[origo]
Nyomtatás

Széll Kálmán 2.0 - ezért utálják a politikusok a közgazdászokat
2012. április 25., szerda, 18:14


Az új adókkal két nagy baj van. Az egyik az, hogy újak, márpedig az adótudorok szerint a régi adó a jó adó, mert elfogadta a társadalom, szemben az újonnan kitalált adókkal, amelyeknek a torzító hatásait csak becsülni lehet. A másik baj még nagyobb.

 


Mint minden konvergenciaprogram és nemzeti reformprogram, a Széll Kálmán-terv 2.0 nevet viselő is kettős rendeltetésű. Alapfeladata az, hogy a hazai és külföldi gazdasági szereplők, az uniós gazdaságpolitikai koordinációs intézmények, valamint a kormányzati szervek számára orientációs keretet teremtsen. Van azonban azonnali taktikai jelentősége is a dokumentumnak, és ez a mi esetünkben - mint annyiszor - szinte fontosabbnak látszik, mint a program alaprendeltetése. A kialakult fura helyzetben a kormány olyan tervvel akart kirukkolni, amelynek révén nagy valószínűséggel kijuthatunk a túlzottdeficit-eljárás alól, és ezzel elkerülhető a csaknem félmilliárd eurós kohéziós támogatásunk befagyasztása, továbbá nagyban megjavulna a befektetői klíma, és talán megnőnének az IMF-fel és az EU-val való hitelfelvételi tárgyalás megindulásának esélyei is.

Ez utóbbi vonatkozásokat nehéz kommentálni: ami az EU intézményeivel kialakult sokfajta súrlódást és konfliktust illeti, azok feloldásának menete valóban - mindkét oldalról - tele van taktikai elemekkel, noha a program közzététele valamint Orbán és Barroso keddi találkozója után javultak az esélyeink. De van két hónapjuk az uniós döntéshozóknak a verdikt kimondásáig, és az a mi esetünkben nagy idő, az alatt lehetnek különféle bonyodalmak ott is, minálunk is. A hitelfelvételi tárgyalásokkal pedig szorosan nem függ össze a magyar program. Ami az első piaci elemzői reakciókat illeti, azok enyhén pozitívak voltak - de csak enyhén. A nemzetközi piaci hangulat gyorsan fordulhat, bármely irányba. Érdemesebb hát a taktikai elemek helyett magát a programot tekinteni, abból a feltevésből kiindulva, hogy az valóban a magyar kormányzat gazdaságpolitikai szándékait önti - elég testes - dokumentum formába, vagyis nem azonnali taktikai megfontolások mozgatják, hanem tényleges tervezési irattal van dolgunk.

Mégis meg kell említeni a piaci elemzők első reakcióit: azok ambivalenciája valószínűleg ugyanazon forrásokból táplálkozik, mint a makrogazdasági és gazdaságpolitikai megfigyelőké. Ami nyilvánvaló és pozitív: a tervbe foglalt makroszámokkal valóban jóval a háromszázalékos GDP-arányos szint alatt marad a magyar deficit, továbbá a korábbiakhoz képest sokkal többet lehet tudni a deficitpálya fenntartását szolgáló intézkedésekről. Másrészt - és mindig van "másrészt", ezért utálják a közgazdászokat a politikusok - azt is jól látni, hogy a költségvetési egyensúly felé mozdító intézkedések túlnyomó része az állam bevételeinek növelésére, semmint kiadásainak mérséklésére irányul. Az adó- és illetékemeléses hiánymérséklésről pedig tudható, hogy az nagyobb mértékben fékezi a gazdaság fejlődését, mint ha a hiányt az állami kiadások csökkentésével próbálnák leszorítani. A gazdasági elemzők részéről hasonló okok miatt érte kritika a 2006-os Gyurcsány-csomagot, majd többünk elégtelennek ítélte a Bajnai-féle 2009-es kiigazítás kiadási oldali komponenseit; most ismét ezt a kritikát lehet megfogalmazni. Ha adóemelések adják a kiigazítás zömét, akkor az előttünk álló időszak gazdasági növekedésétől sok jót nem várhatunk, holott pontosan a növekedés hiánya és a sajnálatosan nagy költségvetési adósságállomány robbanékony együttese az, amely miatt a kockázatelemzők aggályokat táplálnak a magyar állam fizetőképességének kilátásaival szemben.

