[origo]
Nyomtatás

Kegyes halál, kegyetlen valóság
2011. november 28., hétfő, 8:11


Egy budapesti kórházban történt gyanús halálesetek ügyében nyomoz a rendőrség. A feltételezések szerint morfintúladagolásban elhunyt betegeket a kórházi személyzet segíthette halálba. Kegyes halál, gyilkosság vagy egyik sem?


Hatalmas érdeklődés és felháborodás kíséri napok óta a felröppent hírt, miszerint az Uzsoki utcai kórházban a végstádiumú rákos betegeknek szándékosan túladagolták a morfint és ezzel idő előtti halálukat okozták. A hír már önmagában is döbbenetes, és ismét felszínre hozta az eutanázia kérdését is, amit egyébként a magyar társadalom többségében támogat .

Magyarországon az aktív (orvosi, illetve külső segédlettel) történő eutanázia, azaz kegyes halál nem engedélyezett eljárás, szemben a passzív eutanáziával, amelyben a betegnek joga van elutasítani életmentő és életfenntartó beavatkozást. Ebben az esetben azonban az orvos nem vesz tevőlegesen részt a beteg halálba segítésében. Bár nem vagyok bioetikus, mégis azt gondolom, hogy amennyiben alkotmányos alapjog az önrendelkezés joga, azaz addig, amíg az egyén cselekvőképes, önmaga dönthet sorsáról, hasonló jogának kellene lennie a döntésnek saját haláláról. (Bár az Alkotmánybíróság ezt nem így látja.) Így a kegyes halál, amely során az az egyén, aki a tudomány pillanatnyi állása szerint gyógyíthatatlan beteg, és életkilátásai már csak napokban mérhetőek, miért ne adhatná be saját magának egy pumpa segítségével a megváltást hozó koktélt?

Álszent és farizeus szemlélet az, hogy az életünkről nem mi rendelkezünk; aki látott már végstádiumú fulladó beteget, valószínűleg nem utasítaná el azt a lehetőséget, hogy azt a bizonyos gombot a beteg maga nyomja meg. Persze alapvetően fontos, hogy kizárható legyen a végstádiumú beteg hullámzó kedélyállapotából fakadó esetleges rövidzárlati cselekmény és az, hogy a beteg szabad elhatározásából tegye meg a végső lépést. Az semmiképpen sem elfogadható, hogy az orvos akár sajnálatból, akár más indítéktól vezérelve a páciens kérése nélkül segítsen a halálba akár már haldokló beteget is. 

Nehezíti a kérdés megközelítését, hogy a mai egészségügy nincsen kellőképpen felkészülve a haldokló betegek méltó ellátására sem. Nem állnak rendelkezésre megfelelő létszámban jól képzett pszichológusok az ilyen betegekkel foglakozó osztályokon. Az orvosi egyetemeken csak mostanában oktatják a beteggel való kommunikáció fortélyait, azonban gyakran az elkerülhetetlen halál kommunikációja még most is kifejezetten akadozva történik, már ha történik egyáltalán. A magyar orvosok zöme semmiféle képzést, segítséget nem kapott sem az egyetemétől, sem a posztgraduális képzőhelyektől arra vonatkozóan, hogy hogyan, miként bánjon, kommunikáljon a haldokló, vagy végstádiumú betegekkel és hozzátartozóikkal. Hazánkban egyedül a Hospice házak készültek fel az ilyen jellegű betegek ápolására, azonban ezek az intézmények is jelentős kapacitáshiánnyal küzdenek. Komoly várólisták alakultak ki a bekerüléshez, márpedig az egyén, amikor már arra a döntésre jut, hogy egy ilyen jellegű intézmény segítségét kérje, jellemzően nincs abban az állapotban, hogy több hónapot képes legyen várni.

