[origo]
Nyomtatás

Most vannak a régi szép idők!
2011. június 17., péntek, 9:12


Egy évvel ezelőtt óriási várakozások előzték meg az új kormány tevékenységét, a többség bízott a változások ígéretében. Mostanra viszont elpárolgott a derűlátás, megfordulni látszik a közhangulat. Hogyan befolyásolhatja ez a kormány terveit?


Magyarország süllyed. Ilyen konok kérlelhetetlenséggel ezt persze egyelőre csak földrajzi értelemben jelenthetjük ki, de immár kétségtelen, tudományos és megfellebbezhetetlen tény: az ország egyes területei akár tizenöt-tizenhat centiméterrel is lejjebb kerültek az elmúlt harmincöt évben, tehát nagyjából 1976-tól kezdve, amióta ilyen méréseket egyáltalán végeznek. Vannak ugyan kivételek, az Északi-középhegység egyes lakatlan völgyeiben például lokális emelkedést is megfigyeltek a tudósok, de a széles alföldi rónaságtól a kozmopolita főváros bulvárjain keresztül a Dunántúl lankás dombvidékéig hazánk évtizedek óta egy folyamatos nagy ereszkedés. Lefelé a lejtőn.

A műszerek szerint a legrosszabb a helyzet Debrecen környékén, de a tudósok azt is gyorsan hozzáteszik, hogy aggodalomra sem ott, sem az ország egyéb tájegységeiben nincsen ok: a süllyedés emberi érzékszervek számára észrevehetetlen, a jelenségnek kizárólag tektonikai és árvízvédelmi szempontból van jelentősége. A geodéták számára ez persze ezernyi gondot jelent, de a földmérők életében amúgy is viszonylag kevés az izgalom. Túlélik.

A földrajzi bizonyosság dicséretes tudományos áttörés, de a magyar földet taposó polgárok számára csekély az újdonságtartalma. Nem milliméterekben mérve ugyan, de az elmúlt harminc-harmincöt évet itt milliók élték meg folyamatos süllyedésként, és ehhez nem volt szükségük precíziós műszerekre. Ez a süllyedés ráadásul egy olyan szintről következett be, amelyhez furcsa módon nem fényes emelkedés vezetett, az 50-es, 60-as éveket ugyanis még véletlenül sem nevezném annak. A többség mégis úgy élte meg, hogy a 70-es évek még csak-csak, de a 1980-as évek eleje óta a dolgok egyre rosszabbra fordultak, a rendszerváltással pedig minden csak még szörnyűbb lett. 2009-ben, tehát a huszadik évfordulón az emberek szűk kisebbsége, alig 14 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a két évtized pozitív változást hozott számára, a Szonda Ipsos reprezentatív felmérése pedig nagyítóval sem talált egyetlen olyan társadalmi csoportot sem, amely a változások nyertesének érezte volna magát. Németországban húsz évvel a második világháború után az emberek már egy sikeres, felemelkedő állam polgáraiként néztek bizakodással a jövőbe, Magyarországon húsz évvel a rendszerváltás után még mindig annak örülhettek csak, hogy nem süllyedtek el végleg egy nagy fekete lyukban.

Ezért is volt különösen fontos, hogy érkezett tavaly egy "mérnök", aki azt ígérte: nem csupán megállítja a folyamatos ereszkedést, hanem valami óriási, varázslatos emelő segítségével felfelé irányuló mozgássá fordítja át az országban évtizedek alatt összegyűlt rengeteg negatív energiát. "Életem legnehezebb feladata előtt állok" - mondta akkor, és rajta kívül is elég sokan voltunk ezzel ugyanígy. Mint egyik legutóbbi beszédében fogalmazott, "összekapaszkodott" velünk, mindent feltett arra, hogy "bármilyen ellenféllel és bármekkora nehézséggel" szemben "Magyarországot fölemeljük". És valóban: könyvtárnyi irodalma van annak, hogy az ilyen összekapaszkodás, a ráolvasásszerű derűlátás, megfelelő arányban vegyítve ezt erősítő intézkedésekkel tényleg csodákra lehet képes. Ha elég sokan hiszik el, hogy valami gyökeresen megváltozóban van, hogy érdemes bizakodással tekinteni a jövőbe, és ha ebben meg is erősíti őket pár apró jel, akkor mindez még a legnagyobb kétségbeesésben is segíthet. Hozzájárulhat vállalkozások és magánszemélyek döntéseihez, önbeteljesítő jóslattá válhat, és a GDP-növekedésben is kimutatható hatása lehet az optimizmusnak. Ha valami, akkor ez lett volna az igazi értelme a "kétharmados forradalom"-nak.

