[origo]
Nyomtatás

Nem dolgoznak és nem tanulnak
2010. december 8., szerda, 18:00


Az "ezer euróból élők" társadalmi csoportja egyre szélesebb Európában: családi hátterük viszonylag gondtalan életet biztosít számukra, ám nem képesek a saját lábukra állni és a szüleik életszínvonalát sem érik el, nem tanulnak és nem dolgoznak, rövidtávú életvitelük miatt pedig családot sem alapítanak. Kik ők Magyarországon, és miért vannak egyre többen?


Régen az volt a szokás, hogy ha valaki nem tanult tovább, dolgozni ment. Spanyolországban, és egész Latin-Amerikában most van egy társadalmi csoport, körülbelül 18 és 34 év közötti, amelynek tagjai nem tanultak tovább vagy már befejezték tanulmányaikat, de nem dolgoznak, mivel nem kapnak vagy a végzettségüknek megfelelő vagy semmilyen munkát. Így aztán szüleiknél laknak és így tengetik napjaikat, miközben nagy valószínűséggel sosem fogják elérni azt az életszínvonalat, amit a szüleik. Őket hívják ma a spanyol világban a ni-ni generációnak ("ni estudian, ni trabajan").

A jelenség korábban is létezett, azonban a válság volt az, amely megnövelte a ni-nik számát. Első ránézésre úgy tűnhet, a probléma elsősorban Latin-Amerikát érinti, ott körülbelül a fiatalok 20 százaléka tartozik a ni-nik közé. Jegyezzük meg, a fogalom egész világra való kiterjesztésének jegyében az afrikai fiatalok 40 százalékát is a ni-ni nemzedékhez sorolják. Azonban ha megvizsgáljuk a spanyol helyzetet, rájövünk, nem csupán a "fejlődő országok" problémájáról van szó, hiszen Spanyolországban a fiatalok 34 százaléka sorolható a ni-ni nemzedékbe. Ha azt vesszük, hogy az ország lakossága 47 millió, a 15 és 29 év közöttiek aránya ebből a legutóbbi felmérés szerint 24,4 százalék (11 és fél millió), akkor kijön, hogy majdnem négymillió fiatalról beszélünk. A legfrissebb, idei OECD-adatok alapján tovább szűkítve ezt a számot a 20 és 24 évesek közt 19,4 százalék a ni-nik aránya, amivel Spanyolországban van a legtöbb sem nem tanuló, sem nem dolgozó fiatal Európában. A spanyol arány nyolc éve még 15 százalék volt. (Nagyjából ugyanezt a társadalmi csoportot takarja az Egyesült Államokban a twixter, Nagy-Britanniában és Japánban a NEET - "Not in Education, Employment or Training").

Európa nyugati felén a jelenségre a "ezer euróból élő generáció" címkét használják. Őket franciául "génération précaire"-nek, olaszul "generazione 1000 euros"-nak, németül "generation praktikum"-nak, spanyolul pedig egyszerűen "mileuristas"-nak hívják - nekik már blogjuk is van. A mileurista eredetileg azokat jelöli, akik több diplomával rendelkeznek, esetleg doktorijuk van, posztgraduális tanulmányokat és mindenféle más tanfolyamokat is végeztek, több nyelven beszélnek, és nem találnak képzettségükhöz passzoló munkát. Harmincas éveik közepéig otthon laknak (a több diploma megszerzése miatt ez nem is csoda), nem tudnak állandó állást találni, és jellemzően callcenteresként dolgoznak. Nem tudnak autót venni, nem kapnak lakáshitelt, és a bizonytalanság miatt családot sem alapítanak. Annyi pénzük viszont van, hogy élvezik a városi életet, már amíg meg nem unják. Tipikusan ők azok, akik ötösével csapatják az ezerötös mojitót a Szigeten. Félretenni viszont nem nagyon tudnak.

A mileuristas szüleinek generációja 20-25 évesen alapozta meg életét, lett munkája, önálló otthona, kocsija, családja, és minden nyáron van szabadsága. Azonban gyermekeik már nem ilyen szerencsések. A nyolcvanas években egy diplomás két évet töltött egy állandó, biztos munkahely megszerzésével, ma tízzel. A mileuristák várhatóan nem vállalnak átlagosan 1,1 gyereknél többet, amikor tudjuk, hogy 2,1-es átlag kell, hogy egy társadalom fenntartsa magát - ezt jelenleg csak a franciák érik majdnem el, 2,0-es átlagukkal. Nem azért, mert a nini-nemzedék tagjai és a mileuristák nem akarnak családot alapítani: akarnak, csakhogy ehhez szeretnének általuk megfelelőnek tartott életszínvonalat is biztosítani gyermekeiknek. A szerényebb körülmények még hagyján, ám a bizonytalanság már nagyobb úr.

