[origo]
Nyomtatás

A vészharang már megrepedt: tehetséggondozás Magyarországon
2010. június 6., vasárnap, 10:16


Oktatáspolitikusaink gyakran hivatkoznak a két világháború között felnőtt magyar Nobel-díjasokra. De mit jelentene a gyakorlatban, ha rendszerszerűen igyekezne az ő példájukat követni a magyar oktatás?

 


Shakespeare zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy darabjai egyszerre tudtak szólni a legműveltebb és a legegyszerűbb közönséghez is. A Rómeó és Júliá-ra többnyire mint a magasztos szerelem drámájára emlékszünk, ám a darab igen vaskos, altesti poénokkal is tele van. Csak kevesen tudják ilyen könnyedséggel összeegyeztetni a látszólag egymással ellentmondásban levő célokat.

A mai magyar oktatásirányítás hasonló dilemmával szenved, amikor meg kell határoznia, hogy mit és kinek akar megtanítani. A közoktatás valamiféle permanens reformban él több évtizede, a vészharangok már megrepedtek a sok kongatástól, miközben egyre újabb és újabb bajok okozójaként neveztetik meg a pocsék oktatás. Az iskolának kellene megoldania a társadalmi különbségek csökkentését, versenyképességünk javítását, nemzeti önbecsülésünk visszaállítását, valamint ki kellene húznia a morális kátyúból az országot.

A kormányváltással a reformigények hangsúlyai változni látszanak, többet hallhatunk arról, hogy a tehetséggondozásra kellene összpontosítani, hiszen hazánk legfontosabb értéke a kiművelhető emberfő. Ilyenkor gyakran felmerül hivatkozási alapként a Horthy-korszak Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett oktatáspolitikája (ő a jelenlegi oktatási államtitkár példaképe is). A sokat hallható érvelés szerint ez (az egyébként erősen átideologizált) oktatáspolitika eredményezte a magyar természettudományok szárnyalását, ennek köszönhetők a magyar Nobel-díjasok, akikre büszkék vagyunk. (Más kérdés, hogy legtöbbjüket egy ideológia üldözte aztán el az országból.) Tény, hogy ebben az időszakban a magyar tudósok egészen kivételes generációja nőt fel, de az is igaz, hogy többségük egyetlen iskolából, a Fasori Gimnáziumból került ki. Nem sok középiskolai tanár van, akit megemlítenek egy Nobel-díj átvételekor, de Wigner Jenő fontosnak tartotta, hogy megköszönje Rátz Lászlónak mindazt, amit tőle kapott. Nem kerülhető meg azonban a kérdés: Egyetlen jó iskola, egyetlen fantasztikus tanár vajon bármit is elmond-e egy egész korszak teljes oktatási rendszeréről?

Lehet-e az oktatási reform célja egy újabb Nobel-díjas generáció kinevelése? Ha igen, akkor a tehetséggondozást már az óvodában el kell kezdenie. Különválasztja a legjobb képességű tíz százalékot és őket speciális környezetben fejleszti, majd ezek legjobb tizedét viszi tovább a legjobbaknak kialakított alsó tagozatokba, azok tizedét a felsőbe, onnan megint a krémet a speciális, elit gimnáziumokba. Ismerős lehet az elv, hiszen így működik a versenysport, minden évben sok ezer gyerek kezd el úszni, és néha lesz egy-két olimpiai bajnokunk. Ha ez a cél, akkor ilyen tehetséggondozásra van szükség. De ne feledjük el, hogy miközben az olimpiai éremtáblázaton hazánk előkelő helyen áll, a teljes népesség egészségi állapota, sportolási szokásai kétségbeejtők. Nem csapjuk-e be magunkat, ha csak az élsport eredményei alapján ítéljük meg, milyen az ország életmódja?

A szomszédos Románia az elmúlt évek nagy, átfogó oktatási felméréseiben (PISA, TIMSS) rendre a legutolsó harmadban szerepelt, Törökország, Kolumbia és Mexikó társaságában. Eközben a nemzetközi diákolimpiákon (matematikából, fizikából, kémiából) mindig az élbolyban végez a román csapat. Érdemes megnézni azt is, hogy ezeken a versenyeken általában mely országok szerepelnek jól: a kommunizmus bukása előtt az érmeket szinte rendre a diktatúrákból érkező csapatok gyűtötték be. Ma is Kína a legerősebb, s mellette a posztkommunista országokat találjuk. (Az egyetlen kakukktojás az USA, aminek oka lehet a hagyományos versenyszellem, de az is, hogy az Egyesült Államokban különösen nagyok a különbségek az egyes iskolák színvonala között.)

Hiába azonban a nagyszerű versenyeredmények, a román oktatás egésze egyre gyengébb teljesítményt nyújt. Németország a 2000-es évek elején ugyanezen felmérések eredményeit látva kezdett átfogó változtatásokba, amik a legutóbbi publikált adatok (a 2006-os mérésről van szó) szerint sikeresek voltak. A magyar oktatásügy is gyakran érvelt intézkedései mellett ezekkel a felmérésekkel. Az eredmények azt mutatják: a magyar diákok teljesítménye biztosan nem romlott az 2000 óta. A PISA felmérés szerint nincs statisztikailag jelentős változás, a TIMSS szerint pedig az alsósok teljesítménye jelentősen javult 1995 és 2007 között; az alsósok szövegértését vizsgáló PIRLS látványos javulást mutatott ki 2000 és 2006 között.

Fontos lenne eldöntenünk, hogy mit is értünk tehetséggondozás alatt. Ha a legkiválóbbakat akarjuk csúcsteljesítményre tréningezni, akkor szelektív iskolarendszerre van szükségünk, ha viszont az a cél, hogy mindenkit a maga tehetségeinek megfelelően fejlesszünk, akkor éppen ezzel ellentétes rendszerre, komprehenzív iskolákra van szükség, olyanokra, ahol a válogatás és kiválasztás csak nagyon későn történik, addig viszont az osztálytermen belül valósul meg a differenciált tanítás. Olyan oktatási reformra van szükség, amely képes felismerni a mai helyzet valós jellemzőit, s nem pusztán nosztalgikus, hanem valóban nemzeti érdekeket szolgáló célokat tűz ki. Olyan iskolára van szükség, ahol sem a legjobb képességűkre, sem a leggyengébbekre sem igaz, amit Shakespeare írt a diákról, "ki könyveit vidáman sutba vágja",később viszont "szontyolodva ballag iskolába".