A mérőműszerek azonban egyelőre azt mutatják, hogy a nagy emelés kísérlete nem halad túl jól, pedig tényleg egy ország drukkol a közös mutatványnak. A Medián felmérése szerint a tavalyi választások előtt nagyobb volt a várakozás, mint 2002-ben vagy 2006-ban: az emberek 60 százaléka reménykedve tekintett a fordulat utáni korszakra, míg például 2006-ban csak 46 százalék. Majd a Fidesz győzelme után ugrásszerűen meg is nőtt azok aránya, akik szerint jó irányba mentek a dolgok. Ez a hirtelen jött bizakodás az után volt különösen érdekes, hogy akkor már negyedik éve, 2006 közepe óta tartósan az emberek több mint 70 százaléka (néha 90 százaléka) nem várt semmit az országtól. 2010 november elejére viszont már relatív többségbe kerültek azok, akik úgy érezték, hogy az ország sorsa rosszra fordul, mostanra a borúlátók aránya már a 60 százalékot is meghaladja (csakúgy, mint egy évvel a választások után eddig különböző mértékben szinte mindig). Hasonló adatokról tanúskodnak egyéb felmérések is. Intő jel, hogy másfél év után ismét romlott a vállalkozások hangulata, és - igaz ennek okai sokrétűek - megint mélypontra került a hitelfelvételi kedv. Minden hatodik magyar pedig - ha tehetné - végleg elhagyná az országot, ami soha nem tapasztalt borúlátást mutat. Miközben tehát dübörög a változáspropaganda, az emberek mintha egészen más mozit néznének: csak ugyanazt élik át, mint eddig minden politikai fordulat után. Várakozás, reménykedés és változó gyorsaságú kiábrándulás.

Érzékeny szerkezet az ember, tehát csak sejtéseink lehetnek, miért is nem működött eddig ez a kísérlet. A felmérések szerint a nyugdíjrendszer vagy a személyi jövedelemadó rendszerének átalakításával, az Alkotmánybíróság jogköreinek szűkítésével, a médiatörvénnyel, vagy éppen az új alkotmánnyal kapcsolatban volt a legtöbb elégedetlenkedő. Könnyen elképzelhető tehát, hogy sokan úgy érezték: az intézkedések, vagy a bevezetésük módja miatt nem tudnak azonosulni a nagy kísérlettel, nem akarják kivenni a részüket az emelkedésből, de az is lehet, hogy ezek egyike sem nyomott a latban. Egyszerűen csak nem láttak semmit, ami meggyőzte volna őket arról, hogy valami tényleg megváltozott. Hiába beszél arról a miniszterelnök, hogy a fordulat már megtörtént, a hatás nem marad el, "fokról fokra, napról napra kapaszkodunk fölfelé": a gond az, hogy vagyunk  néhányan - a felmérések szerint nagyon is sokan - akik ezt nem érzik, és ellentétben az egy évvel ezelőtti helyzettel, már nem is nagyon bíznak a bekövetkeztében. Ez pedig rosszat sejtet az önbeteljesítő jóslat jövője szempontjából.

Nekem egyébként különösen jó hír lenne, ha ez a felemelkedés valahogyan mégis beütne. Ha ugyanis mégsem sikerül, akkor lassan kijelenthetem: életem nagy része végérvényesen folyamatos süllyedéssel és a felemelkedés beteljesületlen ígéreteivel telik majd el. "Jobb, ha belenyugszol. Az utánunk jövő generációknak még rosszabb lesz" - biztatott gúnyosan a napokban egy barátom a kávéház teraszán. A görög válságról beszélgettünk, a végén pedig felvázolta a nyugati világ eddig megismert változatának lassú és visszavonhatatlan szétmorzsolódását.

És tényleg: a teraszra gyönyörűen sütött a nap, az emberek trécseltek, fagyiztak. Még kiderülhet: addig volt jó, amíg süllyedtünk. Most vannak a régi szép idők.