[origo]
Nyomtatás

Újraélesztő osztály az "állami áruházban"
2011. június 10., péntek, 12:20


Az egészségügy megmentését tűzi ki célul a kormány új átfogó koncepciója. Mire jelent orvosságot a Semmelweis-terv, és milyen problémákat nem old meg?


A program olvasása közben különös érzés kerített hatalmába. Mintha visszaugrottam volna az időben és a nyolcvanas évek pártpropagandájának egyik kiadványát olvasnám, a Semmelweis-terv (továbbiakban ST) ugyanis hasonló nyelven és szemléletben íródott. Általánosságban elmondható, hogy a ST nem, vagy csak csekély mértékben tartalmaz operatív intézkedéseket, a hangsúlyt leginkább a jelenlegi rendszer leírására fordítja. A súlypontokat azonban nem igazán találja meg.

A szerzők nem ismerték még fel, hogy a jelen válsághelyzet kulcskérdése a hálapénz, és ennek megfelelően nem is készült ennek kezelésére kézzelfogható intézkedési terv. A jelenlegi egészségügyi ágazat minden egyes szereplőjét mint a pókháló szövi át a hálapénz. Ha az egészségügyi dolgozók tisztességes fizetséget kapnának, kevésbé lennének korrumpálhatóak a gyógyszergyártók és -forgalmazók által, és sokkal több egynapos sebészeti ellátás is megvalósulhatna. Járulékos haszonként pedig még a jól képzett orvosok itthon is maradnának.

A ST gyakran különösen közelít meg egyes problémákat, így a szektorsemlegességet is sajátosan egyoldalúan értelmezi. Kiváló példa erre az egyházi fenntartású intézmények jövőbeli finanszírozásának terve. "A közellátással járó minden jog és kötelesség az egyéb fenntartású intézményekkel teljesen azonos mértékben megilleti az egyházi intézményeket, így szükséges, hogy a szabályozás és a társuló finanszírozás minden részelemében ugyanazon elbírálás alá essenek. 2010. decemberében összesen 655,15 MFt mértékben megtörtént az egyházi kórházak kompenzációja..."  - írja a dokumentum. Kicsit zavaró azonban, hogy az egyházi intézmények a költségvetésük egy részét attól az egyháztól kapják, amelynek a fenntartását részben állami támogatásból és különböző kedvezmények segítségével finanszírozzák. Tehát az adóm egy része az egyházakhoz kerül, az egyházak hitéleti és egyéb tevékenységeik mellett ezekből az adóforintokból kórházakat is működtetnek, amelyek természetesen még további OEP-finanszírozást is kapnak az ellátott betegek után. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a magánszektor által működtetett fekvőbeteg-ellátó intézmények miért nem részesülnek a befizetett adókból, és miért nem kapnak plusz finanszírozást sem? Az már csak hab a tortán, hogy a ST deklaráltan elutasítja a magánszektor szerepét a fekvőbeteg-ellátásban, ennek csak az alapellátásban és a járóbeteg-ellátásban lehetne szerepe, ott is leginkább a munkavállalói tulajdonjog szerint.

Hasonlóan barátságtalan a ST és a gyógyszertárak viszonya: "a liberalizált rendszer nem volt alkalmas a gyógyszerellátás működésére rendelkezésre álló források hatékony felhasználására sem. A felelősségi viszonyok rendezetlenek voltak, a gyógyszertárak működtetésének szakmai garanciái hiányoztak. A gyógyszertárak közötti verseny néhány elem viszonylagos javulása (pl. városokban a nyitva tartási idő növekedése, a sorbanállás csökkenése) mellett a bizalmi jellegű gyógyszertári szolgáltatások színvonalának romlását okozta" - olvashatjuk.  Ezt a demagóg megközelítést látva a jól ismert "szőke nős kérdés" merült fel bennem: mi van? Jó is volt, meg nem is? Egy biztos, a liberalizáció hatására sokkal több patikában lehetett megvenni a szükséges gyógyszert, még akkor is, amikor mondjuk a gyerek este kilenc órakor merészelt fülfájásra panaszkodni. Ezen kívül az erősödő verseny miatt észrevehetően javult, illetve bővült a gyógyszertárak szolgáltatása (például homeopátiás készítmények megjelenése, árcsökkentés, akciók). Nos, ennek a betyár világnak is vége, innentől élvezhetjük tovább az "állami áruház" kínálatát.

Érdekessége továbbá a ST több elemének, hogy részben már megvalósult, majd megszüntetett elemeket tüntet fel újdonságként, ilyen például az  Egészségbiztosítási Felügyelet/Országos Betegjogi Központ, vagy a veresegyházi modellből jól ismert ellátásszervező.

