[origo]
Nyomtatás

Plágium az egyetemen
2012. január 13., péntek, 12:35


Az egyetemi oktatásban egyre súlyosabb gond, hogy egyes hallgatók mások eredményeinek kisajátításával kívánnak elvégezni egy kurzust, vagy diplomát szerezni.

 


Az oktatók időről időre találkoznak olyan szemináriumi dolgozatokkal, féléves kutatást lezáró projektmunkákkal, sőt néha szakdolgozatokkal is, amelyeket nem a szerzőjként feltüntetett személy írt, vagy amelyek jelentős részben tartalmaznak olyan eredményeket, amelyek nem tőle származnak.

Miért baj ez? Aki a plágium eszközéhez nyúl, nemcsak az oktatót és az intézményt veri át, de végső soron hamisít is. Jogtalanul megszerzett jó jegyének köszönhetően ösztöndíjat kap, más hallgatókkal szemben előnyhöz jut. Amikor pedig a szakdolgozatában plagizál, jogtalanul jut olyan egyetemi fokozathoz, amely aztán feljogosítja arra, hogy tanítson, jogi ügyekben eljárjon, épületeket tervezzen vagy - szélsőséges esetben - fogat fúrjon. Nem meglepő, hogy számos egyetem etikai kódexe részletesen rendelkezik a plágiumügyek kezeléséről, és maga az oktatási államtitkárság is a legnagyobb szigorral kíván eljárni mind a hamisítókkal, mind a hamisítások felhasználóival.

De mi az a plágium? Az egyetemek plágiumszabályzatai (például a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemé vagy a Szegedi Egyetemé) világossá teszik, hogy nemcsak az minősül plágiumnak, amikor a hallgató elejétől a végéig szó szerint lopja a szakdolgozatát, hanem az is, amikor rövidebb szövegrészeket úgy vesz át, hogy az idézetet nem jelzi. Sőt az is plágium, amikor parafrázissal él, azaz szabadon összefoglalva idéz más írott vagy szóbeli közleményéből, és az idézet forrását nem jelzi. "Ha a hallgató eredményeket valódi személyes munka nélkül állít elő, vagy saját, vagy valaki más munkájának eredményeit meghamisítja; írott vagy szóbeli megnyilatkozásaiban bárki más gondolatát, állítását vagy azok megfogalmazását felhasználva a forrás feltüntetését - az oktató által megkívánt vagy az adott szakterület publikációs szokásainak megfelelő formában - elmulasztja, és így azt a sajátjának tünteti fel, a becsületes és tisztességes szakmai tevékenységre vonatkozó normát szegi meg, és plágiumot követ el." Sok helyütt még az is etikai vétségnek számít, ha tudomásunkra jut egy plágium elkövetése, és nem kíséreljük meg az ügy tisztázását.

A tudományos világban, például a doktori disszertációkban, de sok helyütt már a mesterszakos szakdolgozatokban is, még azt is jelezni kell, ha a szerző saját magától vesz át szövegrészeket egy olyan dolgozatból vagy cikkből, amelyre már egy másik kurzuson jegyet vagy egy másik eljárásban fokozatot szerzett. Jelöletlenül hagyni az ilyen önidézetet nem illik, az akadémiai eljárások arra kérik a tudományos fokozatért folyamodót, hogy tisztázza, mi az, ami új a szövegében, és mit használt fel korábbi tudományos címeiben. Társszerzős cikkek, kooperáción alapuló kutatások esetében pedig azt kell tisztázni, pontosan ki mekkora részét végezte el a közös munkának, és erről minden szerző egyaránt nyilatkozik.

Visszatérve az egyetemi oktatásra, a plágiumgyanús helyzetek elterjedése arra készteti az oktatót, hogy egyfajta nyomozóvá váljék. Amikor elolvassa hallgatójának igen összeszedett, világos gondolatmenetét, először megörül. Aztán, ahogy az oktató a jól felépített szövegben előrehalad, a hallgató profizmusa felett érzett örömét olykor beárnyékolja a gyanakvás. Ekkor olyan tevékenységeket kell elvégeznie, amelyek nincsenek benne a munkaköri leírásában. Beír néhány túl jól sikerült mondatot a Google-ba (idézőjelek közt, hogy a szó szerinti idézeteket előre sorolja a keresőprogram), megnézi a Word fájl tulajdonságok rovatában, hogy hányszor volt elmentve az adott szöveg (ha kevésszer, az gyanús), és hogy kinek a gépén készült. Ha nem a hallgatóén, még nincsen feltétlenül baj, írhatta bármelyik barátja vagy rokona gépén is. De ha egy másik városban élő személy gépén készült a dolgozat, érdemes rákeresni a Facebookon, vajon az illető milyen kapcsolatban van a feltüntetett szerzővel.

A leleplezés sokszor igen egyszerű. Előfordult velem, hogy a szerző úgy copy-paste-elt egy neten fent lévő szöveget, hogy el sem olvasta rendesen, így nem vette észre, hogy az utolsó bekezdésben azt ígérte, alább még egy teljes fejezetben fog tárgyalni egy témát. Majd a szöveg ezzel az ígérettel ért véget. Máskor - különösen, ha nem a webről van a szöveg, hanem bérmunkában írta valaki, vagy egy elektronikusan nem hozzáférhető könyvből másolta ki a "szerző" - nehezebb a bizonyítás. Ilyenkor meg lehet kérdezni a hallgatót, hogy milyen színű a feldolgozott szakirodalomként megadott könyv borítója, és hogy vannak-e benne képek. Ha nem tud rá válaszolni, és ha láthatóan nem ismeri a saját dolgozatának tartalmát, az gyanús. Ha azonban volt annyi esze, hogy legalább elolvassa, mielőtt benyújtja a plagizált szöveget, akkor már csak abból lehet kiindulni, hogy konzultált-e a témavezetőjével rendszeresen a dolgozat megírása közben, beépítette-e a javaslatait a szövegbe. Ezt már igen nehéz kivédeni, bár elérhetőek olyan szolgáltatások is, amikor a bér-szakdolgozatíró vállalja, hogy a konzultációkra szorgalmasan eljáró hallgató által továbbított konzulensi elvárásokat is beépíti a készülő szakdolgozatba. Az ilyen szolgáltatás persze drágább, és csak azért sem adom meg a linket.

Ezekre az esetekre való a plágiumbizottság, amely módszeres vizsgálat során megállapítja, mi a szerző valódi tudományos eredménye, és mi az, amit szó szerinti idézetben vagy körülírva plagizált. Vajon az történt-e, hogy az alapvetően általa írt szövegbe jóhiszeműen becsúszott egy-két jelöletlen idézet, vagy pedig rosszhiszeműen használta fel mások eredményeit, és szándékosan nem jelölte a forrást. Hiába próbálja a szerző elmaszatolni, mi is történt, egy - a szakmában járatos és a szerzőtől minden szempontból független - bizottságnak nem okozhat gondot, hogy megállapítsa, plágiummal áll-e szemben.