[origo]
Nyomtatás

Világvárosba Nobel-díjas csendrendelet kell!
2009. augusztus 18., kedd, 16:51


Nagy médiafelzúdulás fogadta a tervet, hogy egy fővárosi kerület szigorítani akarja csendrendeletét. De vajon igaz-e, hogy Európa nagyvárosaiban nincsen ilyen szabályozás? És vajon lehet-e élhető hely egy olyan nagyváros, ahol a helyben lakók és a szórakozni vágyók kiegyezésének a keretei sem állnak rendelkezésre?

 


terézvárosi "csendrendelet" ügyében a kormányzat, a fővárosi, kerületi politikusok, a különféle vendéglátóipari lobbik és a budapesti lakosok között nevetséges demagógiával fűszerezett vita dúl azon, hogy Budapest mint világváros mekkora zajt, mikor és hogyan kell elviseljen. Az ügy csak elsőre tűnik bonyolultnak. Senki nem fog Nobel-díjat kapni a megoldásáért, mert azt Ronald Coasenak már 1991-ben kiadták erre az 1960-ban megoldott feladványra. Cikke közkincs, a megoldás alkalmazása viszont politikai reformokat igényelne Budapesten.

Jelen esetben két fél áll egymással szemben. Mindenki más - a kamarák, a "civilek", az újságírók jelentős része - csak valamelyik fél, többnyire a jól szervezett és koncentrált anyagi erőforrásokkal rendelkező szórakozóhelyek, ügynökeként jár el. Az egyik oldalon: a lakók, akik életük megtakarításával vagy örökséggel lakáshoz jutottak olyan úgynevezett lakóövezetekben, melyekben nappali tartózkodásra, gyermeknevelésre, éjszakai pihenésre, alvásra való ingatlanokat alakítottak ki. Az ő oldalukon állnak a lakásbérlők is, akik azért fizetnek, hogy legyen egy privát helyük, ahol többek között kellő nyugalomban pihenhetnek. A lakók nem szeretnének lakásonként milliókat költeni hangszigetelésre és szellőztető berendezésekre csak azért, hogy a nyári hőségben is nyugodtan pihenhessenek. Nyáron szellőztetni és aludni akarnak.

A lakókkal szemben állnak azok a szórakozóhelyek, melyek a lakóövezetben különféle feltételekhez kötötten engedélyt kaptak úgynevezett vendéglátóipari egységek működtetésére, illetve külön engedélyt szereztek arra, hogy gépi úton hangosított zenét, köztük élőzenét biztosítsanak a közönségüknek. Ők abból húznak anyagi hasznot, hogy vendégeiket szórakoztatják és abban érdekeltek, hogy minél kevesebbet költsenek a zajvédelemre. Ez különösen igaz az olyan, rendszeres lakásra vagy ipari tevékenységre nem alkalmas, bontásra ítélt romokban, ahol ún. romkocsmát működtetnek. Azt meg igazán nem tartják feladatuknak, hogy a náluk berúgott polgártársak szépen csendben jussanak haza. Vendégeik pedig abban érdekeltek, hogy a szórakozási lehetőségekért ne kelljen a belvárostól messze utazniuk, ne kelljen taxira költeniük, és ne kelljen sokat fizetniük. Az ő érdekeik a szórakozóhelyekével azonosak, hiszen azok például a zajvédelem költségeit simán rájuk hárítanák.

A szórakozóhely sokféleképpen zavarja a lakókat. A hangosított zene, elsősorban a dobok és basszusok tartományában nagy kiválóan terjed a lakóépületek falaiban, szerelvényeiben. A szórakozóhelyek közönsége általában igyekszik túlkiabálni a zenét, illetve a hangos zenétől és alkoholfogyasztástól tompulnak a hallószervei, ezért kiabál. A szórakozóhely és a lakó érdekei között csak valamelyik fél önkorlátozása (korábbi zárás és későbbi fekvés) és az igen költséges zajszigetelés, illetve a nyári szellőztetés megoldása áll.

Coase annak bizonyításáért kapta a Nobel-díjat, hogy ha a jogi rendszer megfelelő és senki nem állít az egyezkedés elé akadályt, akkor előbb-utóbb meg kell születnie a két fél kompromisszumának. A jogalkotó dolga "csak" az, hogy eldöntse, ki fizeti a zajvédelmi és szellőztető berendezések költségét - a szórakozóhelyek vagy a lakók. Az, hogy a Budapest azzal mulattatja az országot minden nyáron, hogy a zajon vitatkozik, arra mutat rá, hogy valaki vagy szánt szándékkal akadályozza a kompromisszum-keresést, vagy az egész jogrendszer rossz. A Coase-tétel szerint ugyanis a jogrendszertől független, hogy egy lakóövezetben mennyi zajt lehet elviselni. A vita valójában azon folyik, hogy ki fizesse meg a zajvédelmet, illetve a zajkorlátozás miatt elmaradó hasznot. Magyarországon önkormányzatnak, helyhatóságnak hívják azt a felkent szervet, amelynek helyi rendeletben meg kellene alkotnia az alku szabályait.

