[origo]
Nyomtatás

Kinek hisz egy bizalmatlan generáció?
2011. február 28., hétfő, 11:40


Amikor év elején a West-Balkán nevű szórakozóhelyen három lány meghalt, a tizenévesek a hivatalos, ám számukra hiteltelen csatornákkal szemben egyértelműen a közösségi oldalakon megjelenő, látszólag "első kézből" származó információkban bíztak. Működhet-e egy társadalom az intézmények iránti bizalom nélkül?


"Nem olyan ritka eset, tanárnő, a szórakozóhelyeken gyakran van késelés" - mondták nagyjából egy hónapja a diákok, amikor a három halálos áldozattal járó West-Balkán-tragédia utáni hétfőn megpróbáltam megbeszélni a történteket velük. "Szúrtak a cigányok, ennyi. Fel is írta valamelyikük a Facebookra, hogy most akkor legalább hárommal kevesebb a fehér." Ezzel rendezték el a 2011-es magyarországi világképben az eseményeket.

A tragédia óta rengeteg cikk jelent meg, és sokféle intézkedés is született válaszul az eseményekre. Első nyilatkozataikban a hozzátartozók reményüket fejezték ki, hogy lányaik áldozata nem volt értelmetlen: többet nem történhet ilyesmi. Azok az alapvető társadalmi kérdések azonban, amelyeket ez az eset a felszínre hozott, ma is különösebb válaszok nélkül maradtak.

"Azt nyilatkozta a mentők szóvivője, hogy nem volt szúrt seb" - vetettem ellen a diákoknak, de többségük karba tett kézzel, elnéző mosollyal nézett rám. "Aha, ezt el is tetszik hinni?" - kérdezték többen. A rendőrség is ezt nyilatkozta; kormányszinten cáfolták a késelést; mérvadó hírforrások számoltak be róla, jegyzőkönyvekre, vallomásokra alapozva - érveltem. Az elnéző mosoly nem változott. "Ezek a modern társadalom alapvető intézményei" - próbáltam társadalomismeretivé formálni az érvelést. "Nem. Mindenki megvehető" - volt a kijózanító válasz.

Átlagos, 17 év körüli diákok, nem megkeseredett, idős felnőttek. Mégis: a szemükben megmosolyognivaló naivitás az, amivel érvelni próbáltam, mégpedig az, hogy létezik intézményes és nyilvánossági kontroll, más néven társadalmi vagy bizalmi tőke. Pontosabban lennie kellene, mert egyébként nem működik rendesen a rendszer. Egy modern polgári társadalomban ellenőrzés nélkül is el kell hinnem, hogy a buszsofőrnek tényleg van érvényes jogosítványa; hogy a boltban nincsenek méreganyagok a bébiételben; hogy az orvos megszerzett szakmai kompetenciája alapján dönt a gyógykezelésemről. "Kinek hisztek akkor, kinek hinnétek el, ha állítana valamit, hogy az tényleg úgy van?" - kérdeztem elkeseredetten. Erre nem jött válasz.

Poszt-Balkán szindróma - így lehetne nevezni a poszttraumás stressz mintájára. És bár a rossz emlékűvé lett szórakozóhely nevével való szójátéknak tűnik, valójában a magyar társadalom valós történelmi traumáira is rámutat. Többféle vizsgálat méri évről évre azt a jelenséget, ami most is a felszínre került. Magyarországon a közintézményekbe és közszereplőkbe vetett bizalom legendásan alacsony, és ez a társadalom alapvető működési zavaraihoz vezet. Balkáni ország vagyunk a szó pejoratív értelmében: sokféle történelmi traumán átesett, alkudozó, zavaros, kiszolgáltatott hely.

Sajnos nem biztos, hogy a három lány áldozata valóban tartós változást hoz az éjszakai életben, mert csak a felszíni szabályozás változik meg, amélyben a struktúrák megmaradnak. Nem kevés eredmény persze önmagában a szabályozás sem, csak félő, hogy nem elég. Azoknak, akik inkább hisznek a bármilyen néven, bármilyen képpel két perc alatt Facebook-oldalt létesítő kommentelőnek, mint az alapvető intézmények nyilatkozatainak, nem lesz különösebben megnyugtató egy új hivatalos szabályozás. Még ha elemi módon élhették is át, hogy az ő életüket védi adott esetben a törvényi szigorítás, ugyanolyan távoli, bürokratikus, a valóságra alig lefordítható intézkedésnek veszik a legtöbben. Miért bízna jobban a szórakozóhelyek alaposabb hatósági ellenőrzésében, a kiskorúak szigorúbb kiszűrésében az, aki alapvetően azt gondolja, hogy a hatóság is, a beengedő ember is megvehető a gyakorlatban? Hogy csak jelen idő és személyes alku van: mindig helyben és aktuálisan dőlnek el a dolgok, függetlenül attól, hogy központi szinten megfogalmaztak valamilyen szabályt. Évek óta, ha a bíróságok működése kerül társadalomismeret-órán a terítékre, ugyanez az elnéző mosoly fogad a bírói függetlenség elvének hallatán: "Ugyan már, hol él a tanárnő?"

Kinek, minek hisz mégis ez generáció? Újra és újra elővéve azóta a kérdést, egyre inkább kirajzolódik a modern magyar társadalom kiszolgáltatottsága. "Haveromnak, családtagnak, ha ott volt" - talán ez a leggyakoribb válasz. Tehát annak, akivel fennáll valamilyen személyes kapcsolat - ebből alakul ki a bizalom. Nincs megelőlegezett, csak közvetlenül megszerzett bizalom. A másik fontos elem az "ott volt".

Tehát: az intézményes csatornákon megszerzett információ - a hivatalos nyilatkozat, a közlemény, olykor a tanári szó - irányában nem áll fenn a bizalom, csak a közvetlenül megszerzett információ számít megbízhatónak. Még akkor is így van, ha sokan elméleti szinten elhiszik, hogy szinte lehetetlen két azonos szemtanúi vallomást hallani bármilyen eseményről, hiszen az mindig szubjektív marad, számos gyakorlati tényező (pl. tudatmódosító szerek) befolyásolhatják, sőt, az gyakran épp a helyben hallott szóbeszédre alapul.

És itt jön az információs társadalom igazi csavarja: azért lehetett minden médiakritikai elképedés ellenére a leginkább mérvadó forrás az érintett generáció számára a Facebookon megjelenő információ, mert - látszólag - ezt a két tényezőt kapcsolta össze. Személyes bizalom alapján azonosítható ismerősök írták a hozzászólásokat személyes, szemtanúi élmények alapján. Ez pedig, a fentiekben mondottak alapján, mindennél hitelesebbnek tűnt (anélkül, hogy a legtöbben elgondolkoztak volna azon, milyen sebezhető valójában ez az állítólagos személyesség). És bármilyen eseménynél újra a hitelesség illúzióját fogja hordozni, ha nem sikerül javítani a magyar társadalomnak az intézményes működés iránt tanúsított mély, alapvető bizalmatlanságán.