[origo]
Nyomtatás

Művészetfinanszírozás: a szocializmus utolsó bástyája
2010. november 30., kedd, 10:00


A magyar filmes, színház- és kortárs művészeti szakma saját létét érzi fenyegetve azáltal, hogy az állam drasztikusan csökkentette a fenntartásukra fordított pénzeket. Tényleg indokolt-e a művészet állami támogatásának fenntartása Magyarországon és kitől kell példát vennünk egy új és működő modell létrehozásához?


A 2011-es büdzsé nagy vesztesei lesznek a kulturális államtitkárság alá tartozó területek, köztük a kortárs művészet. Az alternatív színházaktól a filmművészeten át a könnyűzene támogatásáig az új kormány megalakulása óta nagy a bizonytalanság, az egyes szakmák érdekképviseletei és jeles képviselői rendre felháborodott nyílt levelekkel és petíciókkal adnak hangot elégedetlenségüknek, és követelik "a törvény szerint" nekik járó jussukat. Mi lesz így a magyar filmmel? Mi lesz így a magyar alternatív színházakkal? - teszik fel a jól ismert kérdéseket, hiszen Magyarországon magától értetődőnek szokás tekinteni, és szinte soha senki nem is kérdőjelezte meg, hogy a kortárs művészetet állami pénzekből, nem pedig más forrásokból kellene eltartani. De sem azt a kérdést nem tették még fel, hogy az állami finanszírozás jelenlegi rendszere a kortárs magyar művészet javát szolgálja-e, vagy esetleg egyedül csak bizonyos kortárs magyar művészekét és csoportokét, sem egy sokkal alapvetőbbet: hogy mi történik az adófizetők pénzével és mi az adófizetők és a társadalom érdeke.

A művészetfinanszírozásnak a nyugati világban alapvetően kétféle gyakorlata és hagyománya létezik. Az angolszász országokban, különösen az Egyesült Államokban az indirekt támogatás a jellemző, elsősorban a magánmecenatúrát elősegítő jogszabály- és adókörnyezet kialakításával. A művészeti intézmények költséghatékonyabban és profitorientáltabban működnek, mint a kontinentális Európában, a támogatások nagy részét pedig az adókedvezményekkel és egyéb módokon az adakozásban érdekeltté tett magánszemélyektől, illetve alapítványoktól és vállalatoktól kapják. A művészetfinanszírozás kontinentális hagyománya ezzel szemben jellemzően a direkt állami támogatást részesíti előnyben. Ezt általában történeti okokkal szokás magyarázni: Európában a művészetet hosszú évszázadokon át az uralkodók és a nemesség tartotta el, a politikai átalakulások után pedig ezt a szerepüket a köztársaságok kormányzata, a kialakuló nemzetállamok vették át. Hogy éppen a központi állam, a tartomány vagy pedig a helyi önkormányzat adja a legtöbb pénzt a művészeknek, az Európában országonként, az államberendezkedéstől függően változik, de minden esetben az adófizetők viselik a terheket. A két finanszírozási hagyomány közti eltérés számszerűen azt jelenti, hogy Nyugat-Európa egyes országaiban egy főre vetítve tízszer vagy akár tizenötször-hússzorannyi direkt állami pénzt költenek a művészetekre, mint az Egyesült Államokban.

Adódik persze a kérdés, hogy napjainkban vajon melyik finanszírozási forma a hatékonyabb - amire a válasz nem tűnik túlságosan bonyolultnak. Az Egyesült Államok művészeti életét a 20. század első felében még európai művészek formálták, a század második felére azonban már az Egyesült Államok formálta nem csak Európa, hanem az egész világ művészi és kulturális életét. De azon is érdemes elgondolkozni, hogy mit ért és mit ér el művészi és kulturális téren az állami művészetfinanszírozás tekintetében példátlanul bőkezű finn állam és mit az európai viszonylatban igen fukar, szintén inkább a magánkezdeményezésekben bízó Egyesült Királyság. (A skandináv kulturális expanzió zászlóshajója, a metálzene sem a direkt állami művészettámogatásoknak köszönheti sikereit, sokkal inkább a bőkezű skandináv oktatáspolitikának és művészeti nevelésnek.)

