[origo]
Nyomtatás

Budapest, nyílt város
2010. augusztus 22., vasárnap, 10:00


Budapest egykor innovatív és logikusan tagolt város volt, amit a történelem bár megbontott, mégis egységesnek tűnik annak, aki idelátogat. Milyen városrendezési elveket kell figyelembe vennie Budapest leendő vezetőinek, ha újra modernné és fejlődőképessé akarják tenni a fővárost? 


Megjelentek az önkormányzati választási kampány első plakátjai, köztük a budapesti főpolgármesteri pozícióért indulók reklámjai is. Itt a verseny jelképes, nemcsak a posztról szól, hanem egyben ideológiaként rögzült tévképzetek közötti látványos összecsapás is. Nem is érdemes az egyes jelöltek, pártok Budapestről szóló eszmefuttatásait külön-külön kritizálni, ha egyszer még összeadva sem érik el azt a színvonalat, hogy tisztességes budapesti polgár egyáltalán figyelemre méltassa őket. Sokkal fontosabb azt végiggondolni, miért szimbolikus Budapest, mit képvisel, története milyen összefüggésekbe helyezhető, és ez mindjárt sokkal könnyebbé tenné annak kigondolását is, hogyan lehetne a jövőben megfelelően vezetni.

Budapest mai formájában leginkább a XIX. század fellendülő időszakában élő, öntudatos, a világ változásaira érzékeny, sikeres polgárság keze nyomát viseli, az ő szellemi értékeiket jeleníti meg, az ő elveik megtestesülése. Ebből a szempontból a Buda és Pest szembeállítása is értelmét veszti: a budai és a pesti polgár számos ízlés- és attitűdbeli különbsége ellenére ezekben az értékekben osztozott. Ennek legszebb bizonyítéka maga Buda és Pest, ahol az egy időben épült részek városrendezési és esztétikai alapjai igen hasonlóak. Egy külföldi máig nem tud automatikusan különbséget tenni, hiszen nem érzi a bennszülöttek számára belháborús okként felfogható finom különbségeket, hanem ugyanazt a reformkori építészeti megoldásoktól a Bauhausig tartó elemekből összeálló arculatot látja (talán csak néhány monumentális neoklasszikus részt érez kivételnek). Ez az az egységes filozófia, amit a Budapesttel foglalkozó kortárs politikusok képtelenek megérteni.

Pedig nekik kellene pótolniuk a Budapestet létrehozó réteget, amely nincs többé, mert útban volt a XX. század totalitárius, kollektivista rendszereinek, ezért megnyomorították, kisemmizték, kitelepítették, szellemi örökségét felszámolták. Helyettük ma árvalányhajas (Nagy-) Magyarországról álmodozók vannak, akik viszont azóta sem tudják megbocsátani a szabadelvű sokszínűséget, és azóta sem ismerik a nagyvárosi lét pozitívumait, meg szocialista egyenlősítők, akik gyűlölik a nagypolgári pompát és gazdagságot. Ezért a mai Budapest-politikusok minden áron új, soha nem látott rendet akarnak teremteni, Budapest alkotóinak szellemisége ellenében. Sőt, legtöbbjük, legyen jobb- vagy baloldali, esetleg ifjú hippi, valójában büntetné a fővárost, mert puszta létezése élő cáfolata téveszméik nagyjának.

Építőinek szándéka szerint ez a város nagyszabású, egységes, logikusan összeálló szerkezetű. Még ma is látszik, pedig egy világháborúban megostromolták, egy forradalomban utcai harcokkal volt tele, utána pedig egyenesen a városközpontnak vezettek több autópályát, és hogy ezek elférjenek, kibontották és lukká alakították teljes háztömbök földszintjét (lásd árkádosítás), a portálokat pedig síküveglapokra és acélvázakra cserélték.

A következő főpolgármester az ugyanilyen dilettáns hibákat csak akkor tudja elkerülni, ha felismeri azokat a természetes egységeket, amikben Budapest létrehozói gondolkodtak, és az ő elveik mentén halad tovább, de mai tudással és technológiával. Mik ezek, mikre kell odafigyelni, ha valaki élhető állapotokat akar teremteni?

