[origo]
Nyomtatás

Lázadhat-e egy konzervatív?
2012. március 8., csütörtök, 10:12


Fülkeforradalmi hevülete miatt sokat bírálják az Orbán-kormányt, mondván az igazi konzervatívok fontolva haladnak, óvatosan változtatnak. Ki a konzervatív, és kié a spontaneitás?


"Sokáig azt gondoltam, hogy liberális vagyok és baloldali elsősorban, mostanában egyre inkább úgy gondolom, hogy konzervatív lettem. A konzervativizmus azt jelenti számomra, hogy az ember nem nyúl bele a dolgokba, ami működik, azt hagyja működni, nem változtat meg mindent, nem von össze, nem szabdal szét, nem nevez át, nem szüntet meg, nem nevez ki feltétlenül új embereket, vagy nem vált le régieket. A konzervativizmus azt jelentené, hogy az értékeket megpróbáljuk megőrizni. Hogy ami érték, az működjön, és ha működik, akkor nem kell belenyúlni. Úgy gondolom, hogy egy igazi demokráciában az lenne az alapszabály, hogy hogy a kultúra irányítása, de egyébként a gazdaság irányítása is meg az oktatásé is úgy működik, hogy a miniszter szép csendesen nézi, hogy mi történik, és nem nyúl bele semmibe. Ha nagy baj van, akkor persze összehív egy csomó szakértőt, egy csomó értelmes embert, nagyon hosszan, nagyon alaposan megbeszélik, hogy mi a baj, és szép lassan előkészít törvényi változtatásokat. De csak törvényekkel, nem személyi kérdésekkel foglalkozik. Azt gondolom, hogy a konzervativizmus fontos érték volna, ha komolyan vennék" - mondja Kálmán C. György, ismert baloldali értelmiségi a Demokratikus Együttműködési Nyilatkozat videójában.

Gondolatai egyértelműen az Orbán-kormány fülkeforradalmi hevületű változtatásaira vonatkoznak. Most azonban nem ezeket vizsgálnám, hiszen ezeket megtette előttem más is, hanem a spontaneitás mibenlétét. Kié akkor a spontaneitás és az "organikus fejlődés"? A "fontolva haladó" konzervatívoké, vagy a baloldaliaké-liberálisoké? De miért kérdés ez egyáltalán? Szem előtt tartva, hogy nem létezik egységes "konzervativizmus", valamint hogy számos liberális és baloldali ideológia van a "piacon", most mégis vizsgáljuk meg, hogyan s mint álltak a "minden menjen a maga módján" kérdéséhez konzervatívok és baloldaliak, liberálisok.

A felvilágosodás és a francia forradalom idején, amikor kialakultak a liberális és baloldali ideológiák, erre válaszul pedig megszületett az öntudatos konzervatív válasz, az ancien régime lebontói, a forradalmárok és felszabadítók a spontaneitásban, természetességben hittek, a "vissza a természethez" alapján. Azt gondolták, a tulajdon, a hatalom, az egyenlőtlenségek mind mesterséges kreálmányok, amelyek az elnyomást szolgálják, és ha visszatérnénk a spontán, természetes élethez és társadalomhoz (az egyébként hipotetikus, imigyen sosem létezett "ősközösséghez"), akkor menne minden a maga természetének megfelelő és igazságos módján. Ekkor ugye szabadság lenne és egyenlőség, mivel az egyenlőtlenségek (az egyik ember uralma a másik felett) okozzák a szabadság korlátozását.

A természetes spontaneitáshoz ugyanakkor radikális, forradalmi eszközökkel akartak visszatérni - nyilván úgy látták, hogy a "mesterséges" intézmények és "társadalmi struktúrák" nem működnek, és "bele kell nyúlni". A spontaneitáshoz, a szabadság élvezéséhez előbb fel kell szabadítani a népeket, akár akaratuk ellenére is. John Stuart Mill, liberális "alapító" írta: "a spontán fejlődés útjában álló kezdeti nehézségek oly nagyok, hogy ritkán lehet válogatni a leküzdésükre alkalmas eszközök között; s egy olyan uralkodó, akit a jobbítás szelleme vezet, jogosult bármilyen eszközt igénybe venni, ha ezzel egyébként esetleg elérhetetlen célt tud megvalósítani. Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbá tétele, s az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják. A szabadság, mint alapelv nem alkalmazható annál az időpontnál korábbi állapotokra, mikortól az emberiség képessé vált rá, hogy szabad és egyenlő viták révén tökéletesedjen."

 A konzervatívok ezzel szemben úgy látták, mindebből csak káosz lesz, szabadságunk záloga éppenséggel az intézményekben, normákban, hierarchiában van, ráadásul mindaz, ami volt, éppen hogy spontán alakult ki. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség mindig olajozásra, felújításra, de csak szépen lassan, "fontolva haladva", "organikusan". Mindez azonban nem azt jelentette és ma sem azt jelenti a konzervatívok számára, hogy a baloldali célok rendben vannak, csak épp míg a baloldaliak nyomják a gázt, a konzervatívok a féket nyomják, és komótosabban akarnak ugyanoda eljutni. Talán akad egy-két ilyen konzervatív, ez az elképzelése azonban mégis tévedés.