Világvárosok és Budapest regionális versenytársainak sora bizonyítja, hogy megfelelő intézményekkel a probléma orvosolható. Prágában kerthelyiségben este tíz után nem szabad zenélni. Londonban a szórakozóhelyeket hatalmas bírsággal sújtják, ha este 11-kor nincsen vége az előadásnak. Varsóban a városi csendőrség elviszi az utcáról azokat, akik este 11 és reggel 6 között hangoskodnak. New York Cityben elvárás, hogy egy szórakozóhely előtt a járdán ne lehessen tudni, hogy tart-e már a buli, mert ha bármi  kihallatszik, az azt jelenti, hogy a hely nincsen kellően hangszigetelve. Bécsben úgynevezett vigalmi negyedet alakítottak ki, ahol a lakástulajdonosok és bérlők is tudják, hogy más negyedek lakóihoz képest több és tovább tartó zajt kell elviselniük. Ezeken a helyeken elsősorban szórakozni vágyó turistákat, és nem reggel munkába induló embereket szoktak elszállásolni. Budapest a kivétel. Budapesten egy bármilyen tevékenységre alkalmatlan romban is lehet szórakozóhelyet nyitni, és elég rá összesen annyit költeni, mint amennyibe egyetlen szomszédos lakás hangszigetelése kerülne.

Budapesten a zónázás azért nem működik, mert a fővárosnak lényegében nincsen önkormányzata. 1990-ben az akkori kormánypártok annak megelőzésére, hogy a főváros mérete révén a nemzeti kormány ellensúlyává váljon, a fővárosi önkormányzatot 22 önkormányzatra szedték szét (azóta már 23 van). Ám ezek önmagukban életképtelenek, hiszen a határaikon átnyúló közlekedés-szervezési, zónázási, szabályozási feladatokat kellene megoldaniuk. A két nagypárt azóta mindig érdekének tartotta a fővárosiak életét pokollát tevő rendszer fenntartását, mivel egyikük sem akarta, hogy a budapesti főpolgármester problémamegoldó, jelentős közvetlen legitimációs bázisú, látványosan sikeres politikussá válhasson. És akkor még a huszonhárom plusz egy hivatal fenntartásának örömeiről nem is beszéltünk.

A magyar jogszabályok szerint a vendéglátóhelyek működését és a zeneszolgáltatást is az önkormányzatnak kell engedélyeznie. Nem csak a Terézvárosban, hanem mondjuk a Józsefvárosban is elvileg olyan előzetes hatósági vizsgálatok lefolytatása után lehet szórakozóhelyet nyitni, ami bebizonyítja, hogy az adott szórakozóhely nem zavarja a lakások, iskolák és templomok rendeltetésszerű használatát. A magyar jog racionális abból indul ki, hogy mivel egy szórakozóhely általában több száz lakást zavar a működésével, nem a lakóknak kell lakásonként, hanem a szórakozóhelyeknek szórakozóhelyenként kellene úgy megoldania a zajszigetelést, hogy a szórakozóhelyről kijövő zaj az ajtók, ablakok rendeltetésszerű használata (kinyitása) esetén se zavarják az éjjeli pihenést. Az idén nyáron elhíresült terézvárosi csendrendelet tulajdonképpen csak annyiban tér el a szomszédos kerületekben alkalmazottól, hogy egyrészt néhány praktikus problémára megoldást keresett, másrészt a VI-VII. kerületi korrupció miatti letartóztatási hullám miatt hihetővé vált, hogy be is fogják tartatni. Aki túlzásnak gondolja a budapesti hatodik kerület intézkedéseit, az olvasson bele mondjuk az V. kerületi rendeletbe: "bármilyen hangszóró, vagy műsorforrás (gépzene, diszkózene), beleértve az élőzene, vagy élő műsor szolgáltatását is (hangerősítő eszközökkel vagy hangerősítő eszközök nélkül)" olyan, úgynevezett zajforrásnak minősíti, amit főszabályként este 10 és reggel 7 óra között nem lehet "lakóépület udvarán, vagy kertjében, vagy zajtól védendő homlokzatától számított 25 méteren belül, közterületen álló vendéglátóegység kerthelyiségében, teraszán és közcélra átadott magánterület szabadtéri vagy szabad térrel határos részén" használni. Az V. kerület egy világváros belvárosaként, Budapest főutcája kivitelezőjeként értelmezi magát. Hozzá képest a szomszédos Terézváros tervei nem éppen kirívóak. Ha pedig valaki a tizenharmadik kerületben az utcán sörözve szeretne zenét hallgatni, este tíz után még szigorúbb szabályoknak kell megfeleljen. Elvileg.