Triviális példa az első: a rendszerváltás előtt és után mégsem volt senkinek egyértelmű, hogy a budapesti belváros alapegysége a bérház. A részletek és a konkrét kialakítás a lakók életmódjának függvényében változhat, de a lényeg mindig ugyanaz: a ház egésze egy tőkeerős tulajdonos birtokában van, aki képes gondoskodni a közös részek megfelelő karbantartásáról, a tisztaságról, a rendről, a lakók pedig bérelnek. A jelenlegi politikai elit (fővárosi és országos) pedig mindent megtett azért, hogy a háború utáni kényszer-költözésekkel, leválasztásokkal, hasonló megoldásokkal kialakult lakásállomány úgy maradjon, ahogy van, ráadásul a tőkeszegény, kilátástalan helyzetű lakók nyakába szakadjon minden fenntartási gonddal együtt.

A bérházak egyben tartása, állagának megóvása, és az eredeti állapot lakásalaprajzokig menő helyreállítására kötelezett befektetőknek való eladása vagy tartós bérbeadása sokkal praktikusabb megoldás lett volna. Ez mellékesen a nagyobb társadalmi mobilitás miatt is kedvező, a saját tulajdonú lakások aránya nálunk kiugróan magas, így még a totális reménytelenségben lévő területekről is kevesen mozdulnak ki, a vagyon pedig nagyon kevéssé likvid formában áll csak rendelkezésre. A bérlakás-rendszer fenntartása továbbá nem kötötte volna a belső kerületekhez azokat a lakókat, akik eleve kényszerből kerültek oda, és kényelmi, életminőségi okokból sokkal szívesebben laknának másutt. Látunk ilyen programokat? Nem.

Másik hasonló példa a következő természetes egység a háztömb, majd a negyed, ami építészeti, városrendezési, és szociokulturális szempontból is jól elkülönülő rész. Ma elvileg ugyan lehetséges ezeket reprezentáló úgynevezett részönkormányzatokat létrehozni, de erre nagyon kevés példa van. Az általános önkormányzati pénzkezelési gyakorlatot ismerve nem is csoda, hogy senki nem kockáztatja, hogy ujjat húzzon valamelyik kerületi hatalmassággal. Pedig a negyedeket félbevágó kerülethatárok tragikusak, mint ahogy az is, ha városképileg összetartozó elemek kezelői, felügyelői jogai külön kezekben vannak, hol a kerületi önkormányzatnál, hol a fővárosinál, hol pedig valamilyen országos intézménynél. A negyedek, mikro-környezetek különbözőségét figyelmen kívül hagyó, önkényes nyomvonalak mentén végrehajtott egységesítő felújítási programok is többet vesznek el a városból, mint amennyit hozzátesznek, ez még akkor is így van, ha nagyvonalúan eltekintünk a csak csúszkálásra és rendőrdobálásra alkalmas kövezettől és hasonlóktól. Utóbbira van példa, a történeti és kulturális tagozódást figyelembe vevő rekonstrukcióra és a mai városhasználati logikát figyelembe vevő megoldásokra nincs, még a legvadabb választási ígéretekben sem.

A harmadik, inkább filozófiai természetű megjegyzés: Budapest alkotói szándéka szerint egy korszerű, innovatív város, nem pedig egy gigantikus skanzen, ahol véletlenszerűen elszórva különféle fotogén, de nem praktikus romokat lehet látogatni. Ennek megfelelően ahol van rá mód, érdemes innovatív megoldásokat használni, a foghíjtelek-parkolónál bármi jobb. Nem kell rettegni a modern épületektől sem, sőt, kifejezetten kívánatos lenne egy korszerű üzleti negyed valahol, ahol harmonikus egészként tudna elhelyezkedni. Az elmúlt húsz évben ehelyett unalmas panelszerű társasházak épültek értékes, fantáziadúsan kihasználható belvárosi telkekre (tele az eredeti elrendezésnél jóval kisebb lakásokkal), a reprezentatívnak szánt beruházások pedig botrányosan ízléstelenre és anakronisztikusra sikerültek. De legalább ígérnek még sok ilyet.

Az utolsó, záró gondolat. Akármennyire is nem tetszik ez sokaknak, Budapest Magyarország leginkább reprezentatív városa, kapunk a világ felé, és sok Magyarországra látogató számára az egyetlen hazai úti állomás. Ezen változtatni irreális erőfeszítéssel sem igen lehet, a Magyarországra jövetel számos turistának és (főleg) fontos üzleti döntéshozónak a Budapestre látogatást jelenti, néhány "H is for Hungary" plakát kedvéért nem fognak ehelyett inkább az erdei kisvasutakra és a rétessütő versenyre koncentrálni. Ha ezt nem ismerjük fel és el, és Budapestet hagyjuk tovább romlani, unalmasodni, ha hagyjuk, hogy már Ferihegyen, vagy a Ferihegy-Budapest úton csalódást okozó élmények érjenek mindenkit, akkor az egész országot éri nagy kár.