[origo]
Nyomtatás

Pénzsóvárság, megmentőnk
2009. november 4., szerda, 16:40


A tizenkét évvel ezelőtti kiotói egyezmény céljait az iparosodott országok tulajdonképpen mind elbukták, vagy egész egyszerűen nem tartják be. A fejlődő országoknak a decemberi koppenhágai klímakonferencia ugyanakkor jó pénzszerzési lehetőség. Mi lehetne és mi a valódi célja a klímacsúcsoknak?


Barack Obamának annak idején Koppenhága fontos hívószó lehetett. Az amerikai elnök tizenhat órát repült a dán fővárosba és vissza, hogy nyolc és fél percig kampányoljon Chicagóért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) előtt. Egy hónap múlva, Koppenhágában egy legalább annyira nehéz villámlátogatásban lehet része, december 7-én ott ugyanis klímacsúcsot tartanak. Napirenden van a 2012-ben lejáró 1997-es kiotói protokoll meghosszabbítása, azaz az elkövetkező évtizedre lefektetik a kibocsátott üvegházhatású gázok csökkentésének alapjait. Kiotóban a legnagyobb környezetvédelmi bűnözők vonakodtak: az Egyesült Államok 2001-ben visszavonta George W. Bush aláírását. Kína, India, Brazília és Délkelet-Ázsia fejlődő országai alá sem írták, el sem várták tőlük.

Az egyezmény meghosszabbítását egyébként már 2007-ben a bali klímacsúcson kellett volna tárgyalni. Akkor azonban George W. Bush vitatta, hogy a globális felmelegedésnek egyáltalán köze lenne az emberi civilizációhoz. Ezzel Kínának - akinek a szén-dioxid-kibocsátása az elsővé lépett elő - és a többi fejlődő országnak jó indokot biztosított, hogy kivonják magukat a tárgyalásokból. Ezt követően elfogadták a Bali Road Mapet, amely további kétéves tárgyalásokat jelentett, majd 2009-ben, Koppenhágában olyan kibocsátási célszámok meghatározását irányozták elő, amelyek egyaránt kötelezőek az iparosodott és a fejlődő országokra nézve. Azonban mindaddig, amíg George W. Bush volt hivatalban, a tárgyalások nem mozdultak előre. A poznani klímacsúcs is szánalmas módon hiúsult meg 2008 novemberében, a gazdasági válság és az amerikai elnökválasztás elvonta róla a figyelmet.

Aztán jött Obama és vele a remény, hogy végre sikerülni fog véget vetni az Egyesült Államok és Kína közötti a patthelyzetnek, mely nyolc évig bénította meg a globális klímapolitikát. A tárgyalások beindításának reményében az ENSZ főtitkára, Ban Ki Mun összehívott szeptemberben egy klímacsúcsot New Yorkban. De konkrét vállalások megint csak nem hangzottak el. Ezért biztosította be magát Koppenhágára a Kínai Népköztársaság elnöke, Hu Jin-tao, amikor elnöki szándéknyilatkozatok helyett konkrét üvegházhatású gázok kibocsátását korlátozó törvényeket követelt az Egyesült Államoktól, kilátásba helyezve, hogy különben Peking sem fogja hagyni, hogy feltételeket szabjanak neki.

De ahogy a dolgok állnak, az amerikai delegáció üres kézzel fog a csúcstalálkozóra megérkezni. Már hónapok óta folyik a vita Obama becsvágyó klíma- és energiatörvényéről, amely csak a múlt héten kerülhetett a szenátus elé. Kilátástalannak tűnik, hogy decemberig elfogadják.

Meglehetősen tanácstalanok azok a szakemberek, akiknek akkoriban Bangkokban a tárgyalás dokumentumait kellett volna fogalmazniuk. A legtöbb iparosodott ország már elbukta a kiotói célokat. Bár Németország tartja a tervet, de ez csak annak köszönhető, hogy az egykori Kelet-Németország ipara a német újraegyesülést követően összeomlott. Még az a szerény cél is gyakorlatilag elérhetetlen, hogy a hőmérséklet emelkedését az iparosodás kezdetéhez képest csak két fokra korlátozzák.

Mivel az iparosodott országok nem tartják be ígéreteiket, a fejlődők számára egy meggyőző érv marad: a pénz. Támogatást akarnak fenntartható technológiák kiépítéséhez, melyek segítik a gazdasági felzárkózást és a felmelegedés következményeihez való alkalmazkodást. Az Európai Unióban 2020-ig maximum 15 milliárd euróról van szó, az iparosodott országoktól ennek összesen tízszeresét követelik. Évente.

Ha az emberek egyenlőségéről szóló alapelv ér valamit, akkor a gazdag országoknak fizetniük kell a magasabb egy főre jutó káros kibocsátásukért. Ezért épp itt lenne az ideje egy illendő ajánlatot tenniük a fejlődő országok számára. Nem kérdés, hogy ez sokba fog kerülni, mindenekelőtt az Egyesült Államoknak. De ahhoz képest, hogy mennyibe kerülne egy üvegházhatású gázok kibocsátását nem korlátozó világ, semmiség. Obamának a legközelebbi koppenhágai látogatása során ez lehetne az esélye, hogy egy kudarcot helyrepofozzon.

 

Német nyelven megjelent a Tagesspiegel print és online változatában.