[origo]
Nyomtatás

Szélcsend és borús ég a klímavédelemben
2010. december 14., kedd, 10:02


Nem teljesen jelentéktelen, de a mai többségi tudományos állásponthoz képest még messze nem elégséges eredménnyel zárult a cancúni nemzetközi klímacsúcs. Mit tehet a globális hatását tekintve jóval jelentéktelenebb Magyarország a nagy kibocsátású mamutállamok mellett?

 


Az évről évre megrendezendő éghajlatvédelmi kormányközi konferenciák lassan olyan megszokott rendszerességűek, mint az Oscar-gálák vagy a Bajnokok Ligája-döntők. A tavalyi koppenhágai csúcs kínos kudarca után a ENSZ klímaegyezményében részes felek még egy bukást nem engedhettek meg maguknak - egyre több emberben merült fel a kérdés, hogy vajon képes-e az emberiség az ENSZ mint intézmény keretei között és égisze alatt egyáltalán bármi érdemlegeset elérni, a cinikusok pedig azt kezdték számolgatni, hogy mennyi szén-dioxid takarítható meg, ha a delegációk nem röpködik körbe a világot (jövőre Durbanbe mennek) - így a konferencia végül képes volt szerény, de előremutató kompromisszumokat, megállapodásokat felmutatni. (A cancúni csúcsértekezlet dokumentumai angol nyelven itt érhetők el, magyar nyelvű összefoglalók pedig itt vagy itt olvashatók.)

Persze ha méltányosak akarunk lenni, el kell ismernünk, az éghajlatváltozás jelensége (s itt nem csak természettudományos, hanem gazdasági, szociológiai, pszichológiai és morális vetületeire is utalunk) jelentős feladat elé állította az emberiséget. A technológiai fejlődésében eminens és a műszaki tudományokban magabiztos földi lakók lefegyverezve szemlélnek egy olyan folyamatot, ahol döntő súlyt kap a bizonytalanság, a pontosan előre nem jelezhetőség. Miközben pszichológiailag az itt és most dimenziójára vagyunk kondicionálva, kihívást intéztek ellenünk a jövő koordinátáiban.

Az éghajlatváltozás rendszeresen más perspektívába helyezi a világ államainak gazdasági, katonai és politikai hatalomért folytatott versenyfutását. Az, hogy kinek mikorra, mennyi üvegházgáz-kibocsátást kellene visszafognia, nem elhanyagolhatóan osztja újra a pénzügyi erőforrásainkat. A klímacsata arra is alkalmas, hogy lejárt lemezek újrakeverve kerüljenek a slágerlisták élére. Miután számos formában vallottak már kudarcot azok a kísérletek, hogy a legnyomorúságosabb országokat a fejlettektől származó támogatással próbáljanak felzárkóztatni, most ezt a klímavédelmi technológiák támogatási alapja (ún. zöld alap) képében kísérlik meg sikerre vinni. Számos környezeti probléma megoldása során vált nyilvánvalóvá, hogy a szennyezőanyag-kibocsátás korlátozása vagy megadóztatása hatékonyabb, mint a szennyezéscsökkentés érdekében a kibocsátó támogatással való "megvesztegetése".

Jóval előremutatóbb a megállapodásnak az az eleme, amely a trópusi esőerdők védelmében lehetővé teszi az azok kivágásának megakadályozását szolgáló pénzügyi transzferek intézményesítését. Bár ezek az erdők a közelében élők számára rendkívül sokszínű ökológiai szolgáltatásokat nyújtanak, lehetővé téve az élet alapvető funkcióinak (élelem, használati tárgyak, gyógyszerek) biztosítását, a jövedelem rövid távú maximalizálásának érdekében csak a rönkfák mennyisége gyarapodott. Ha azonban az ott élők az erdők megőrzéséből húzhatnának hasznot, nemcsak ők, hanem mindannyian jobban járnánk.

Az érdemi kibocsátáscsökkentési megállapodás egyik akadálya a kiotói egyezmény mechanizmusai körüli vita. Kérdés, hogy az eddig fejlődőnek minősített, de mind gazdasági teljesítményükben, mind üvegházgáz-kibocsátásukban egyre inkább fejletteknek látszó országok készek lesznek-e valamilyen korlátozást vállalni, és hogy a legnagyobb kibocsátó Egyesült Államok vajon képes-e olyan emissziókorlátozásra, amely érdemi mindennapi változást okozna lakóinak fogyasztói szokásaiban? Az USA szemmel láthatóan nem nagyon osztozik abban az európai hitben, hogy a jelentős kibocsátás-visszafogás az alternatív technológiák alkalmazásának elterjedése révén nagymértékben hozzájárulhat a gazdasági fejlődés fenntartásához.

