[origo]
Nyomtatás

Az olajzsarolás új korszaka
2012. január 11., szerda, 10:02


Véget érhet az elmúlt húsz év nyugalma az olajpiacon. Az egyre növekvő kereslet megint nélkülözhetetlenné teszi a közel-keleti termelést, bármelyik ország kiesése felboríthatja a számításokat.


A mostani feszültség a hormuzi szoros térségében tartott iráni hadgyakorlatok magas hírértéke ellenére nem új keletű probléma. Egy legszűkebb pontján 54 kilométeres, legfeljebb 50 méter mély szoros, amelyen a világ olajtermelésének egyötöde, napi mintegy 17 millió barrel olaj és a globális cseppfolyósított gázexport több mint negyede megy át, ideális terep Irán számára a nyomásgyakorlásra. A Perzsa-öböl egyik partja, sok kis szigettel és potenciális rejtekhellyel az övé. A globális olajellátás legfontosabb pontja fekszik az orra előtt, igazi potenciális atombomba az olajpiacon. Ha a szoros le van zárva, a térség termelésének legjobb esetben is a fele irányítható át, de ha ebből is levonjuk a szíriai és libanoni útvonalakat - ez valószínűleg blokkolható Irán és a körülmények által - akkor akár napi 8-10 millió hordó kieséssel lehet számolni. Ez több mint a duplája a valaha volt legnagyobb, Kuvait iraki megszállásakor tapasztalt termeléskiesésnek. Csakhogy akkor főleg Szaúd-Arábia tudta pótolni a kieső mennyiséget, a szoros lezárása miatt most ez a lehetőség is kiesik. Valós globális hiány lenne a piacon, és a közkeletű vélekedés ellenére ilyen még sohasem volt.

 A kérdés sokkal inkább az, hogy egy ilyen, támogatókat aligha, a teheráni rezsim megbuktatására vonatkozó érveket és kényszereket bőségesen szolgáltató lépéshez van-e megfelelő iráni képesség és ambíció. Irán az Irakkal folytatott háború során már korlátozott mértékben folytatott tankerháborút az Öbölben. Ekkor becslések szerint mintegy félezer hajót ért kisebb-nagyobb károsodás, de az Egyesült Államok flottája képes volt fenntartani a normális forgalmat. Azóta azonban eltelt több mint húsz év, és Teherán tudatosan fejlesztette ezen képességeit. Ma az iráni tengeri aknák fejlettebbek, tízszer nagyobb horderővel rendelkeznek, a méreteiben megnövelt légierő, flotta és rakétacsapatok rendszeresen gyakorolják a szükséges manővereket. Márpedig egy vízi út elaknásítása nem nagy kihívás, ellentétben az átlagosan húszszor annyi időt igénylő aknamentesítéssel. Jellemző, hogy az öbölháborúban két amerikai romboló akkor futott iraki aknára, amikor a hadműveletek már majdnem véget értek. Egy szupertanker rakétával való célbavétele sem tűnik iszonytató kihívásnak, naponta tucatnyi célpont közül válogathatnak. A tét nagyon magas, és az iráni képesség egyre hitelesebb.

Az olajpiaci idegesség mégsem csupán ebből táplálkozik. Hormuz térségében menetrendszerűek az iráni hadgyakorlatok, és teheráni tisztviselők sem első alkalommal figyelmeztetnek erre a lehetőségre. Nagyon valószínűtlennek is tűnik egy ilyen konfliktus, épp a potenciális következmények miatt. Mégis ez a hír most átverekedte magát a nemzetközi sajtóba és az olajtőzsdékre. Bármilyen meglepőnek tűnjék is, az olajpiac elszokott a közel-keleti feszültségtől. Olajellátási szempontból a Közel-Kelet elmúlt húsz éve nagyon nyugodtnak mondható. Az első öbölháború óta csak egy jelentősebb termeléskiesés történt, Irak 2003-as amerikai inváziója idején. Az azt megelőző időszakban átlagosan ötévente volt egy, a teljes termelés 2 százalékát elérő fennakadás. A mostani líbiai forradalmat nem is jegyeznék ebben a sorban, minthogy jelentősége nem érte el ezt a küszöböt. Az időszak felében voltak biztonsági eredetű kapacitáskivonások a termelési oldalon. Mindazonáltal leszámítva az 1973-as és kisebb mértékben az 1979-80-as válságot, ezek a kiesések egy túlkínálati piacon történtek. Korábban az Egyesült Államok olajipara rendre képes volt kompenzálni a termeléskiesést. A hetvenes éveket követően pedig a magas árszint mellett egész sor termelési régió nyílt meg az Északi-tengertől kezdve Alaszkáig. 1973 után bő egy évtized alatt a Perzsa-öböl térségének részesedése a globális termelésben a korábbi felére, 20 százalék körüli szintre csökkent.

