[origo]
Nyomtatás

Drogos vagyok, nem turista
2012. június 27., szerda, 16:42


"Ha anyagozni akarnék, akkor is megtalálnám a vonalat, ha halálbüntetés járna érte. Most meg, hogy nem akarok anyagozni, felőlem adhatnák ingyen is." A héten elfogadott új Btk. értelmében azokat a kábítószer-fogyasztókat is szabadságvesztéssel büntetik, akik ezt korábban elkerülhették. Felülírja a büntető törvénykönyvet és az egyéni felelősséget egy rendes rendőr vagy a merészség? Vagy csak a saját kárán tanulhat az, aki elcsúszik a drogokon? Kubiszyn Viktor, a Drognapló című önéletrajzi dokumentumregény szerzőjének írása a Komment.hu-n.


Szóval az volt, hogy amikor 98-ban bejött az a drogtörvény, "Európa legszigorúbb drogtörvénye", egy darabig nem szívtunk füvet nyilvános helyen, meg eltűnt néhány díler az utcáról, aki nagyon nyíltan árult, de ez hamar lecsengett, árnyékba vonultak ők is, mi is. Még jó is volt úgy felhajtani a zöldet, a papírt, meg a többi cuccot, nagyobb illegál, nagyobb fless, gerillák vagyunk, tesóm. Aztán az egész társaság átcsúszott a heroinra.

"A kábítószerezés nem betegség, hanem döntés, ugyanolyan döntés, mint az, hogy valaki kilép egy robogó kocsi elé. Ezt sem betegségnek neveznénk, hanem a józan ítélőképesség hiányának" - mondja Philip K. Dick, az egyik legnagyobb 20. századi amerikai író (maga is anyagos) a Kamera által homályosan utószavában. Egyik legjobb spanomat 2001-ben csukták le, mert Európa legkeményebb drogtörvénye ide vagy oda, nem rettentett el minket a dolog, röhögtünk rajta, és a srác vitte az egész társaságot magával, vagy a társaság őt, ki emlékszik már, én sokáig hezitáltam, hogy ez durva, na nem a drogtörvény, hanem mert a franc akarja szurkálni magát, az amfetamin se jött be cöpivel. Dehát fiatal voltam és bevállalós, ki, ha én nem, ugyebár. Aztán megkéseltek hárman egy taxis gyereket. Én nem voltam ott, mert öntudatlanul feküdtem épp máshol. A spanom leülte, amit le kell. Nem tudom, milyen drogtörvény volt hatályban, amikor kijött, biztos valami jó szigorú, de mivel jó cuccot lehetett kapni, utána ott folytatta, ahol abbahagytuk. 
 
Rendőrpara

Kilencvennyolc után hordtam tovább a kenderleveles pólókat, csak a vak nem látta, hogy anyagos vagyok, rá is játszottam, kapjátok be mind, de leszarták. Akin látszik, hogy anyagos, azt nem üldözik. Akkor éreztem először a láthatatlan szolidaritást az utcai rendőrök meg a drogosok között, hogy akármilyen törvény van, te is utcán vagy, én is, max megverünk, ha nagyon arcoskodsz meg játszod az agyad, de amúgy hagyunk a rákba, csak felesleges adminisztráció lennél. Kivéve, amikor kellesz a statisztikához. Akkor beviszünk, de hát max 72 óra, fél lábon kibírod, tesóm. Élni és élni hagyni.

Amúgy, mint mindenhol, itt is a kommunikáció számít. G. mesélte nemrég, amikor összefutottunk (ez már az után volt, hogy kikapták a fél tüdejét, mert amire tizenhárom év heroin nem volt képes, azt négy hónap kristály meg mdpv meg funky meg ki tudja milyen fantázianevű dizájnerdrog simán lerendezte az immunrendszerében), szóval ő mondta, hogy a fiatal rendőrök még jobb fejek, múltkor éjszaka igazoltatták, gyanúsan kóválygott éjszaka az utcán, és rugdosta a kirakatokat. Iratok semmi, de volt nála vagy húsz fecsi, meg kicsit meg volt rogyva.

