[origo]
Nyomtatás

A jövő nemzedékek jogai: egyharmados többség
2011. február 17., csütörtök, 9:00


A Fidesz alkotmányozási országos kérdőívének 12 pontja közül 4 valamilyen mértékben a jelen és a jövő generációk közötti kapcsolat kérdéseit tárgyalja. Milyen káros következményei lehetnek annak, ha napjaink kétségkívül fontos kérdéseit nem a megfelelőképpen fogalmazzuk meg, tesszük fel? 

 


Az újabb lendületet vett alkotmányozási folyamatban a kormányzó pártszövetség - pontosabban a Szájer József vezette nemzeti konzultációs testület - 12 kérdéssel fordul a választópolgárokhoz: vajon az ezekkel kapcsolatos normák, jogok vagy kötelezettségek alaptörvénybe foglalásával ki s miként ért vagy nem ért egyet. A környezetvédelemmel, a fenntartható fejlődéssel vagy a jövő nemzedékek érdekeivel foglalkozók figyelmét nem kerülheti el, hogy a kérdések harmada közvetlenül vagy közvetve ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.

A hatodik kérdés - "Az új alaptörvény vállaljon-e kötelezettséget a jövő nemzedékek után?" - egyértelműen képviseli ezt a problémakört. A nyolcadik - "Az új alaptörvény védje-e a Kárpát-medence természeti sokféleségét?" - a fenntarthatóság természeti pillérét jeleníti meg. A második a generációk közötti gazdasági terhek megosztásának, áthárításának esetét feszegeti: "Korlátozza-e az új alkotmány az állam eladósodását?" Sőt, szerintem, ide tartozik még az ötödik kérdés is: "Engedje-e az új alkotmány a gyermeknevelés költségeinek megadóztatását vagy sem?"

A kérdések megfogalmazása ugyan nem túl pontos (az ötödik kifejezetten pongyola, én talán azt kérdezném: Szükség van-e a gyermekek felnevelésének mint társadalmi szempontból fontos beruházásnak állami elismerésére, támogatására?), de kétségkívül érzékenyen reagál és ismeri fel napjaink egyik legfontosabb kihívását: egyes kötelezettségeinknek vagy terheinknek a jövő generációkra való hárítását. Ez az áthárítás úgy válik mérhetővé, igazolhatóvá, ha egyes erőforrásaink, közgazdasági értelemben: tőkejószágaink mennyiségi és minőségi változásait regisztráljuk az időben. A legegyértelműbb a természeti tőke degradációja világméretekben és a Kárpát-medencében is. De nincs jobb helyzetben a magyar nemzet humán tőkéje sem: népességünk fogy és öregszik, a munkaképes korú népesség Európában példátlanul nagy hányada valamilyen oknál fogva (rokkant, nincs megfelelő képzettsége stb.) nem dolgozik. Gazdasági javainkkal, erőforrásainkkal is a jövő nemzedékek szempontjából igen nagyvonalúan bánunk: a négyéves ciklusok által a politikusok elé időhorizontot vonó, ellenőrző intézmények létesítésétől és azok komolyan vételétől irtózó politikai kultúra szinte ösztönöz olyan döntésekre, amelyek hasznait a jelenben, költségeit a jövőben "élvezhetjük".

A fenntarthatóság kritériuma, a jövő generációk életlehetőségeivel számot vető mérlegelés szándéka a környezetvédelem felől érkezett a politikai diskurzusba. Legelőször ugyanis jól észrevehetően a jövő kárára való döntéshozatal problémái a természeti javak pusztulása miatt jelentek meg. A 20. század második felében például a DDT, a kén-dioxid-emissziók és a savas esők, majd az ózont károsító szerves vegyületek, legújabban pedig az üvegházhatású gázok és a klímaváltozás jelenségében volt mindez megfigyelhető.