Ahogy az is közkeletű tévedés, hogy a konzervatívok a status quót akarnák konzerválni. Persze a francia forradalom idejében így volt, csak hát azok az idők elmúltak. Kedves lovagjaink, arisztokratáink, parasztjaink, birodalmaink, királyaink nincsenek többé - és persze amennyiben a konzervatív nem csupán az (egykor volt) status quóhoz való ragaszkodása miatt az, akkor nem is akarja ezeket visszaállítani. A hazai konzervatívok pedig érthető okokból nem éppen Metternichet tartják etalonnak.

Akik azt gondolják, hogy a konzervatívok a status quóhoz akarnak csak ragaszkodni, ők szokták felvetni, hogy egyrészt mit kezd akkor a konzervatív a kommunista status quóval és örökséggel ("kommunista hagyománnyal"); másrészt, hogy ha a konzervatívok fennen hirdetik a spontaneitást például a gazdaságban, és kapitalista álláspontot képviselve elvetik a "társadalommérnökösködést", akkor vajon nem kerülnek-e önellentmondásba a status quóhoz való ragaszkodásukkal? Emellett restaurálni, visszacsinálni a dolgokat nem fordított előjelű társadalommérnökösködés-e? Kétségtelenül jogos kérdések.

Molnár Attila Károly A jó rendről című esszégyűjteményében található egy hagyományról szóló írás, amiben a szerző rámutat: a hagyomány fluid, plurális valami, ami nincs befagyasztva (tegyük hozzá: ha "befagyasztjuk" a hagyományt, máris múzeumi vitrinbe zártuk és kívüle vagyunk), valamint értéktelített fogalom, azaz nem akármilyen örökség hagyomány. A hagyományba pedig beépülnek a negatív, elkerülendőre vonatkozó tapasztalatok is. A kommunizmus negyven éve nem hagyomány, hanem örökség, amiből megtanultuk, hogy elkerülendő, ez a tanulság pedig beépül a hagyományba. (A Konzervatóriumon magyarul megjelent írás is hasonlóképpen érvel, a természeti törvényt megtéve a "rossz szokások" és a "jó hagyományok" közti különbség mutatójának, a kommunista örökségről pedig Megadja Gábor is írt ugyanitt ).

Emellett megjegyezhetjük: a konzervatívok, amikor egy status quóhoz ragaszkodnak, akkor sem csupán azért ragaszkodnak a status quóhoz, mert az a status quo és idegenkednek a változástól, hanem azért, mert azt a bizonyos status quót jónak tartják. Így volt ezzel a két reakciós ellenforradalmár, a francia Joseph de Maistre és Luis de Bonald is. Nem valószínű, hogy az egykori status quo konzervatívok ma nekiállnának megvédeni a mostani status quót. Közkeletű baloldali elképzelésekkel szemben a feudalizmus, majd a kapitalizmus nem íróasztalnál kitalált "modell", hanem spontán kialakult rend. A "természetes spontaneitáshoz" való akár forradalmi, akár lassú "visszatérés" elképzelése viszont íróasztalnál született meg (Rousseau és társai). Az is kérdés, mit értünk mesterségesen: végső soron minden emberi cselekvés, alkotás "mesterséges", nem?

Az adott állapotokhoz ragaszkodó konzervatívokkal szokták (imigyen egyébként hamisan) szembeállítani az "értékkonzervatívokat", akik nem egy adott helyzethez, hanem "értékekhez" ragaszkodnak. A konzervatívok spontaneitását pedig többnyire Friedrich von Hayek elképzeléseiből szokás levezetni (ha jól értem, ő lenne a "neoliberálisnak" nevezett irányzat atyja, bár ő sose nevezte magát így), akinek az elképzelései igencsak hatottak a hetvenes-nyolcvanas évek konzervatív politikusaira. Hogy Hayek konzervatív volt-e, arról el lehet vitatkozgatni, mivel magát nem tartotta annak, nézetei mégis sokszor egybevágnak a konzervatívokéval, de akár így, akár úgy, arra mindenképp bizonyíték, hogy a konzervativizmusba sok minden belefér. Mindenesetre vannak, akik szerint Hayek ideológiát csinált a spontaneitásból.