"Magának nagyon tág a pupillája. Nem heroinozik véletlenül?"
"Áhááá, ez nem az a történet, az a szűk pupilla, uram, de heroin már nincs is az utcán."

G. elkezdte őket kioktatni a mpdv-ről, de aztán észbe kapott, hogy már az is illegális, és alázatosabb lett, kedves és őszinte, elmondta, hogy igen, ez van, anyagos és rehabra készül, de valahogy mindig akad fontosabb dolga. Ez egy ilyen sztori, mindig van fontosabb, de nem tud mit csinálni, gyenge és gyarló ember, vigyék be, ha akarják, úgy sincs semmi dolga. Mondta, hogy a rendőrök megértették, még a steril cöpiket is visszaadták, megkérdezték, ne hívjanak-e hozzá mentőt, jól van-e, aztán mentek a dolgukra.

Anno alapvetően velem is jófejek voltak, ha nem arcoskodtam és nem háborodtam fel, és nem az egyenruhával kommunikáltam, már amennyire tudtam, hanem az emberrel. Jó párszor kaptam persze, de ügyet akkor se csináltak belőle, amikor tele volt cuccal a lakás és a pecómból vittek el, igaz, az már a nyolcban volt, vagy amikor a muteromékhoz akartam csontkészen bejutni, és rám hívták a jardot, kijöttek, levittek, megmotoztak, elvették, amit el kell, kaptam két sallert, aztán hagytak a francba. Nem tudom, milyen drogtörvény volt hatályban, sőt, így most hirtelen azt sem, melyik évben történt. A végén az is előfordult, amikor megkérdezték, hogy mégis mit dekkolok a bolt mellett magamban beszélve, és elmondtam, hogy drogfüggő vagyok, és éhes, a rendőr vett nekem az éjjel-nappaliban két croissant. Élni és élni hagyni, az utcán azért jórészt ez ment, a törvényektől függetlenül.

Irány a Vasbörtön?

Két és fél éve vagyok tiszta. Nem sok. Tizenhat év drogos működés után szinte semmi. Írtam a sztoriról egy könyvet, persze nemcsak az eseményeket sorjázva, hanem úgy, hogy azért megcsavarja az olvasót (ez az irodalom, tesóm), de nem lettem a téma szakértője. Sőt, irigylem azokat, akik drogfronton (is) a Biztos Tudás birtokában vannak. Megtisztelő, hogy véleménycikket kértek tőlem, de én nem vagyok annyira okos, hogy tudjam, kinek mi lenne a jó. Mi lenne a jó az útkereső kamaszoknak, a szociális drogfogyasztóknak, a dzsankiknak, az alkoholistáknak, a döntéshozóknak, a szervezeteknek, a költségvetésnek, a Világmindenségnek meg a Mindennek. Nekem elég, ha önmagamért, a gondolataimért, a szavaimért, a tetteimért tudom vállalni a felelősséget.

A drogrehabon megtértem, és hívő keresztényként azt gondolom, hogy Isten nem a jelenleg hatályos Btk. szerint fogja mérlegre tenni az embereket. Köztük engem sem. Mert nem a büntető törvénykönyv által van üdvösségem, hanem kegyelemből, hit által. Egy nem hívő számára lefordítva: van egy olyan dolog az értékrendem és az életem középpontjában, amit semmi emberi okoskodás nem írhat felül. Legyen az a régi spanom, aki lengeti a dizájnermotyót, hogy hússzor erősebb flesse van, mint a heroinnak, vagy legyen az bármilyen, az én érdekemben összerakott paragrafus, ami börtönnel fenyeget, ha átmegyek a piros lámpán.

Hoztam rossz döntéseket, lettek következményei. Hoztam jó döntéseket, annak is. Ha anyagozni akarnék, akkor is megtalálnám a vonalat, ha halálbüntetés járna érte. Most meg, hogy nem akarok anyagozni, felőlem adhatnák ingyen is. Én azt tanultam a drogrehabon, hogy a döntéseimért és a saját életemért én felelek. Nem a büntető törvénykönyv, nem valamelyik szép tekintetű politikus, nem a civil szervezetek, nem az egyház, nem a mentorom, még csak nem is az Isten. Egyedül én. 

Tiszta ciki, de ez van.