Az utóbbi évtizedekben azonban a jelen és a jövő közötti mérlegelés problémái más ágazatokban, területeken is felismerhetőkké váltak, így a fenntartható fejlődés vagy a jövő nemzedékek érdekeinek képviselete immár nem korlátozódik a természet- és környezetvédelemre. A mai közgazdasági irodalom a fenntarthatóság négy oldaláról beszél: a természeti, a humán, a társadalmi és a gazdasági erőforrásaink (tőkéink) megfelelő mennyiségben és minőségben való karbantartásáról: újratermeléséről és minőségének megfelelő szintű megőrzéséről, ha szükséges: fejlesztéséről.

Ezt a globális méretekben megvalósuló felismerést tükrözik a különböző nemzetközi egyezmények, az Európai Unió dokumentumai is. Mára egyre több nemzeti alkotmányba kerültek be az egészséges környezethez való jog mellé a fenntarthatóságra vagy a jövő nemzedékek jogaira való utalások - erről számos esetet mutattak be a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának szervezésében a napokban sorra került konferencia nemzetközi és hazai résztvevői. Ha eddig az egészséges környezethez való jogot magába foglaló magyar alkotmány is kibővül ezen modernebb megfogalmazásokkal, akkor ez nyilván aktuális és valós, egyes vetületeiben ráadásul igen égető globális és nemzeti problémáink azonosításának és megoldásának igényét tükrözi. Helyesen és elkerülhetetlenül.

Ámde. A jelen kihívásaira adott válasz szükségessége, a nemzetközi alkotmányozási trendekhez való igazodás, nemzeti sorskérdéseink felismerése még csak a kezdet, a cél helyes meghatározása. Ugyanilyen elkötelezetten kell a cél elérését lehetővé tevő megfelelő eszközöket is megválasztani. A fenntartható fejlődés fogalma bár már több évtizede használatban van, definíciója nem egységes, tartalma számos vita tárgya. A jövő generációk jogai védelme fogalmának is számos buktatója lehet. Például nincs megnyugtató és végérvényes számítási módszerünk egyes problémák megoldási költségei igazságos és arányos, generációk közötti szétosztásának megállapítására. Bár mai világunkban felettébb ritka, de nem példa nélküli, hogy a jelen generáció kárára tévedünk, s túl sokat (a hasznokat valamilyen mértékben felülmúlóan) költünk egyes környezetvédelmi intézkedésekre (szelektív hulladékgyűjtésre, azbesztmentesítésre).

Az erre vonatkozó alkotmányos megfogalmazásokat tehát igen körültekintően kellene megszövegezni. Mert addig ezek a nehézségek elkenhetők, amíg a koncepciók csak politikai nyilatkozatok tárgyai. Az alkotmányos norma azonban komoly súlyt kap, gyakorlati használatba vétetik - például alkotmánybírósági értelmezés, ítélkezés forrásává válik. Ahogy a szerelemmel kapcsolatban fogalmazhatunk: ábrándozni könnyű, a nehézség a szülői értekezlettel kezdődik.

Különösen fontos felhívni a figyelmet arra, hogy önmagában egy alkotmányos norma sem old meg problémákat: szükséges lehet, elégséges semmiképp sem. A közelmúltra jellemző hazai politikai hagyományt szemlélve például megállapíthatjuk, hogy a rövid távú döntéseket elvileg korlátozó különböző eszközök - például a politikai ciklusokon átívelő nemzeti környezetvédelmi programok - teljességgel súlytalannak, a napi döntéshozást érintetlenül hagyónak bizonyultak.

A fenti kérdésekre - azok elvi részét illetően - tehát magam egyetértőleg válaszolnék, de nem feledkeznék meg a gyakorlati nehézségekről sem. S mindenképpen szem előtt tartanám, hogy nem csak az alkotmánynak, de az olykor önző, rosszra hajló emberi természetet korlátozni képes (kormányzati és nem kormányzati) intézmények működésének is változnia kellene ahhoz, hogy a jelenben helyes döntésekkel gazdagítsuk közösségünket, melybe a most élőkön túl a már meghaltak és a még meg sem születettek is kétségtelenül beletartoznak.