[origo]
Nyomtatás

Német főút, magyar mellékutca
2012. március 19., hétfő, 10:16


A válság nem hozta el a neoliberalizmus bukását, és Németország sem a piacok ellenében, hanem éppen a piacok diktátumainak megfelelően szervezi egységesebbé Európát. Hová vezet a magyar út?


Trockij szerint a kommunizmust nem lehet egyetlen országban megvalósítani: vagy kiterjed az egész világra, vagy megette a fene. Végül is - és szerencsére - ez utóbbi történt az eszmével és annak gyakorlatával egyaránt, de a trockiji gondolat valamennyi újító szándékra egyaránt igaz. Így a kissé magyartalanul unortodoxnak nevezett gazdaságpolitikára is.

Magyarország egymagában fel-le emelgetheti vagy csökkentheti az adókat, megadóztathatja a bankokat, világmegváltásba is kezdhet - de az ország földrajzi és gazdasági helyzetéből kifolyólag minden ilyen javaslat csak akkor lehet sikeres, ha akadnak követői. Magyarország azonban elmulasztotta például, hogy a globális válságot szintén megszenvedő országokkal - Írországtól Portugáliáig - összefogjon, tárgyaljon. Az Európai Unión belül sem elegendő, hogy a lengyel ellenzéki konzervatívok kiállnak Budapest mellett. 2010-ben Európa és főleg a baloldali publicisztika még érdeklődve, nekünk drukkolva figyelte az új magyar kormány lépéseit. Ki kellett volna jobban használni az akkori népszerűségünket.

A világválság azonban végül nem a neoliberalizmus bukását hozta el. Ahogy Colin Crouch brit politológus tavalyi sikerkönyvének címe is hirdette: The Strange Non-death of Neoliberalism. A válságot magát sem az előidézői szenvedték meg, hanem a szegényebb rétegek és államok. Nem véletlen, hogy a luxustermékek piaca 2009 óta húsz éve nem látott bevételnövekedést produkált, és a tőzsdéken a Porsche autómárka, a Louis Vuitton divatcég vagy a Sotheby's aukciós ház részvényei talán a legbiztosabbak. Az európai ingatlanpiacokon pedig egyedül a luxuslakások piaca nem omlott össze: ma például Németországban a legkönnyebben és legrentábilisabban müncheni, hamburgi lakások értékesíthetők 10-20 ezer eurós négyzetméterenkénti áron.

Orbán Viktor kísérletet tett a fennálló paradigmák megváltoztatására - de Európa nem ezt az utat választotta. Az Európai Unió nem a paradigmákat okolja a válságokért - hanem azok nem megfelelő megvalósítását. Így a recept a kezdeti kritikus hangok után újra a neoliberalizmus és a növekedésmantra lett. (Amely nem biztos, hogy helytelen, elvégre a növekedés vélt határai még mindig nem igazoltak.) Az Európai Unió versenyben áll Kínával, Indiával és az Egyesült Államokkal, és a verseny szabályait nem megváltoztatni akarja, hanem igazodik azokhoz. És a kezdeti látszat ellenére - amely a nyugati baloldal bizakodását is indokolta - a budapesti vezetés is az adócsökkentés és a szociális biztonság leépítésének tankönyvszerűen neoliberális politikáját hirdette meg.

A "német Európa", amelytől a déli és keleti népek olyannyira félnek, nem a német nemzet megerősödését, nem az egykorvolt Mitteleuropa-tervek megvalósulását - hanem a jelenleg Berlinben regnáló keresztény-liberális kormánykoalíció konzervatív gazdaságpolitikájának európai kiszélesítését jelenti, amely azonban a német jobboldalon is felettébb vitatott út. Németország nem eszmét akar adni a kontinensnek, nem kulturális hegemóniára törekszik - hanem a német iparnak egyelőre és látszólag kedvező európai állapotok fenntartására.

