[origo]
Nyomtatás

A műemlékvédelem felszámolása
2012. szeptember 13., csütörtök, 15:15


A hazai műemlékvédelmet ortodox hozzáállás jellemezte. És állhatatosság. És magas szakmai színvonal. És a sok fárasztó, a szakmaiság-szakmaiatlanság határán mozgó vegzatúra összképe mégiscsak pozitívra kerekedett.


Néhány hete szakértő kezek az éj leple alatt kivágták az egyik legrégebbi badacsonyi szőlőültetvényt. Mintegy félarasznyival a föld felett akkurátusan végigvagdostak ezerötszáz tövet abban a reményben, hogy a hegy testébe mély gyökérzettel kapaszkodó több mint harmincéves tőkéknek vége. Sopánkodás, ámuldozás, hitetlenkedés. Egyelőre csak találgatások vannak, pontos válasz nincs arra, hogy ez kinek és miért volt jó.

Nemrég újabb hír érkezett. Hasonló, noha első pillantásra nagyon más. A múlt keddi kormányülésen a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megszűntetéséről döntöttek. Egy részét odacsapják az L Simon-féle kulturkombináthoz, másik részét Pintér belügyminiszter alá sorolják. Harmadik részét kilökik a hóra: nyugdíj, leépítés, etc., az ilyenkor szokásos technikák. Becsukják, egyszersmind szét is darabolják a műemlékvédelem száznegyven éves intézménytörténeti múltra visszatekintő szervezetét. No problemo! - nyilatkozik magabiztosan Simon, higgyék csak el bianco, minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Szakmai érdeksérelem, nos, az egészen biztosan nem várható. A kormányzati munka hatékonyabbá tétele itten a tét. Ezért a döntés.

A döntés hírétől attól kolduló műemlékes, régész, építész, művészettörténész és restaurátor szakmák a szokott kispályás technikákkal, tiltakozó nyilatkozatokba csomagolt szakmai érvekkel igyekeztek önnön fájdalmukat csillapítani. Szinte látom a felelős döntéshozót, ahogy komor arccal, barázdált homlokkal olvassa a hajdan fajsúlyos, ma kisdobos őrsök közéleti súlyával kezelt szervezetek által aláírt sillabuszt. Nehéz döntés. Fájdalmas döntés. De a jó vezető azt is tudja, mikor kell magára vállalnia az ilyes döntések terhét. Ma hálátlan ellenkezés, holnap megértő elismerés a jussa. Van, aki nem csak látja, de alakítja is a jövőt.

A hír hallatán elsőre még örültem is. A KÖH az elmúlt években áporodott szervezetté vált. Területi felügyelőinek hatalma aránytalanul hatalmasra nőtt, amit, mint afféle félázsiai társadalmak hivatali világában lenni szokott - ha igazak a pletykák -, igyekeztek is a szabad piacon pénzre váltani.
A KÖH munkatársai olyan pályákon hoztak kardinális döntéseket, melyek komplexitását sokan közülük képtelenek voltak fölismerni. Érthető, hiszen egészen más szociális szegmens értékvilágát képviselte egy KÖH alkalmazott a havi kétszáznegyven ezer forintos bruttó fizetésével, mint az a befektető, aki négymilliárdot szeretett volna elkölteni valamely épület felújítására, csak éppen a szakmai csőlátó műemlékes a csalánt épp az ő logarlécével csapkodta.

Nincs persze mit félteni a befektetőkön sem, akik gazdag repertoárral dolgoztak, építkezés közben "véletlenül" leborult történelmi faltól az ismeretlen tettes által a befektetési szempontból optimális pillanatban felgyújtott műemlékig. Ám tény, a hazai műemlékvédelem, sem a piacgazdaság összetett érdek és értékviszonyaihoz nem tudott rugalmasan, innovatívan viszonyulni, sem az eredeti alapelvektől, a Velencei Chartától rég ellépő nemzetközi műemlékvédelem új szempontjaihoz igazodni. Ellenben elképesztő életidegen módon védtek meg számos műemléket a befektetői alapon történő megújulástól, egészen addig-addig védve azt, míg össze nem dőlt.

A hazai műemlékvédelmet ortodox hozzáállás jellemezte. És állhatatosság. És magas szakmai színvonal. És a sok fárasztó, a szakmaiság-szakmaiatlanság határán mozgó vegzatúra összképe mégiscsak pozitívra kerekedett.

Nem holmi tingli-tangli szervezet tehát a KÖH. Nagy múltú, módszertani szempontból igen szofisztikált, külföldről is számos alkalommal elismert nagy tekintélyű műhely. Felelősségtudattal működő szervezet, amely átérezte annak súlyát, hogy a magyar műemlékállomány nem pusztán tételszámában, de a teljes épületállományhoz viszonyított arányát tekintve is a talán legkisebb Európában. Mifelénk nagyjából mindent vagy felrobbantottak, vagy lebombáztak. Kevés épített érték maradt. No, azt ők vehemensen vigyázták. És volt már ennek a szervezetnek, a benne folyó munkának egy nagy korszaka. A háború utáni újjáépítés több évtizede során olyan kiváló szakember gárda nőtt ki itt, amelynek szellemi és tudásöröksége máig meghatározó.

