[origo]
Nyomtatás

Milyen Bokros lesz Orbán?
2011. november 29., kedd, 8:44


Visszaeső gazdasági növekedési ütem, a recesszió veszélye, leminősítés és a Nemzetközi Valutaalap - egyre romló kilátásokkal vág neki a kormány a következő időszaknak. Milyen válságkezelő lesz Orbán Viktor?


 


Az IMF kétségbeesett visszahívása és az ország hitelminősítésének bóvlikategóriába való leértékelése után  a közvélemény jelentős része gazdaságpolitikai irányváltásra számít. A kritikusabbak a külső kényszerek, a fogyatkozó támogatók Orbán belső megvilágosodása miatt. Nagyjából egyetértés van abban, hogy a mostani, "unortodox"-nak nevezett gazdaságpolitika megbukott, és kiszámítható lépésekre van szükség . Kétségtelenül ez az egyszerűbb út. A politikai rendszer és a parlamenti többség megváltoztatására csak a legvérmesebb reménykedők szerint van esély, ezért rövid távon csakis a jelenlegi kormány az, amelynek ezzel a feladattal szembe kell néznie. Azonban ez az első alkalom, amikor Orbán Viktornak gazdasági válságot kellene kezelnie, és egyáltalán nem tudjuk, hogy képes-e rá.

Magyarország eddigi két nagy válságmenedzselése - most leszámítva a korai MDF-kormány időszakát - baloldali kabinetek időszakára esett. Az 1995-ös Bokros-csomag és a 2008-2009-es Gyurcsány-Bajnai menedzselte krízisek egyike sem volt népszerű a saját politikai közegükben, és kizárólag azért támogatta a frakció és a szocialista párt, mert nem látott más kiutat. Leszámítva pár "megveszekedett" technokratát és liberálist, kevesen tekintettek ezekre a lépésekre reformként, sokkal inkább átmeneti kényszerként, amelyet majd egy új növekedési pályán társadalompolitikai restauráció követ. A lényeg azonban az, hogy mind a Horn-kormány, mind a Gyurcsány-kabinet érzékelte lehetőségei határát, és fogcsikorgatva belekezdtek a gazdaságpolitikai konszolidációba.

A Fidesz 1998 és 2002 közötti ténykedése nehezen sorolható be gazdaságpolitikai kategóriákba. Az első fele szinte teljes egészében a Horn-kormány időszakának folytatásaként tekinthető. Az első Orbán-kormány egyetlen érdemi gazdaságpolitikai lépésére sem emlékszünk, hacsak nem olyan kisebb, makrogazdasági szempontból alacsony jelentőségű zsákmányszerző akciókra, mint a Postabank konszolidációja. Bár sok mérsékelt jobboldali erre az időszakra hivatkozik mint a Fidesz igazi gazdaságpolitikai "én"-jére, erősen fennáll a gyanú, hogy nem meggyőződésből, hanem a berendezkedés korai fázisából fakadó tehetetlenségből kímélték meg a Bokros Lajos teremtette gazdaságpolitikai kurzust. A 2000 után következő második fázis nagy adag Fidesz-szimpátiával tekinthető egy masszív választási kampánynak, ahol a társadalompolitikai szempontok, a jómódú középosztály megerősítése, a minimálbér duplájára emelése, a köztisztviselői béremelések rendszere, a lakáshitelezés költségvetési forrásokból való, már két-három éves távlatban is fenntarthatatlan támogatásának beindítása, a közműdíjak mesterségesen alacsony tartása és a Matolcsy-féle prociklikus dotációk nem gazdaságpolitikaként, hanem átmeneti reálpolitikai kényszerként értelmeződtek. Nagy jóindulattal, hiszen Orbán biztos volt a 2002-es választási győzelemben. Nagyjából ugyanezt folytatta a Medgyessy-kabinet a 100 napos programmal. Az pedig, hogy a Fidesz mindezt támogatta, sőt, tovább hajszolta bele a szociálliberális koalíciót, egyszerű ellenzéki kényszer, egy néppárt nem lehet válogatós.

