[origo]
Nyomtatás

"Tagok legyünk, vagy szabadok?"
2011. december 12., hétfő, 17:10


A miniszterelnök beszédével hétfőn parlamenti vita kezdődött arról, hogy csatlakozzon-e az ország a hétvégi uniós csúcson kimunkált megállapodáshoz, amely egy föderális EU alapjait rakja le. Miről szólt valójában a magyar parlamenti vita? Hol van Magyarország számára élet az EU-n kívül?

 


Az évzáró EU-csúcs témáját a gazdasági válság kezelése határozta meg, a magyar belpolitikát pedig az IMF-EU-Világbank által nyújtott "biztonsági védőháló" vagy "készenléti hitelkeret". Brüsszelben azonban nem az euró válságáról és a magyar gazdaságpolitikáról volt szó, és a magyar parlamentnek sem erről kell véleményt formálnia. Teljesen világossá vált, hogy a még hatályba sem lépett alaptörvényünk gazdasági fundamentumaihoz hasonlóan a félbemaradt európai alkotmányozást lezáró kompromisszumként létrehozott Lisszaboni Szerződést is elsodorta a világválság. Az EU 27 tagállama közül legalább 24 támogatja az egyre inkább az "Európai Egyesült Államokra" hasonlító mélyebb föderációt létrehozó új alapszerződést. A magyar miniszterelnök joggal állítja, hogy nemzeti szuverenitásunk kérdésében igen lényeges döntések meghozatalára kényszerülünk. Érdemes tehát mind a négy égtáj felé tájékozódnunk, hiszen hamarosan újra felmerülhet a kérdés, hogy "tagok legyünk-e, vagy szabadok".

Nemzeti alapkérdésnek gondolnám, hogy az EU-alapszerződés változásával és az európai integrációval kapcsolatos magyar politika irányváltásának jelentőségével és mélységével komolyan foglalkozzunk. Sokan csak a 2011. decemberi nemzetközi sajtófigyelem után döbbentek rá, hogy miniszterelnökünk a britekkel együtt lényegében megvétózta a Lisszaboni Szerződés reformját. A hétvégén kialakult egy olyan nemzetközi értelmezés, hogy miniszterelnökünk csak az Országgyűléssel akarja kimondatni az igent, ma nyilvánvalóvá vált, hogy nem egészen ez a helyzet - így hamarosan nemcsak Nagy-Britannia, hanem Magyarország EU-tagsága is kérdésessé válhat. A mai országgyűlési vita újra megmutatta, hogy Magyarország viszonya az európai integrációhoz szkeptikus, aminek számos előjele volt az év során. Például önmagában talán igaz lehetne, hogy a forint rögzítése az alaptörvényben csak jogtechnikai értelemben mond ellent csatlakozási szerződésünknek - de az Euró Plusz Paktumból való kimaradást és a forint megtartását a meglehetősen elszigetelődött szocialisták ellenzik a magyar parlamentben. Miközben miniszterelnökünk több mint egy éve meglehetősen nyíltan beszél ezekről a változásokról, és igen konzekvensen vezényli az irányváltást, a közéletben egyelőre csak az újabb IMF-EU-Világbank megállapodás-csomag kapcsán merült fel érintőlegesen az a kérdés, hogy ez az út az EU perifériájára vagy az Európai Unión kívülre vezet-e?

Pedig hamarosan éles kérdéssé válhat, hogy Magyarország Nagy-Britanniával, Svédországgal és Csehországgal az EU-n belül alkot-e blokkoló kisebbséget, vagy azon kívül reked. Magyarország egy olyan gyorsan átalakuló Európai Unió tagja, amelynek életében soha nem vett részt komolyan. Ugyan a Lisszaboni Szerződést demonstratíve elsőként ratifikáltuk - ezzel tápot adva annak teljesen hamis euroszkeptikus városi legendának, hogy Országgyűlésünk még azelőtt fogadta el, hogy magyarra lett volna fordítva -, ez már eléggé üres aktus volt. Az európai integrációnk mögötti teljes nemzeti egyetértés már a 2004-es csatlakozáskor kifulladóban volt, és döntően az EU-tól kapott támogatás maximalizálására korlátozódott. Amíg tíz éve még azon berzenkedtünk, hogy a visegrádi négyek EU- és NATO-csatlakozásával be kell várni további hat országot, többek között a Szovjetunióból (!) kiszabadult három balti köztársaságot és a volt Jugoszlávia szétesését legjobban megúszó Szlovéniát, ma már makromutatóink Görögországéhoz, strukturális mutatóink pedig Romániáéhoz és Bulgáriáéhoz hasonlítanak. Hét éve még szerződésben vállaltuk a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozásról szóló szerződést, de csak az utolsó napjaiban kapaszkodót kereső Gyurcsány-kormány tett az első válságcsúcson egy pillanatnyi kétségbeesett kísérletet az eurózónába való bekéredzkedésre. Az ezt követő belpolitikai bizonytalanság, majd a 2010-es választásokat követő forradalmi változások hevében szinte fel sem tűnt, hogy az Európai Unió és Magyarország ellentétes irányba tart.