Vajon miért nem kapnak olyan munkát, amilyen a végzettségük? Luis Garrido spanyol szociológus ezt azzal magyarázza, hogy amikor ő megszületett, 1956-ban, akkor még csak a fiatalok 10 százaléka ment egyetemre. Ha ők végeztek, bekerültek az elitbe, és ennek megfelelő életmódot élhettek. Volt rájuk kereslet a piacon, meg is fizették őket. Mindezt azonban lerombolta '68. A nyolcvanas években pedig már a fiatalok 30 százaléka ment egyetemre. Az ABC spanyol napilap adatai szerint a 25-29 éves spanyol fiatalok 44 százaléka kap végzettségénél alacsonyabb képzettséget igénylő munkát, szemben az OECD-átlag 23 százalékkal.

Azt hiszem, sokak számára ismerős mindez, mert ha talán a ni-ni nemzedékhez hasonló itthon még nem is tűnt fel, a mileuristáknak van hazai megfelelője is, természetesen a hazai pénzügyi viszonyoknak megfelelően. Nincs ugyanis felvevőpiac annyi főiskolai és egyetemi végzettségű fiatalra, amennyien végeznek évente. Legalábbis nem a tanulmányaiknak megfelelő munkakörben. Vázoljuk fel: 25-35 éves, otthon lakik, esetleg albérletben, telefonos operátor, jegyszedő, és nincs nagy fizetése - rengeteg frissen végzett egyetemista találja magát ilyen helyzetben. Emlékszem, egyszer egy bölcsészkari egyetemi lapban megjelent pár karikatúra, azt ábrázolván, milyen végzettséggel mire számíthatunk. A görög szakosoknak például gyrosos melót jósolt a karikaturista, a középkorászoknak a Lancelot étterem szórólapos állását ajánlotta, a svéd szakosoknak pedig szextelefonos munkát.

Azt hiszem, meg kell szoknunk, hogy a diploma most már nem egyenlő az anyagi biztonsággal, és ugyan szép dolog sokat tanulni, kiművelt embernek lenni, de a munkával kapcsolatos várakozásainkat lejjebb kell adni.  Mert miközben rengeteg fiatal munka nélkül van, vagy végzettségének nem felel meg a munkája, például a németországi törökök szívesen elvégeznek minden "piszkos" melót, ami a németeknek derogál. Úgy tűnik, hanyatlásnak indultak öröknek hitt, a háború után megteremtett jóléti államok (ami nálunk sokak szerint koraszülött, hacsaknem egyenesen halva született). Lejjebb kell adnunk az igényeket, mind az életszínvonalat, mind az iskolázottságot illetően, az ugyanis nem állapot többé, hogy "körbeszolgáltatjuk" egymást a túlburjánzott szolgáltatói szektorban. Képtelenség nemzedékről nemzedékre növelni a jólétet a végtelenségig, de még tartani sem könnyű. Mindeközben Európában folyamatosan növelni akarják a felsőfokú végzettséggel rendelkezők számát. Így nem csoda, hogy nem fog mindenki azzal foglalkozni, amit az egyetemen tanult. El kell tudnunk fogadni, hogy alkalmasint egyetemi tanulmányaink tárgyának hobbi gyanánt vagy másodállásban, kiegészítő keresetért hódolhatunk. És valószínűleg meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a régi időkhöz hasonlóan a család több generációnak kell majd együtt élnie legalábbis a mostaninál huzamosabb ideig, ennek minden előnyével - gyerekek felvigyázása, idősek gondozása - és hátrányával.

A "mileuristas" fogalmát Carolina Alguacil, egy akkor huszonhét éves lány találta ki 2005-ben. Albérletben lakott három barátjával Barcelonában, fejenként 360 eurót fizettek az albérletért, ami százezer forint, és teljesen átlagos ár Spanyolországban. Ő maga környezetmérnök, albérlőtársai közt van három nyelven beszélő építész is. Carolina úgy fogalmazott: a pillanatnak élnek, szabadon, mivel semmi biztos nincs az életükben. "Olyan ez, mintha örökké egyetemisták lennénk, ami pedig a rossz benne, hogy már nem vagyunk egyetemisták."