az, hogy a törvény mostani formája klasszikus gumitörvény, amely nagy teret ad a hivatalnoki mérlegelésnek, s ez szükségképpen társadalompszichológiai folyamatokat indukál. Ha el akarok intéztetni valamit, olyan rettenetesen nem ragaszkodom majd a nyelvi jogaimhoz, mert esetleg nem lesz meg az a jogosítványhosszabbítás, építési engedély, bármi más. Az állampolgárok többsége Szlovákiában sem a hivatalos közlönyt bújja reggel-este, így csak az anyanyelvére nehezedő fenyegetést érzékeli, s igyekszik majd alkalmazkodni az új környezethez. Az emberek többsége elsősorban (nyugodtan) élni szeret, csak utána magyarnak lenni. Esetleg sporthorgásznak vagy Depeche Mode-rajongónak. És hogy ez a hivatalnoki hozzáállás hogyan fest, arra máris szép példát szolgáltatott Marek Mad'aric szlovák kulturális miniszter, amikor a pozsonyi Új Szó érdeklődésére saját sajtóosztálya mondott neki ellent: olyan márpedig nincs a szlovákiai sajtóban, hogy "Pozsony egy szlovákiai város", és kész. Jöhet a ceh.   

Viszont a nemzet tényleg a nyelvében él (kösz, Stefi gróf), ezzel nincs mit tenni, és az ember bizony tőle elidegeníthetetlen jogokkal jön a világra, ilyen például az emberi méltósághoz való jog. Meg az, hogy büntetlenül azt mondhassa a szomszédék Pistájának, akit gyerekkora óta ismer, és most az önkormányzatnál dolgozik, hogy "Pista, mondd már el, mi van a papíron, otthon hagytam a szemüvegem."

 

A cikk megírásához nyújtott segítséget köszönöm Öllős László politológusnak, a nyitrai Konstantin Egyetem tanárának, és Szabómihály Gizella nyelvésznek, a Gramma Nyelvi Iroda munkatársának. A cikkben foglalt vélemény természetesen a sajátom és az esetleges tévedések is egyedül engem terhelnek.