Ugyan kilenc ország jelezte, hogy az Európai Tanács ülésén kialakított javaslatokat a parlamentje elé viszi, ezek közül öt márciusban elfogadta ennek előzményét, az Euró Plusz Paktumot, vagyis Magyarország márciusban került a teljes összhangot igénylő kérdésekben blokkolónak tekinthető országcsoportba. Megítélésem szerint ez a magyar-brit-cseh-svéd kvartett nem tekinthető koalíciónak, hanem négy elszigetelt álláspont együttesének, így ha a magyar vezetés halogatja a döntést, hamar olyan folyamat részesévé válhat, amely a kiválás felé vezet.

Nagy-Britanniában hazánkkal szemben élénk közéleti és parlamenti vita zajlik az ország EU-tagságának megtartásáról vagy feladásáról. Bár októberben mindhárom nagy párt hitet tett az EU-tagság fenntartása mellett, a több tűz közé került brit kormánynak láthatóan nincsen hosszú távon tartható Európa-stratégiája. A nagyobbik brit kormánypárt és a lakosság jelentős része a királyság és az unió viszonyának "újratárgyalását" támogatja, amely alighanem a teljes jogú tagság feladását jelentené, s ezzel a felmérések szerint a britek többsége egyet is értene. Ezzel szemben az önálló politikai rendszerrel és identitással bíró Skóciában idén többséget szereztek a függetlenségpártiak, akik a két-három éven belülre tervezet elszakadási népszavazás után egyértelműen az Európai Unión belül képzelik el saját jövőjüket. Ma már egyre valószínűbb, hogy Skócia és az Ír Köztársasághoz közeledő Észak-Írország az "Európai Egyesült Államokban" euróval, Anglia és Wales "Egyesült Királysága" pedig az Európai Gazdasági Térségen belül fonttal fog fizetni. Ezekhez az Egyesült Királyság politikai rendszerét szétfeszítő törésvonalak Magyarország számára már csak a távolság miatt sem jelentenek orientációs pontot. Orbán Viktor is azt mondja, hogy "Magyarország és Nagy-Britannia soha nem fog egy csónakban ülni." Ugyan Cameron miniszterelnök Konzervatív Pártja a Fidesz szövetségese, azt Londonban is sokan ellenzik, hogy a magyar kormánnyal áruljon egy gyékényen. De ha a magyar Országgyűlés halogató álláspontra helyezkedik, kiderülhet, hogy Orbán és Cameron egymásra találása mégsem egyéjszakás kaland volt.

Bár a svédekkel kevesebbet foglalkozott a nemzetközi sajtó, és valószínűleg ők nem is fogják tovább élezni a helyzetet, északon legalább látszik valamiféle alternatívája az EU-tagságnak. Az EU alapító tagjai 26-29 ezer eurós egy főre jutó GDP-vel jellemezhető gazdasági teljesítménnyel, és Kínát stabilan megelőző versenyképességgel rendelkeznek - ami alól lényegében Olaszország déli része a kivétel. Ezzel szemben az Északi Szövetség és Svájc gazdaságai körülbelül annyival gazdagabbak az EU-alapítóknál, amennyivel mi szegényebbek vagyunk, így érthető, hogy egy másik európai "sebességben" gondolkodnak. Ennek az országcsoportnak a balti köztársaságok felé orientálódó finnek kivételével nincs biztos helye az "Európai Egyesült Államokban": Svédország és Izland befelé, Norvégia és Svájc, illetve vele együtt Liechtenstein kifelé billeg. A szerződésmódosítással kiváró és az európaktumot ellenző Svédország egy mélyen megosztó népszavazás után csatlakozott az Unióhoz, azóta pedig politikai-gazdasági értelemben közel maradt azokhoz a szupergazdag EFTA-országokhoz, amelyek az EU-val együtt az Európai Gazdasági Térséget (EGT) alkotják. Ezek az országok nem kívántak a jelenlegi átlagnál jóval gazdagabb országként jelentős nettó befizetőként az EU közös büdzséjéhez, valamint többek között Magyarország és Dél-Kelet-Európa felzárkóztatásához jelentős mértékben hozzájárulni. Amíg mondjuk egy Londonról leváló Skócia számára nem elérhetetlen az Északi Szövetséghez való csatlakozás, Magyarország politikai-gazdasági berendezkedése és teljesítménye alapján a háromsebességes Európának ehhez az EU-nál gyorsabb és gazdagabb feléhez aligha van esélye csatlakozni. A nemzeti szuverenitását és "unortodox" gazdaságpolitikáját védelmező magyar kormánnyal szemben ezek az országok hajlandók politikai önállóságuk egy részéről lemondani, és szavazati jog nélkül az EGT-egyezmény keretében igen ortodox módon alkalmazni az EU gazdaságpolitikájának jelentős részét.