Leszámítva a hetvenes éveket, a Közel-Keletre az időszak legjavában vagy nem volt annyira szükség, vagy volt annyira együttműködő, amennyire a fogyasztóknak kellett. Ezzel szemben az elmúlt tíz évben átlagosan évi 1,2 százalékkal bővülő olajkereslet mára annyira kifeszítette az olajpiacot, hogy most már nincs olyan hagyományos forgatókönyv, amelyben ne kellene közel-keleti termelésbővüléssel és kooperációval számolni. Az évtized folyamán várható keresletnövekménynek 50-70 százalékát az OPEC-nek és azon belül is legfőképp a közel-keleti termelőknek kellene kiegyenlíteniük. Ez körülbelül a kétszerese annak a növekedési ütemnek, amelyet az elmúlt húsz évben az OPEC produkált.

Ehhez persze a térségben elvileg rendelkezésre állnak a tartalékok. A kérdés sokkal inkább az, hogy a megnövekedett jelentőséghez rendelkezésre állnak-e majd a társadalmi-politikai kondíciók. Az arab tavasz és az Irán körüli növekvő feszültség erősen megkérdőjelezi ezt. Épp ellenkezőleg, nagyon úgy tűnik, hogy az elmúlt húsz év nyugalma véget érhet. Meglehetősen nehéz ugyanis a mai politikai helyzetet és az olajpiaci forgatókönyveket összeegyeztetni. Az Öbölben öt olyan állam található, amelyeknek termelése jócskán meghaladja a líbiai szintet, köztük Irán, amely háromszor és Szaúd-Arábia, amely több, mint hatszor annyi olajat termel. Leszámítva az utóbbit, bármelyik kiesése akár forradalmi, akár háborús okból menedzselhető probléma lett volna a kilencvenes években. Ehhez képest ma már bármilyen társadalmi átmenet az arab világ ezen országaiban - nem is beszélve egy elhúzódó regionális konfliktusról - elképzelhetetlen rövid távú olajpiaci konzekvenciák nélkül. Legalábbis abban a viszonylag alacsony, 100 dollár/hordó ártartományban, amelyet már most is olyan nehéz megszoknunk. Azokat a reményeket pedig, hogy ezek az átmenetek pozitívan hatnak majd az olajtermelésre, nem árt szkeptikusan kezelni. Például Irak 2003-as megszállása óta sem volt képes növelni kitermelését. 

Magyarország olajellátási szempontból szerencsés országnak mondhatja magát. Ha volt a szovjet megszállásnak pozitívuma, akkor az olajársokkoktól való védelem bizton ezek köré sorolható. A hetvenes évek feszültségei a Nagy Testvér árképzése miatt szinte alig érintették a benzinárat egészen a hetvenes évek legvégéig, és akkor is csak a világpiaci szint töredéke volt az emelkedés. A visszanyert függetlenség után a piaci viszonyok is egy nyugodt olajpiacon alakulhattak ki. Nem véletlenül, az energiabiztonság jelszava főleg a gáziparra koncentrálódott, és sokan úgy vélték, hogy a diverzifikált olajpiacon nem történhet semmi kellemetlen. Valójában hacsak nem egy motorizáció előtti afrikai országról van szó, akkor minél szegényebb egy ország, gazdaságát általában annál nagyobb mértékben érinti az olajárak emelkedése. Ausztria GDP-re vetített fajlagos olajfelhasználása mintegy negyedével alacsonyabb a magyarénak. Az unióban a magas olajár-érzékenységű csoportba tartozunk, még ha ezt nem teljesen fogtuk is fel.

Jobb, ha tudjuk - ha elszaladnak az olajárak, azt nagy valószínűséggel a mi jólétünk jobban megsínyli, mint Nyugat-Európáé. Legfeljebb azzal vigasztalódhatunk, hogy a gázpiaccal ellentétben, aligha tehetünk sokat. A gázpiac regionális ügy, ahol néhány, a határokon átívelő összekötő vezeték és a környékbeli államokkal való együttműködés révén adekvát politika alakítható ki. Ezzel szemben az olajpiacon egy globális folyamat haszonélvezői voltunk, és elszenvedőivé válhatunk. Már amennyiben ez vigasz a zsebünknek.