Némi realitásérzékkel és empátiával szemlélve az eseményeket, fennáll azonban az erős gyanú, hogy a 2010-es folytatás szinte ugyanezen keretben korántsem írható le akármilyen, akár unortodox gazdaságpolitikaként. Nem arról volt-e szó, hogy Orbán Viktor egyáltalán nem érzékelve a mozgásteret, nem is érdeklődve az iránt, gazdaságpolitika helyett társadalompolitikát folytatott. Akart adni egy jó nagy adókönnyítést a felső középosztálynak, méretes lyukat ütve ezáltal a költségvetésen, amit aztán az egyszerűbb utat követve a különadókkal és nyugdíjpénzekkel akart betömni. Brüsszelben nem engedték meg a hiány növelését, de Orbán végre akarta hajtani a programját bármi áron, tehát elzavarták az IMF-et, és összebarkácsolták a hozzá tartozó bevételi oldalt. A minimálbér növekedési szempontból katasztrofális szintű megemelése leírhatatlan bármilyen épeszű közgazdasági megfontolással, hacsak nem az érintett választói csoportok megtartásának szándékával. Matolcsy György legfeljebb statiszta, nem folytat semmilyen, tankönyvszerű vagy akár unortodox gazdaságpolitikát, egyszerűen úgy tesz, mintha lennének ilyen megfontolások is a döntéshozatalban. Pedig nincsenek, pusztán kifelé és Orbán Viktor számára nyújt reménységet, hogy ez az egész majd csak működik valahogyan.

A mostani helyzetben tehát nem az a kérdés, hogy képes-e a kormány gazdaságpolitikai irányváltásra, hanem az, hogy megérti-e, vannak-e ilyen szempontok egyáltalán. Orbán Viktor úgy ment neki a falnak, hogy nem is vette észre, hogy az ott van. És még azt is meg kellene értenie, hogy ez - ellentétben a belpolitikai vékonyabb válaszfalaival - nem mozdítható el. Hogy a helyzet nem oldható meg pusztán azáltal, hogy leülünk pár szimpatizáns közgazdásszal és csinálunk egy médiashow-t, hanem olyan szempontok mellett kell majd kialakítani a politikát, amelyeket korábban szinte teljes egészében negligáltak. A jelenlegi rezsimben nem lehet pusztán közgazdasági érveléssel befolyásolni a gazdaságpolitikát.

Nem arról van-e szó, hogy egyszerűen nem vették észre a 2008-as válságot, mert nem is figyeltek oda, mi történik a világgazdaságban? A túlnyomó többség úgy véli, hogy a miniszterelnök van annyira reálpolitikus, hogy most ezt észreveszi. Ez pedig még mindig abszolút nyitott kérdés. A baloldali kormányok már bizonyítottak ebben a tekintetben, a Fidesz még nem.

Éppen ezért kár azon spekulálni, milyen lesz az új gazdaságpolitika. Orbán számára a kérdés nem ezen a horizonton merül fel, és valószínűtlen, hogy reakciójában gazdasági megfontolások játszanák benne a főszerepet. Sokkal életszerűbb, hogy politikai kihívásként érzékeli majd a történteket, és stratégiájának csak egy kisebb szelete lesz a gazdaságpolitikai lavírozás. A kérdés nem az, hogy ki jön Matolcsy után, hanem az, hogy lesz-e akkora súlya, hogy korlátozza a miniszterelnök döntéseit, meggyőzze őt rengeteg olyan kérdésben, ami bár valóban elkerülhetetlen, Orbán nem tartja azokat annak. Orbán terepe a belpolitikai építkezés, és messzemenően alulértékeli a külföld és a gazdasági mozgástér szerepét. Nyilván most is itt akar majd módosítani, és ez alá rendeli majd a kül- és gazdaságpolitikát.