Persze európai - főleg német, francia és olasz - politikusokat is zavar a fiskális szigor hidegsége. A CDU katolikus politikusai közül így többen is - például a Fidesszel jó viszonyt ápoló Hans-Gert Pöttering vagy Elmar Brok - nemrég a zöldpárti Daniel Cohn-Bendittel vagy Ulrich Beckkel, a "kozmopolita Európa" "ideológusával", valamint más olasz jobboldali és liberális személyekkel közösen álltak ki egy európai föderáció mellett, amelyben persze immáron nemcsak a gazdaságpolitikai, hanem a közjogi szuverenitás sem a nemzetállamoknál lenne. (Feltéve, hogy jelenleg egyáltalán még ott van.) 

A berlini kormánykoalíció azonban nem szalad ennyire előre. Merkel természettudósként sohasem kedvelte a nagy álmokat, víziókat, így megmarad a makacs tények diktálta szükségszerűségek között. Míg a német eszmetörténetet az idealizmus, a politikájukat a kemény realizmus jellemezte mindig is. Helmut Plessner egykori német antropológus szerint a német nemzet sem egy eszme, hanem a realitások mentén alakult ki, és így - ellentétben az angolokkal vagy a franciákkal - a nagyvilágnak sem ideákat, hanem a tények makacs szigorát kínálják legfeljebb. A mostani, hivatalos, berlini német Európa-tervek sem a kontinens kulturális megerősítését, hanem csupán a fiskális szigort szolgálják. Németország nem a piacok ellenében, még csak nem is saját kulturális identitásának védelmében akarja egységesíteni Európát - hanem az egységesebb Európának a piacok (amúgy az európai kulturális identitás csökkenéséhez vezető) diktátumainak kéne megfelelnie. Ez még nem is csak a német nemzet egészének érdeke.

Ma a német ipar nem az európai belső kereslet miatt erős, hanem a gyenge euró és a növekvő ázsiai import miatt. A német ipar a legnagyobb nyertese az eurónak, aminek révén a német gazdaság termékei még a korábbinál is kelendőbbek lettek Ázsiában. Németország a világpiacon játszik - a gyenge eurónak és saját erős iparának köszönhetően. A többi európai országtól a német kormány annyit vár el, hogy jóléti államiságukkal, lassúságukkal, dél-európaiságukkal ne zavarják a németek világpiaci sikerét.

Németország sikere azonban még nem minden egyes német állampolgár sikere. A német ipar sikerét ugyanis nemcsak a déliek, de sokáig maguk a németek is "akadályozták". Munkavállalói jogaikkal, szociális segélyeikkel, jóléti államukkal. Gerhard Schröder szocdem kancellárként ezek lebontásába kezdett bele.  A neoliberális tankönyvek szerint fellazították a munkaerőpiacot, csökkentették a munkavállalói jogokat és juttatásokat, beengedték az olcsó dél- és kelet-európai munkaerőt. A kétezres évek elején megindult folyamat ellen hónapokon keresztül tüntettek a németek, a Baloldali Párt ezen elégedetlenségi hullámból született - és vált immáron a nyugati és keleti országrészben egyaránt jelenlévő politikai erővé -, de Schrödernek végül sikerült az elmúlt húsz év legneoliberálisabb fordulatát végrehajtani. A számok pedig mintha a tankönyveket igazolnák. Németországot alig legyintette meg a válság, ipari termelése folyamatosan növekszik, munkanélkülisége húszéves rekordmélységben van. Németország versenyképessé tette magát. Ehhez a rajnai kapitalista modell leváltására, de legalábbis lazítására volt szükség. Kínával és az egész ázsiai térséggel szemben a Ludwig Erhard által kidolgozott, a versenyt szabályok közé szorító, keresztény-katolikus gazdaságetikát valló rajnai kapitalizmus nem tűnt előnynek, így gyengíteni kényszerült Németország is a jóléti állam piackorlátozó eszközein.