Az ST szerzői nem voltak restek, és számos elemet, nemes egyszerűséggel átemeltek néhány pontot Molnár Lajos elhíresült Zöld Könyvéből. Íme néhány példa. A Zöld Könyv szerint  "a Kormány, a legtöbb nemzetközi példával összhangban, azt mondja: jobb a betegnek, ha a lakhelyétől távolabb ugyan, de meggyógyul, mint ha a közelben gyógyítatlan marad. " A ST-ről pedig azt emelték ki a lapok, és azt hangsúlyozta több nyilatkozatában is az államtitkár, hogy ezentúl a jobb egészségügyi ellátásért utazni kell. Hasonnlóképpen a Zöld Könyv kiemelte: "Folytatjuk a generikus programot." A ST-ben kísértetiesen ugyanez áll: "A generikus program továbbfejlesztése lehetőséget teremthet források felszabadítására."

Alapvetően hibás viszont a nagytérségi egészségszervezés területi beosztása. Valószínűleg értékelni fogják például az apostagi betegek, hogy nem a 17 kilométerre levő dunaújvárosi kórházba mehetnek a pentelei hídon keresztül, hanem a 67 kilométerre lévő Kecskemétre. Hasonlóan jól szervezett lesz a betegek útja Siófokról, hiszen a 44 kilométerre levő Székesfehérvár helyett mehetnek Pécsre (115 km), vagy Kaposvárra (83 km).  Homályos szoba, a körző és vonalzó használatának ismerete nélkül, így az eddig is ésszerűtlen betegutakat még inkább sikerült összekuszálni.

Az eddig is hektikus és átláthatatlan budapesti ellátást pedig sikerült egykapussá tenni, mégpedig oly módon, hogy bármely ellátó intézmény esetén a beteg olyan kapun fog áthaladni, ahol a triage-et (betegosztályozást) jobb híján a portás végzi, hiszen még véletlenül sem egy földrajzi helyen lesznek ezek a komplexumok. Érthetetlen ez a betegútszervezés, ami nem más, mint játék a nevekkel, hiszen számos, a korszerű betegellátásra már most is alkalmatlan intézményt vonnak össze. Mégpedig úgy, hogy ezek földrajzilag is különálló tömbökben, helyeken, nem egy esetben pedig több kilométer távolságban vannak.

Az pedig mindennek a teteje, hogy a már meglévő és könnyen fejleszthető kapacitásokat nem veszik figyelembe. Érthetetlen például, hogy miért nem szerepel a listában a Szent Imre Kórház, amelynek fejlesztése most fejeződött be, és egyetlen pótolandó hiányossága a traumacentrum. Elhelyezéskedése tökéletes, és nagyságrendekkel kevesebb forrást igényelne, mint a fenti összevonások és fejlesztések. Hasonló a helyzet a Jahn Ferenc (Dél-pesti) Kórház tekintetében is. A megoldás pedig kézenfekvő, a Budapesten levő több mint negyven kórházat és ezeknek közel száz telephelyét meg kellene szüntetni és négy valóban igen magas betegágyszámmal és felszereltséggel működő kórházi centrumot kellene létre hozni, így zökkenőmentesen és magas színvonalon lehetne megoldani Budapesten és az agglomerációban az ellátást. A feleslegessé vált nagy értékű ingatlanok pedig a fejlesztések forrásai is lehetnének.

A fentiek ellenére a Semmelweis-tervben jócskán akadnak pozitívumok is. A sürgősségi ellátórendszer fejlesztési tervét olvasva rádöbbentem, hogy számos kérdésben újabban mégis csak egyetértek a terv íróival. Nem a légi mentés vagy a betegszállítás integrálására gondolok, ez munkajogilag, szervezés-technikailag és gazdasági szempontból is kifejezetten ostoba gondolat. Azonban a 2010 nyarán közzétett és Szócska államtitkár úrhoz benyújtott "Az Országos Mentőszolgálat átalakítása" című főigazgatói pályázatom jó néhány eleme visszaköszön a ST lapjairól. Csak néhányat említek érdekességképen: oktató- és képzőcentrumok létrehozása, döntéstámogatási rendszer szükségessége az irányításban, mentőorvosos kocsik fejlesztése, rendezvénybiztosításoknál az OMSZ prioritása, forgó rendszerű munkavállalás a sürgősségi osztályokon és a mentőszolgálatnál, szükségletalapú mentőállomás hálózatának kialakítása.

A ST kidolgozása helyett célszerűbb lett volna az erőforrásokat olyan lehetőségek megvalósítására fordítani, amelyek nem igényeltek volna jelentős plusz állami forrást. Így a betegutakat és az ellátás progresszivitását is optimalizálni lehetett volna, illetve egy a magánszolgáltatókkal jól működő co-payment rendszert is ki lehetett volna dolgozni az eltelt egy évben. A jelenlegi egészségügyi vezetés azonban láthatóan nem tud elszakadni az "állami áruház" szemléletétől, így a Semmelweis-terv nem egyéb, mint a mindent mindennel összevonni és államosítani akarás egyik félre sikerült dokumentuma.

Az egészségügyet megmenteni, újraéleszteni úgy pedig nem lehet, ha nem tudok újraéleszteni, nincs defibrillátorom, de még a mentők telefonszámát sem ismerem. A Semmelweis-terv éppen erre tesz kísérletet.