A magyar politikai rendszer furcsaságának köszönhetően az önkormányzatok nem részesülhetnek jelentős mértékben a lakóiktól érkező adóbevételekből, ellenben forgalom-arányos helyi iparűzési adót vethetnek ki. A budapesti belvárosi kerületekben pedig lényegében egyetlen ipar űzhető törvényesen: a vendéglátás. Az önkormányzat, mondjuk így, anyagi értelemben akkor is elfogult a szórakozóhelyek javára, amelyek legalább helyi iparűzési adót és engedélyezési díjakat fizetnek, ha nem korrumpálható. A lakók kezében ezzel szemben az az ütőkártya, hogy ők szavaznak négyévente a képviselőtestület tagjairól. A Terézvárosban 2009 nyara előtt pontosan négy éve, a 2006-os választási szezon előtt került elő a zaj ügye. A kerületi önkormányzatok a legtöbbször nem a szórakozóhelyek és a lakók közötti alku megteremtését tekintik feladatuknak, s ennek elsősorban anyagi oka van. A lakók igényei csak a választások közeledtével lesznek fontosak.

Coase azt állította világhírű cikkében, hogy a zaj-ügyek megfelelően kijelölt jogokkal kezelhetők. Ha egy házban működik egy orvosi rendelő, egy lakás és egy javítóműhely, akkor megegyezhetnek abban, hogy délelőtt történnek a zajos, géppel végzett javítások, délután van az orvosi rendelés, és a lakók nyugodtan alhatnak. Ha a doktort kár éri amiatt, hogy délelőtt nem tud a zajban rendelni, akkor anyagi kompenzációban állapodhat meg a javítóműhellyel. Vagy ellenkezőleg, ha a jogszabály nem védi a doktor tevékenységét, akkor esetleg a javítóműhely kieső jövedelmét kompenzálhatja a saját praxisának bevételéből, cserébe bizonyos nyugalmi órákért. Csak az a fontos, hogy a felek tudjanak költségmentesen alkudozni, és világos legyen, hogy kinek mihez van joga. A Terézvárosban ez a folyamat elindult. Egyes szórakozóhely-tulajdonosok állítják, hogy a lakók panaszai esetén hajlandók többet fordítani zajvédelemre (ami a jogszabály szerint egyébként kutya kötelességük). A lakók egy része jelezte, hogy havi 10-15 ezer forintért hajlandó volna a lakócélú ingatlanában több zajt elviselni. (Érdekes módon az ügyet felkaroló újságírók őket egyszerűen zsarolónak nevezik a cikkükben).

A dolog már-már kezdett a Coase-tétel tankönyvi példái szerint rendeződni, amikor egy magasabb szinten álló jogalkotó a lehető legrosszabb üzenetet küldte a fővárosiaknak. Egy, a terézvárosi kocsmáknál sokkal nagyobb vendéglátóipari vállalkozás, amely Budapest közepén, egy bizonyos szigeten, csekély zajvédelmi beruházás mellett, több százezer lakást kívánt éjszakai zajjal megterhelni, "váratlan" ajándékot kapott a környezetünkért és az egészségünkért felelős miniszterektől. A két kormánytag rendeleti úton emelte meg az emberek által jogilag elviselendő zaj mértékét. Nem csoda, ha a terézvárosi vendéglősök sem a lakókkal, hanem a helyi jogalkotókkal akarnak alkudozni.

Nem igaz, hogy Budapest attól lesz világváros, ha bárki, bármelyik lakóövezetben éjszaka kirakhat egy magnót és egy söröshordót a köztérre. Ahhoz, hogy Budapest olyan legyen, mint Bécs, Prága, vagy Budapest, az egynyári profit helyett több éves, nem csak a hangerőre és az eladott alkohol mennyiségére épülő üzleti tervvel rendelkező, a zajvédelembe, a szellőztetésbe befektetni hajlandó szórakozóhely-tulajdonosok, lesznek betartható és kikényszeríthető zajvédelmi rendelkezések, és különféle jogokat biztosító zónák kellenek. Nem azokkal a budapesti lakókkal van a baj, akik nem akarnak hangszigetelő cellák és bezárt ablakok mellett aludni a hőségben. Azokkal sincsen baj, akik nem akarnak kimenni a városból azért, hogy szórakozhassanak. Azokat sem lehet hibáztatni, aki vagy reggel vagy éppen éjjel egy szórakozóhelyen dolgozni szeretnének. Ezek az emberek talán csak azért hibásak egy kicsit, mert képtelenek megtalálni az igazi hibásokat és közösen fellépni ellenük.

Jövőre megpróbálhatunk az általános, a fővárosi és a kerületi választásokon is olyan képviselőket választani, akik megnyitják az utat az ésszerű alkuk és a betartható szabályok előtt. Olyanokat, akik képesek létrehozni egy működő, erős fővárosi önkormányzatot, akik megszüntetik a kerületek városi rangját és akik képesek becsületesen és életszerűen szabályozni a fővárosiak mindennapi konfliktusait.