A német kapitalizmusfelfogás azonban korábban jelentősen eltért az angolszász turbókapitalizmusétól. Matthias Matussek, a Spiegel egykori, amúgy balliberális - igaz, az utóbbi időben a katolicizmussal kokettáló  - újságírója pár éve egy magkapóan szép esszében emlékezett vissza apjára, egy kisváros kereszténydemokrata - tehát jobboldali - polgármesterére, és arra, hogy szülei kereszténydemokráciája nem a neoliberális közgazdasági tankönyvekből, hanem a Hegyi beszéd szolidaritásából, keresztény humanizmusából forrásozott.

A német konzervatív és keresztény - főleg a rajnai kapitalizmust meghatározó katolikus - hagyománytól idegen volt a gyors, felelőtlen piaci fundamentalizmus szédítő világa, és a német gazdasági szereplőket, elsősorban a kis- és középvárosok családi vállalkozásait mindig is az óvatosság, a felelősség és nem a hirtelen jött pénz vágya hatotta át. Ez a különbség még akár ma is, még a legnagyobb német bank legfelső vezetésében is jelen van - bár már ott is csak kisebbségi morgásként. A Deutsche Bank - amely óvatossága miatt csőd és állami segítség, az adófizetők pénze nélkül élte át a válságot - új vezetést választott a napokban, és az igazgatóság egyik társelnöke az indiai, de az angolszász kapitalizmusban nevelkedett Anshu Jain lett, aki a német bankot a kockázatosabb, vadabb, még nagyobb nyereséget - vagy ugyanakkora bukást - ígérő üzletek, befektetések felé akarja eltolni. Rainer Neske, aki a Deutsche Bankon belül a privátügyfelekkel - így a valódi, nem virtuális pénzekkel - foglalkozik, már most a német pénzügyi kultúrát látja veszélyben.

Németország azonban lassacskán kezdi feladni saját korábbi útját, elfogadja a globális versenyt és annak szabályait. Igazodik. A német ipar szép adatokkal büszkélkedhet, a munkásnak pedig van biztos állása. Persze több millió embernek csak azért, mert kénytelen részmunkaidős, rosszul fizetett munkákkal megelégedni.  Schröder ugyanis ezzel tette versenyképessé a szakszervezeti és munkavállalói jogok által a neoliberálisok szerint túlságosan megkötött egykori német munkaerőpiacot.

A "német hegemónia" így Európa liberalizálását és a katolikus szolidaritás-gondolat (rajnai kapitalizmus) helyett a protestáns hagyományból fakadó fiskális szigort jelenti csupán. Miután a német állam nem érdekelt az euró szétesésében - az ugyanis a német exportnövekedést vetné vissza -, a kettőezres években saját magán letesztelt gazdasági megoldásait erőlteti most egész Európára. A déli államok azonban, ameddig a németekkel közös valután osztoznak, versenyhátrányban maradnak a német termékekkel szemben. Így az eurómentés nem Görögországnak vagy Portugáliának kínál kiutat - hanem a német gazdasági fejlődést biztosítja be. Nem szolidaritásból segíti a német kormány Görögországot - hanem egyrészről a hitelező német bankokat egy athéni kerülővel finanszírozza meg (ugyanis a görögöknek jutatott pénzek adósságtörlesztésre mennek el), másrészről a versenyelőnyt jelentő gyenge valutát biztosítja be a német iparnak.

Európa tehát ma nem szól többről, mint elsősorban a németeknek és az északi államoknak kedvező pénzügyi megoldásokról, a protestáns munka- és spórolásetikáról, a fiskális szigorról. Csehország és Nagy-Britannia sok sikert kíván mindehhez, de nem vesz részt benne. Igaz, a britek éppen azt kifogásolják a német tervekben, ami még valamelyest emlékeztet a rajnai kapitalizmusra. Így például a pénzügyi tranzakciók - azaz a 2008 óta tartó válság okainak - minimális megadóztatásától óvja a London Cityt David Cameron. A csehek pedig a jó gazdasági mutatóik miatt - az államadósság a GDP 40 százalékát teszi csak ki, a nyugat-európai 80 százalékos átlaggal szemben - képesek nélkülözni a németek jóindulatát. A bajba jutott dél-európai országok nem mernek, nem tudnak szembeszállni a németek diktálta fiskális szigorral. Holott a dél-európai euróállamoknak akár érdekük is lehetne az euró szétesése, és könnyebben kezelhető saját valutáik újbóli bevezetése. Hans-Olaf Henkel, a Német Ipari Kamara egykori elnöke szerint a jelenlegi euró olyan rosszul lett összerakva, hogy mindenki számára kedvezőtlen a jelenlegi állapotában. Igaz, a németek még mindig képesek e kedvezőtlen euróból is hasznot húzni - exportban ugyanis főleg ezen euró miatt világmásodikok.