A művészetfinanszírozás két hagyománya ugyanakkor fokozatosan közeledik egymáshoz. Az Egyesült Államokban az 1960-as évek és Kennedy elnöksége óta, ahogyan az élet minden területén, úgy a művészetfinanszírozásban is növekszik az állami szerepvállalás, és napjainkra már elképesztő méretű művészeti alapokból lehet támogatásokat igényelni. Európában pedig a túlburjánzott jóléti államok visszanyesegetésével, a hatékonysági szempont előtérbe kerülésével (és nem mellékesen a válságok hatására) az állam egyre inkább próbál szabadulni ettől a kiadási tehertől is, és a piaci szereplőknek a bevonását szorgalmazza. A jelenkori Magyarországra természetesen a nyugat-európai minták követése a jellemző, vagyis a rendszerváltozás utáni magyar kultúrpolitika is elsősorban az állami mecenatúrában bízik. Az európai trendet ugyanakkor eleve a nem állami finanszírozás felé való elmozdulás jelenti, ez a trend pedig előbb-utóbb fel kell hogy erősödjön hazánkban is. A kiindulási állapotot ugyanis nálunk nem a gondoskodó, bőkezű, a művészet autonómiájának legalább színleg tiszteletben tartására törekvő nyugat-európai jóléti állam jelenti, hanem a művészet felett totális kontrollt gyakorló szocialista állam.

A magyar állami művészetfinanszírozási rendszer jelen állapotában még mindig a szocializmus egyik utolsó bástyája. Nálunk nemcsak hogy a nem-állami dotáció és az indirekt állami támogatás előnyben részesítése felé nem történt számos területen valóban jelentős elmozdulás, hanem még a szocialista, "keleti" állami mecenatúrából sem sikerült átlépni a kontinentális "nyugatiba". Ahogyan a világon mindig és mindenhol, úgy napjaink Nyugat-Európájában is együtt jár az államtól való függés a politikai és ideológiai preferenciák érvényesülésével, bizonyos határokat azonban sem a hatalom, sem a művészet képviselői nem lépnek át. Magyarországon azonban, rendszerváltozás ide vagy oda, a művészetpolitika terén - pártoktól függetlenül - teljes a kontinuitás a Kádár-rendszerrel: az elvileg politikailag semleges, független szakmai pozíciókban, kuratóriumokban és intézmények élén, kevés kivételtől eltekintve, mindig az aktuális hatalom káderei ülnek, a kormányváltásokkal pedig rendre kicserélődnek. Ha valaki a saját vagyonából a maga ízlésének tetsző művészt vagy művészeti intézményt támogat, akár csak azért, mert valamilyen személyes viszony fűzi őket egymáshoz vagy mert egyeznek világnézeti-politikai nézeteik, abban az égvilágon semmi kivetnivaló nincs. Amikor azonban az aktuális kormány teszi ugyanezt az adófizetők pénzével, az elfogadhatatlan.

A magyar rendszerváltozás sajátossága, hogy abban a tömegek helyett jórészt értelmiségi csoportok, köztük szép számmal demokratikus és népi ellenzéki művészek vettek részt. Ez egyrészt a művészi és kulturális élet extrém és beteges átpolitizálódásához vezetett, másrészt ahhoz, hogy a politikai csatározásokban aktív szerepet vállaló, a közvélemény-formálás erejével rendelkező művészértelmiségiek mindig is kiemelten fontosak voltak a politikai hatalomnak és pártoknak. Így lett Magyarország olyan hely, ahol előbb emelnek adót, előbb csökkentik a gyes időtartamát, előbb kötik közmunkához a segélyeket, mint hogy megkérdőjelezzék, hogy mondjuk kell-e a magyar államnak tíz- és százmilliókat költenie pályájuk csúcsán évtizedekkel túl lévő kiöregedett filmrendezőkre. Ahol a jobb- és baloldali értelmiség előbb követeli a szociális ellátórendszer reformját, hogy szigorítsák a szegénységben élő, alacsony iskolázottságú, munkalehetőséggel nem rendelkező tömegek tízezer forintos juttatásait, mint azt, hogy tisztességes polgári nívón élő, magasan iskolázott, jelentős kapcsolati tőkével rendelkező emberek ugyan már ne a magyar államból tartsák el magukat. Ahol előbb adnak 70 millió állami támogatást egy, a cigánysággal szembeni előítéletek ellen nyilván jó szándékkal, de sablonosan és propagandisztikusan harcolni akaró gyenge és senki által meg nem nézett játékfilmre, mint hogy abból a pénzből cigány családoknak biztosítanának emberhez méltó lakhatási körülményeket.