Magyarország mai árfolyamon valószínűleg 15 ezer euró alá süllyedő fejenkénti bruttó hazai jövedelmével, és a Kínáétól lényegesen alacsonyabb versenyképességével sokkal inkább az EU déli szegélyéhez, illetve a balkáni tagjelölt államokhoz és a Mediterrán Unió tagjaihoz áll közel. Errefelé talán lesz kifelé vezető folyosó: Törökország például ma már csak fél szívvel tárgyal az EU-tagságról. A hozzánk hasonlóan rendszeresen az EU-IMF-Világbank "védőhálóban" landoló Görögország számunkra is igen tanulságos belső vitáival néhány hete tette komolyan kockára először a Gazdasági és Monetáris Uniós tagságát, majd az EU-tagságát is. De egyelőre errefelé nincsenek igazi eszmetársaink: a déli országok zöme még mindig Belső-Európa felé tart. Portugália és Olaszország összeszorított fogakkal igyekszik bent maradni abban a Gazdasági és Monetáris Unióban, amelybe mi be sem léptünk. Románia és Lengyelország is be szeretne lépni ebbe a belső, euróval fizető övezetbe. Horvátország fél szívvel, Szerbia és szomszédai pedig lassan cikcakkozva az EU-tagság felé haladnak.

Végezetül korai (és népszerűtlen) Habsburg-uralkodóink magyar-cseh perszonáluniójának újraélesztésére sem volna könnyű programot alkotni. A nem-tábor utolsó tagjának, Csehországnak a kívülmaradását egyelőre a populista-nacionalista cseh elnök heppjének tekintik. Václav Klaus két éve azzal szerzett magának egy lábjegyzetet az európai integráció történetében, hogy utolsóként ratifikálta a Lisszaboni Szerződést. A cseh alsó- és felsőház és az alkotmánybíróság azonban rendszeresen felülbírálta az elnök egyszemélyes politikáját, így a "parlament megkérdezése" a cseheknél alighanem a borítékolható vétó megelőzését szolgálja. Nem valószínű, hogy a csehek sokáig mellettünk fognak állni, vagy esetleg kifelé tájékozódnak. Ugyan mindkét "szabad politikai vegyértékkel" rendelkező ország, sőt Bulgária is meghívót kapott az autokratikus posztszovjet köztársaságoknak a putyini Moszkvában alakuló Eurázsiai Uniójába, ez a fajta keleti reintegráció a jelenlegi kormánypolitikával legfeljebb áthallásaiban találkozik, és egyelőre csak a barikádharcos szélsőjobbon van támogatottsága.

Alkalmi országcsoportunk fennmaradásának kicsi az esélye, viszont az, hogy a miniszterelnök kormánya mozgásterét és a nemzeti szuverenitást féltve csatlakozott a Lisszaboni Szerződés felülvizsgálatát megakadályozó országcsoporthoz, aligha az EU-tagságunkat kockáztató pillanatnyi ötlet. Orbán Viktor a rendszerváltás után elsőként mondta ki első miniszterelnöksége idején, hogy "van élet az EU-n kívül is". Miniszterelnökünk a mostani EU-csúcs után azt mondja a gazdaságpolitikai irányváltásunkról: "úgy hívják a GPS-en, hogy újratervezés". Már februárban úgy nyilatkozott, hogy Csatlakozási Szerződésünktől függetlenül a "csillagok mai állása szerint" ebben az évtizedben nem csatlakozunk az EU belső körét jelentő Gazdasági és Monetáris Unióhoz, majd nemzeti ünnepünkön vissza is utasította a brüsszeli diktátumokat. És mivel nem szereti, ha külföldön a szavai és nem a tettei alapján ítélik meg, már idén márciusban a mostani alapszerződés-módosítást ellenző országokkal együtt nem írta alá az Euró Plusz Paktumot - a most decemberben leszavazott alapszerződés-módosítás előzményét.

Az európai vezetők két-három éve azért ratifikálták a Lisszaboni Szerződést, hogy a léket kapott európai alkotmányozást szőnyeg alá söpörjék, és egyben elejét vegyék a 12 relatíve fejletlen déli és keleti tagállam csatlakozása miatti elégedetlen nyugati választói tömegek további tiltakozásának. Az eheti ülésen azonban újra megnyitották az 1993-ban létrejött Európai Unió föderalizálásáról, határairól és a többsebességes Európáról szóló vitát. Véleményem szerint ezúttal nem fognak kitérni a fontos viták és a népszavazások elől sem: a remélt erősebb kohézió érdekében hagyni fogják, hogy jövőre mindenki eldöntse, kér-e a még jobban egyesült Európai Unióból, vagy inkább azon kívül képzeli el a jövőjét. Egyelőre úgy tűnik, hogy a 27 országból legalább 23 az alaposabb gazdasági és politikai integrációban keresi a választ. Ha Magyarország a Nyugat helyett északon, keleten vagy délen keres új orientációs pontot, akkor kompországunknak alighanem újra foglalkoznia kell az EU-tagság kérdésével is.