További jelentős problémát jelent, hogy az onkológiai osztályok is kifejezetten túlterheltek, zsúfoltak, a kezelésre váró betegek sokszor órákat, fél napokat várnak arra, hogy megkapják gyógyszerüket. Ennek oka az, hogy néhány évvel ezelőtt a rákos betegek ellátását onkológiai központokra bízták, és megszüntették azt a lehetőséget, hogy kisebb kórházakban kapják meg a szükséges kezelést. Ez egyrészről teljesen érthető és logikus lépés volt, hiszen sokkal jobb a gyógyulási esélye annak a betegnek, aki olyan ellátóhoz kerül, amely évente több száz hasonló esetet kezel, mint annak, akit csak évi néhány esetet ellátó intézményben kezelnek. Azonban a nagy centrumok fejlesztése elmaradt, így ezek rettentően zsúfolttá váltak, szinte alig van szabad ágykapacitás, az itt dolgozó orvosok és az egészségügyi személyzet pedig extrém módon túlterhelt. Pedig lett volna más út, hiszen ha a kisebb kórházak, vagy magánintézmények azt és csak azt a jogot megkaphatták volna, hogy a jó állapotú, alacsony kockázatú betegek centrumok által meghatározott kezelését folytassák, akkor az onkológiai centrumok leterheltsége nagyságrendekkel csökkenhetett volna.

Természetesen, ezen betegek felügyeletét, havi kontroll vizsgálatát, a kezelésük meghatározását, illetve annak módosítását a centrumok előírása szerint kellett volna megadni, illetve a centrumoknak meg lett volna az a joga, hogy a beteg további kezelését bármikor magához vonja, így is növelve a betegellátás biztonságát. A fentiek tükrében nem csoda, hogy az eutanázia kérdése eddig nem szerepelt a megoldandó problémák között, bár sokkal szélesebb társadalmi kört érinthet, mint például az otthonszülés kérdése, amit az egészségügyi kormányzat prioritásként kezelt.

Jelen pillanatban nem tudni pontosan, hogy mi történt az Uzsoki utcai Kórházban, ahol az ország egyik legnagyobb onkológiai centruma működik, nem ismert, hogy egyáltalán történt-e bármiféle bűncselekmény. Egy biztos, a morfium fokozottan ellenőrzött szernek minősülő gyógyszer, így külön jogszabályok rendelkeznek a rendelhetőségéről és tartásáról is. Minden egyes ampullának az útja ismert kell, hogy legyen a gyártástól a felhasználásig. A szabályzás szigorúságára jellemző, hogy a kórház már a nagykereskedőtől is csak az erre szolgáló több lapos önindigós formanyomtatványon keresztül rendelheti, a kórházba érkezve rögzített páncélszekrényben kell tárolni és ez igaz a kórházi osztályokra is. Felhasználását orvosi pecséttel több dokumentumon is igazolni kell. E tények tükrében, bár a morfium kifejezetten olcsó gyógyszer (ampullánként 100 Ft körüli ár) a szokásosnál jóval nagyobb tételnek valahol szemet kellett volna szúrnia, végső soron a nagykereskedőnél.

Végül az eutanázia helyett sokkal elfogadottabb úgynevezett palliatív szedációnak is lényegesen nagyobb teret kellene adni, sajnos ezzel a kezelési formával sem találkozhatunk még rutinszerűen a magyar egészségügyben. Ennek az eljárásnak a lényege ugyanis, hogy a haldokló tudatát olyan mértékben szűkítik be a rendelkezésre álló gyógyszerekkel, amennyire szükséges ahhoz, hogy a panaszait megfelelő módon enyhítsék, vagy megszüntessék. Komoly és emberséges alternatívája lehetne az eutanáziának, hiszen ezen kezelés alkalmazásával a beteg élete legtöbbször nem rövidül meg, ugyanakkor fájdalmai, félelmei megszüntethetőek.

Azonban ezen módszerhez is képzett szakemberek és megfelelő szintű ellátóhelyek szükségesek, az egészségügyből sok minden más mellett leginkább éppen ez hiányzik. 2003-ban Barbárok a kapuk előtt címmel bemutatott francia filmdráma, amely egy rákos beteg utolsó heteiről és méltóságteljes haláláról szól, tökéletesen lefesti a magyar állapotokat is, csak itthon a szakszervezet helyett maga az egészségügyi tárca az egészségügy kerékkötője.