Az elmúlt évtizedben a felsőoktatástól az egészségügyön át a közösségi közlekedésig mindenütt a piacosításról és az állam kivonulásáról szóltak a politikai viták, amely viták érdekes módon elkerülték a művészetfinanszírozás szféráját - sőt, az állami támogatások és díjazások köre a kétezres években még tovább is terjeszkedett, és mára a könnyűzenét is magában foglalja. És miközben bizonyos művészkörökben politikai oldaltól függetlenül divatos a kapitalizmus démonizálása, annak a hangoztatása, hogy a piac és a piaci siker csak prostituálja a művészetet, az valahogy mégis teljesen helyénvalónak tűnik, ha ugyanezt a politika teszi. Ez a gyakorlat pedig sajnos oda vezet, hogy a jelenlegi állami művészetfinanszírozási rendszer éppen a magyar kortárs művészek tisztességes és csendes többségét hozza hátrányba, azokat, akik nem politizálni és pozíciókat szerezni, hanem alkotni akarnak, akik teljesítményük, nem pedig kapcsolataik és szolgálataik révén kívánnak érvényesülni. Így válik az állami finanszírozás teljesen kontraproduktívvá, hiszen ahelyett, hogy segítené a tehetségek kibontakozását és a művészet megújulását, csak akadályozza azt az intézményi pozíciók konzerválásával és politikához láncolásával.

Mindezek után akár örülhetnénk is a jelenleg zajló változásoknak, az elapadó pénzcsapoknak, ha valójában nem arról lenne szó, hogy éppen az elmúlt húsz évet jellemző gyakorlat folytatódik, csak megváltozott körülmények között. Nem nagy ívű kultúrpolitikai koncepciók vagy éppen a művészetfinanszírozásról vallott alternatív elvi megfontolások állnak ugyanis a kortárs művészet intézményrendszerének jelenleg tapasztalt megingása mögött, hanem nyers hatalmi okok. Egy gyenge, saját kormányán belül is elszigetelődött kulturális kormányzatnak kellene képviselnie a terület érdekeit, úgy, hogy a nehéz örökséget egy nem kevésbé nehéz gazdasági helyzetben vette át, és persze, hogy a végén a megfelelő politikai elkötelezettségű csoportok váljanak a változások haszonélvezőivé. A feladat nehéz, a látvány csúnya, és a bukás is borítékolható.

A magyar kultúrpolitika jelenlegi és leendő irányítóinak két dolgot kellene szem előtt tartaniuk, amikor a kortárs művészet állami támogatásának jövőjéről döntenek. Az első, hogy a lobbicsoportok és személyek önérdekein túl mi válhat a magyar művészet és kultúra javára, valamint, hogy ami jó az előbbieknek, az nem biztos, hogy jó az utóbbinak is. Nem külföldi mintákat kell majmolni, és még csak nem is a magyartól különböző angolszász gyakorlatot kellene lemásolni: a magyar művészet történetét volna érdemes megvizsgálni, azt, hogy a magyar művészi és kulturális élet milyen finanszírozási feltételek és milyen állami beavatkozás mellett képes virágozni. A két legnagyszerűbb korszakra, a reformkorra és a "második reformkorra" ugyanis egyaránt az volt a jellemző, hogy a művészet egyrészt piacra talált, másrészt a tehetséges művészeket, akik sokszor egyáltalán nem viszonyultak pozitívan az aktuális hatalomhoz, gazdag nagyurak és jómódú polgáremberek támogatták mecénásként. Petőfi első verseskötetét például a Nemzeti Kör egy szabómester felajánlása segítségével adta ki, a Nyugat íróit és költőit pedig többek között a Hatvany család és a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének vezetői támogatták. A mai Magyarországon is egyre több vállalkozó, gazdasági és pénzintézet támogatja különféle módokon a művészetet és a kultúrát: ahogyan a magyar filmiparnak sem a direkt állami támogatás, hanem a jelentős adókedvezmény az igazi motorja, úgy a magánmecenatúrát is az adószabályok átalakításával lehetne igazán ösztönözni.

Van azonban egy második szempont is, melyet a magyar kultúrpolitikának végre nem csak hogy figyelembe kellene vennie, hanem első helyre illene helyeznie: ez pedig az adófizetők és a társadalmi szolidaritás szempontja. Fontos, hogy mi lesz a fiatal költők kibontakozásával vagy éppen az alternatív színházakkal, de nem fontosabb, mint hogy azt a pénzt, amiért mások megdolgoznak, az állam felelősen és a lehető legkörültekintőbben költse el és olyan területeknek és olyan embereknek juttassa, akiknek arra a lehető legnagyobb szükségük van. És sajnos ma Magyarországon sok millióan vannak, akiknek igenis nagyobb szükségük volna rá, mint - mondjuk - befutott rendezőknek vagy sokadik kötetes íróknak, csak éppen az ő hangjukat nem lehet meghallani, az ő egyéni problémáik a nyilvánossághoz nem tudnak eljutni. Ezért rendkívül helyénvaló és nemes dolog filmet készíteni vagy könyvet írni a nyomorról, de még helyénvalóbb a nyomort enyhíteni, és ennek érdekében még nemesebb gesztus lenne az állami művészettámogatásoknak legalább egy részéről egyszerűen lemondani.