Engem azért lepett meg Kálmán C. György okfejtése, mert egyrészt a baloldalon is a spontaneitásra szokás hivatkozni, fura, hogy ehhez egy baloldali a konzervativizmust hívja segítségül. Persze miért ne, nyilván jópofa fricska szembeállítani a valahol mégis konzervatívnak elkönyvelt kormányt (egyébként a Fidesz sose nevezte magát úgy, ahogy van, konzervatívnak, bár nyilván vannak benne konzervatív csoportok is) a konzervatív gondolattal. Ilyen alapon azonban az ortodox kommunisták is konzervatívok voltak. Kálmán C. György nyilatkozatán aztán mosolyoghatna is egy konzervatív, mondván: na tessék, csak igazunk volt, és az emberi természet nem változik, azaz alapvetően "konzervatív" marad.

Ugyanakkor az, hogy a miniszter csak figyeli, hogy mi van, és nagy baj esetén hosszasan tanácskozik, erőst vitatható. A miniszter szerintem kormányozzon. Így előzze meg a nagy bajt, ha pedig nagy baj van, nyilván nincs idő sokáig szakértőkkel beszélgetni a vágyva vágyott konszenzus miatt. Ilyenkor minél hamarabb cselekedni kell és dönteni. A döntés mindig politikai, nem pusztán szakértői. Valószínű a szakértők sem értenek egyet mindenben, ráadásul számos más terület érdekeit is figyelembe kell venni (ettől még a szakértőket viszont nem ajánlatos lesöpörni az asztalról, attól nem lesz senkinek semmi baja, hogy meghallgat másokat). A Fidesz valószínűleg nem úgy látta, mint Kálmán C. György, mármint hogy minden rendben, hanem abból indult ki, hogy nagy baj van (volt), és azonnal változtatni kell, sok mindenen. Hogy ez melyik területen miként sikerült, az más kérdés. Mindenestre feltehető a kérdés: a kormányzás vajon összeegyeztethető-e az abszolút értéknek megtett spontaneitással? Nem hinném, hogy a spontaneitás egyfajta anarchista államellenességgel lenne azonos.

Mindenesetre úgy látszik, a baloldaliak és liberálisok is tudnak ugyanúgy "status quo konzervatívok" lenni, mint annak idején Metternichék, ha a saját elképzeléseikről van szó. Ez teljesen logikus, semmi csodálkozni való nincs benne. Tegyük hozzá: ha a radikális, evilágon megvalósítandó tökéletes világról szóló utópiákat nézzük (melyek ilyen tiszta formájukban hál 'Istennek már a baloldalon és a liberálisok közt is csak kevés igazi követővel rendelkeznek), elmondhatjuk: ezek lennének csak igazán ellene a spontán változásnak, lennének az örök status quo féltékeny őrzői - ha ugyanis kész a tökéletes társadalom, nem szabad, nincs már minek változnia.

Eljövendő utópiákban már kevesen hisznek, a világot folyamatosan javítgatók azonban még itt vannak: ha sikerül elfogadtatni egy-egy emberijogi, emancipatorikus törvényt, akkor az a záloga a visszafordíthatatlanságnak. Ilyenkor lezárul a "társadalmi vita", megszületik a "konszenzus". Ezt a jogvédők a konzervatívok által védelmezett, a történelem folyamán elnyomatási szándékkal létrejött erkölcs és a "társadalmi struktúrák" lebontásával, majd átalakításával próbálják elérni, szerintük ugyanis mindez az, ami mesterséges. A konzervatívok ugyanakkor azt mondják, a lebontás (és az újraelosztás felépítése) a mesterséges. Az pedig látható, hogy a baloldal is hajlamos a gyűlölt és lebontott épület telkét körbekeríteni, azaz korábban mesterségesnek ítélt dolgok, intézmények, jogszabályok által bebiztosítani.

Roger Scruton, az angol konzervativizmus nagy öregje nevezte magát "lázadó konzervatívnak". Szerintem az állami (nem pedig társadalmi) intézmények hirtelen átalakítása még nem társadalommérnökösködés önmagában (persze ettől még kritizálható). Ha pedig visszatérnénk a természeti állapothoz (mesterséges úton, máshogy nem lehet), spontán módon újra kialakulnának az egykoron és sokszor még ma is lebontani szándékozott normák, intézmények. A konzervatívok és liberálisok, baloldaliak közti különbség elsősorban nem egy adott állapothoz való ragaszkodás, hanem a különböző emberképből (pesszimista és optimista, tökéletlen versus javítható) fakadó, másra alapozódó értékrend.

Persze ha összehasonlítanánk két más világnézetű ember értékrendjét, így is rengeteg közöset találnánk benne. Egyszer kitöltöttem egy internetes világnézeti és párttesztet, amiből kiderült, hogy még a tőlem legtávolabb álló pártokkal is legalább 50 százalékban egyetértek. Valószínű más is meglepődne, hogy a mátrix ellentétes sarkában lévő alakulatokkal is mennyi mindenben egyetért. A vita tehát a többiről folyik. Ez örvendetes dolog, mert valószínű, hogy ha semmiben nem értenénk egyet, képtelenség lenne az emberi együttélés.