Figyelmünket azonban a most záruló csúcsértekezlet eredményeinek további értékelése helyett érdemes lenne saját teendőink számbavételére irányítani. Nem vitatva egy átfogó, kötelező érvényű, az érdemleges kibocsátókat valódi csökkentésre instruáló nemzetközi egyezmény szükségességét (hiszen a valószínűsíthetően gyors éghajlatváltozás befolyásolása globális összefogást igényel), nekünk magyaroknak nem mindenben kellene megvárnunk a világ döntéshozóinak lassú előrejutását.

Mert mi is a helyzet? Magyarország üvegházgáz-kibocsátása a világ ebbéli produkciójában jelentéktelen: azaz, ha sikerülne is egy abszolút karbonmentes gazdaságot elővarázsolnunk, más országok ilyetén változtatása nélkül az éghajlatváltozáshoz való emberi hozzájárulás vajmi keveset módosulna. A kibocsátáscsökkentésben tehát - nemzetközi viszonylatban - az etikusság és a szolidaritás a meghatározó elv: ha a világ országai megállapodnak az üvegházgázok emissziójának csökkentési menetrendjében, mi sem potyázhatunk. Ugyanakkor sem az amerikai elnök, sem a kínai pártfőtitkár nem fog elpirulni szégyenében, ha magyar jogszabályok vagy politikai deklarációk a tervezett globális vállalásokat túlteljesítve nevesítenek attraktív kibocsátás-visszafogási arányszámokat.

Hazánk ellenben - ha nem tartozik is az éghajlat-módosulás miatti legveszélyeztetettebb országok közé (most például örülhetünk, hogy nincs vízszintjét erősen növelő tengerünk) - jelentős kockázatokkal néz szembe a Föld átlaghőmérsékletének növekedésével és az ehhez társuló időjárási jelenségekkel kapcsolatban. Ez azt sugallja, hogy a magyar klímapolitika középpontjába az adaptációt kell helyeznünk. Vagyis az esetlegesen felgyorsuló éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásnak, a legszélsőségesebb, legkellemetlenebb következmények tompításának kell prioritást adnunk. Bár az ilyen intézkedések sokba kerülnek, a kiadás feletti veszteség érzése enyhíthető, ha észrevesszük, hogy ezek a megoldások egyben más bajainkon is segíthetnek.

A Kárpát-medence vízvisszatartó képességének növelése például ilyen, több cél szempontjából hasznos irány. Ennek eszközei, például az erdősítés vagy az egykor sikeres fokgazdálkodás valamilyen modern kori adaptációja, egyként szolgálják a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást (sőt az erdőtelepítés a mitigációt is), valamint az árvizek elleni védekezést, az aszályok kárainak csökkentését, továbbá olyan új gazdálkodási formákat iniciálhatnak, amelyek elősegíthetik a vidék számára a fenntartható gazdasági állapotok kialakítását, munkahelyteremtést és népességmegtartást.

Óvatosabban kell eljárnunk az üvegházgáz-kibocsátások csökkentésében, mert itt könnyen szaladhatunk magas költségű megoldások zsákutcájába. Ugyanakkor tele kosárral szedhetünk még egy ideig alacsonyan csüngő gyümölcsökből. Itt főként az épületenergetikai beruházásokat (szigetelés, fűtési rendszer korszerűsítése, passzív házak elterjesztése) emelhetjük ki, amelyek még a globális hasznaik figyelembevétele nélkül is jó költség-haszon arányú fejlesztések lehetnek.

Bár az év elején az éghajlatvédelmi törvénytervezet elbukott a parlamentben, a kormány és a közösségek egyáltalán nem eszköztelenek egy ésszerű klímastratégia megvalósításában. Ugyanis a kellő intézkedések (miután alaposan felmértük és értékeltük az egyes alternatívák előnyeit és hátrányait) megvalósíthatók az energiapolitika, az agrárpolitika, a közlekedéspolitika vagy a vízgazdálkodás intézményi keretei között, és azok szabályozói segítségével. Ehhez csatlakozhatnak hathatós programjaikkal az önkormányzatok, amelyek városrendezési terveik korszerűsítésével, közlekedési hálózatuk szabályozásával, építési előírásaikba épített ösztönzőkkel, saját intézményeik energiaracionalizálásával, zöld területeik védelmével jelentős éghajlatvédelmi potenciállal rendelkeznek. Vagyis a nemzetközi klímakonferenciák sikereiért való, évente egy-két hétig tartó szurkolásunk mellett vagy helyett kisléptékű és mindennapos gyakorlati lépésekkel is tehetünk valamit annak érdekében, hogy ne lássuk túl borúsnak a jövőt.


Az OzoneNetwork a cancúni klímacsúcson született megállapodás tanulságairól szóló cikke itt  olvasható.