Magyarország azonban nem tagja az eurózónának, a forint hagy valamennyi mozgásteret az országnak - bár e mozgásokat már kevéssé Budapest, mint a sokszor politikai alapon döntő piacok befolyásolják. Ám Magyarország tényleg nem tud Németország nélkül túlélni. Ellentétben Csehországgal, Magyarországnak sohasem volt erős ipara, és ma is legfeljebb a német cégek összeszerelő műhelye vagyunk. A jelenlegi kormány pedig - minden unortodoxia ellenére - e téren nagyon is elfogadja a realitásokat. A munkajogi, adójogi, szociális és oktatási reformok egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a kormány beletörődött a kelet-közép-európai régió kettészakadásába.

Orbán Viktor ugyan felpanaszolta március 15-i cipollai beszédében, hogy az Európai Unió állítólag másodrendű állampolgárnak tekinti a magyarokat, de az őt éljenző háziasszony-seregletnek elfelejtette elmondani, hogy éppen a jelenlegi magyar kormány bér- és szociális politikája szolgáltatja ki, teszi valóban másodrendűvé az ország többségét. Orbán politikája ugyanis nem a középosztály megteremtésére, nem a polgárság erősítésére irányul - hanem egy olyan társadalom kialakítására, ahol kilencmillió cseléd olcsó munkaerejét kínálhatja fel a nyugati cégeknek a nemzeti burzsoázia pár ezer családot kitevő uralkodó elitje. Ezt a brutálisan neoliberális politikát takarják el a "Nem leszünk gyarmat" molinóval a fideszesek. Bayer Zsolt már bele is kezdett a cselédezésbe, für alle Fälle. A polgári Magyarország - amilyen amúgy ez az ország történelme során sohasem volt - nem pár kiválasztott meggazdagodását jelenti. Egy orvos, egy tanár, egy ápolónő, egy eladónő szintén a középosztályhoz kellene, hogy tartozzék, ám a neoliberális Orbán-kormány az egykulcsos adóval eleve kizárja őket e körből.

A protestáns észtek, a Hanza-városok és a poroszok kultúrájától valamiképp megérintett lengyelek, a Monarchia idején is legfejlettebb és legiparosodottabb csehek és a tőlük sokat tanult szlovákok végleg elhúztak Magyarország mellett, amelyet ma már valamennyi nyugati tudományos elemzés, cikk Délkelet-Európához, a horvátokhoz, a szerbekhez, a macedónokhoz, a románokhoz és az albánokhoz sorol. Meg persze a görögökhöz.

A Visegrádi Együttműködés, amely a német függőséget és e térség német kulturális meghatározottságát előnyére tudta volna változtatni, végül elhalt. Magyarország így a német függőségben legfeljebb saját "erejével" jelenik meg. A kormány pedig beletörődött az ország kiszolgáltatottságába, amit a maga eszközeivel tovább fokoz.

Egyfajta tisztes szegénységet, létminimumot persze biztosíthat, ha a régióban a magyar gazdaság nyeri el Németország összeszerelő műhelyének státuszát, ha a magyarok lehetnek - amint a kormány akarja - "Németország kínai tartománya". A rendszerváltáskor azonban még magasabb volt a léc. Ám az elmúlt húsz év le is verte.