Az adónövelő tételek 2012 hátralévő hónapjai során és 2013-ban nem egyszeri intézkedésekből táplálkoznak, eltérően a 2010-2011-es csomagok nagy tételeitől, mivel a pénzügyi ügyletekre, a távközlési szolgáltatásokra, az energiaágazatra, illetve az úthasználókra tartós jelleggel kívánnak új adókat és illetékeket kivetni. Ám a felsorolt új adókkal két nagy baj van. Az egyik az, hogy újak, márpedig az adótudorok szerint a régi adó a jó adó, mármint amit megismert és legitimként elfogadott a társadalom, szemben az újonnan kitalált adókkal, amelyeknek a torzító hatásait csak becsülni lehet. A másik - még nagyobb - gond az, hogy a most kigondolt adók az elkerülhetetlen torzulást a gazdasági modernizáció és a hatékony erőforrás-allokáció alapfolyamataiba viszik bele, miközben hazánk éppen a pénzmozgások pangásától és a mobilitás gyengeségeitől szenved.

A kormány az új adók esetében ritka és nehezen ellenőrizhető nemzetközi példákra hivatkozik (kevesen jártasak a máltai fiskális és adópolitikában); mennyivel kevesebb gazdasági torzulással és beszedési kockázattal járna a személyi jövedelmek némileg megemelt adóztatása, ami ugyebár régi adó, és mint ilyen, "jó adó" a korábbiak értelmében. Az szja azonban láthatóan tabu; politikai presztizsokokból vagy pedig a kormány azon meggyőződése miatt, miszerint a mi mostani pangásközeli helyzetünkből a jövedelemadó-leszállítással lehet kikerülni. Akár az előbbi, akár az utóbbi a magyarázat, ez a tabu nagyon sokba lesz nekünk, hiszen a most bejelentett adók csak akkor számítanak nem egyszeri intézkedésnek, ha valóban beépülnek a magyar adórendszerbe, ám akkor tartósulnak azok a torzulások is, amelyek a gazdasági növekedés ellen hatnak. Mindez egy olyan országban, amely a környezeténél nagyobb output-esést szenvedett el 2009-ben, és azóta is elmarad a sorstárs - és egyben versenytárs - országok gazdasági növekedési tempójától.

A Széll Kálmán 2.0 makroadatai dicséretes módon már tükrözik a növekedési realitások felismerését: idén nem lesz gazdasági növekedés, és jövőre sem éri el a két százalékot. A növekedési realitások elfogadásából annak csendes bevallása is következne, hogy az egykulcsos jövedelemadózás nem képes kimozdítani a magyar gazdaságot az elmúlt öt évben kialakult ütemvesztéses állapotból.

Ez az alig-növekedés a makacs inflációval együtt igen előnytelen makrogazdasági kombinációt jelent; nem csoda hát, ha a piaci elemzők első reakciói kevésbé lelkesek, mint várható lenne akkor, ha egy kormány ekkora kiigazítást (korábbi nevén: megszorítást) jelent be és támaszt alá intézkedési tervvel. A kiigazítást plusz előjellel árazzák be, ám az azt alátámasztó intézkedéseket mínusszal, és nagy kérdőjeleket tesznek azok megvalósíthatósága mellé.

Végül is, ha minden kötél szakad, még vissza lehet majd térni a személyi jövedelemadók megemelésének opciójához, 2014-ben. Csak éppen egy komoly kitérő után.