Akkor viszont miért?

Néhány tippem van. Létezik, ugye, ez a nagy kormányzati nyomulás, hogy a kevés számú minisztériumba, centrális erőtéri alapon, minden oda nem tartozó funkciót be kelljen passzírozni. Így felel már egy ideje Pintér Sándor belügyminiszter az építészetért, és immáron majd a régészeti és műemlékvédelmi ügyekért is. Erre mondja a tudatlan ember: mi sem természetesebb. Anélkül, hogy itt bárki is rákérdezne egy privátban biztonsági cégek révén milliárdossá vált rendőr hozzáértésére, hiszen az nem is kérdés, marad azonban egyetlen megfontolás, amely gondolkodóba ejt: ha csak annyira lesz hatékony Pintér rendőr a művészettörténet, a műemlékvédelem, a régészet ingoványos talaján, amennyire saját szakmájában az, vajon mire számíthatunk. Arra, hogy két hét alatt itt is rend lesz?

Aztán.

A műemlékvédő okvetetlenkedő fajta. Ha útépítést orront, azonnal régészkedni támad kedve. Erre eddig a törvények is kötelezték. Ő legfeljebb a maga szakmai meggyőződése alapján molyolt az ásatásokon. A befektető meg türelmetlenkedve gyújtott egyik cigiről a másikra a kerítés mögött, ahogy föl-alá járkált dühében. Jó, lehetett volna gyorsabban is kifosztani azokat a kelta sírokat, nem vitás. A magas 21. századi kultúra már csak ilyen, ha sírt lát: kifosztja, bezacskózza és raktárba teszi, hogy soha többé ne kezdjen vele semmit. Ez sok időt és sok milliárdot emészt fel. Cserébe pedig, szerencsés esetben, egy hiteles pixelnyit hozzá tehetünk a múlt képéhez, ami persze senkit nem érdekel egy olyan országban, ahol már Zala is Székelyföld a hemzsegő krix-krax településtábláktól.

Volna hát mit újragondolni a műemlékvédelem alapkérdésein. Ám ennek nem okvetlen a beszántás és sóval behintés az egyetlen eszköze. A KÖH megújításra szorult. Szemléletben, talán szakember gárdában, esetleg strukturálisan. Egy tekintetben nem: hogy egy nyegle döntéssel megszűntessék. Mindez persze nem szolgálja a fülkeforradalom építési ágazatot érintő lendületének kérdését. Nem könnyű nyomulni úgy, hogy abban boldog-boldogtalan belepofázik. Ráadásul igaza is van.

Aztán.

A KÖH ma még egy csinos budavári palotában székel. Szeretem ezt a házat, mert szépen kifejezi a KÖH eddigi pozícióját. A Budai Vár történelmi tetőszerkezeteit - jogosan - nem volt szabad megbontani soha. Minden úgy van a Várban ma is, akár hajdanán. Egy, csak egyetlen ház van, amelynek ezt a kérlelhetetlen szigorral elvárt követelményt sikerült áthágnia: a KÖH Táncsics Mihály utca 1-es számú épülete. Nekik lehetett az, ami másnak nem. Saját ocsmány kutyaólablakokkal rondították el azt a palotát, hol még Svájci Nagykövetség korában a jeles zsidómentő Carl Lutz dolgozott. Mondom, csinos palota ez. A NER komoly ambíciókkal tekint a Várra. Azt sem zárom ki, hogy pár hét, hónap után kiderül, valamilyen elképesztően fontos világnemzeti érdek szolgálatába kell majd a palotát beállítani.

A több évtizedes badacsonyi rajnai rizling tőkék kapcsán számos helyi borász arra hívta fel a figyelmet, hogy, míg Magyarországon a régi telepítésű ültetvényeknek, öreg tőkéknek semmilyen becsületük nincs, Franciaországban a palackokon külön tájékoztatnak is róla, és egyértelműen árfelhajtó tényező. Mélyebb gyökér, több ásványi tartalom, szárazságtűrő tulajdonság, stb. Egy nemzetet sok elem tart össze, nem csak a hülyeség. Itt vannak például a nemzeti közintézmények is a maguk soha meg nem szakadó belső hagyományával. Műhelyek, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődik a tudás, amely persze mindig gyarapszik is. És ez a belső hagyomány az, amely, mint a bort is az idő, egy nemzetet érlel, fejleszt, erősít. Franciaországban azt is mondják, hogy műemlékvédelmi hatóságra, szervezetre szükség van. És Olaszországban is. Meg mindenütt másutt. Európában eddig csak Ceausescu számolt föl műemlékvédelmi szervezetet. Ő tudta miért.