[origo]
Nyomtatás

Orbán Viktor és a szüzek
2012. október 9., kedd, 12:08


Elfogytak a mumusok, kellett egy új, ráadásul nem kicsi, hanem nagy. Az IMF pont megfelelőnek látszott. Nem engedünk, üzente Orbán Viktor. Hogy kinek? Hát saját táborának - és a kádári kisembernek, aki sose hal meg. De mire lesz ez elég?


Egy svájci gazdának van a legnagyobb töke Európában, de a magyarok sem töketlenek, ez faktum. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van, nem enged az IMF-nek. Hogy merjünk nagyok lenni, az kétségkívül igen fontos, Joe Eszterhas, a híres hollywoodi forgatókönyvíró is megmondta, határtalan az önbizalma, hisz magyar. Helyes. Orbán Viktor is magyar, és bár önbizalmának méretéről csak közvetett bizonyítékaink vannak, azt kell gyanítanunk, ilyesmi hiánya miatt picit sem kell szenvednie. További hasonlóság a vagabund filmes és őközte, hogy mindketten nagy előszeretettel komédiáznak, ha úgy hozza a sors.

Közel egy éve jelentette be a miniszterelnök jobbkeze - Matolcsy Györgynek hívják -, hogy korábbi berzenkedéseink ellenére a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulunk. Mert bár pénz nem kell nekünk - a magyar gazdaság köszöni, jól van -, védőháló mégsem ártana. Az első pillanatoktól kezdve dilemmák tárgyát képezte, hogy a kormány valóban visszasunnyog-e a pénzcsapokat tekergető nemzetközi szervezet szárnyai alá, vagy török módra húzd meg, ereszd meg játékot készül játszani. Biztos, ami biztos alapon. Tekintettel arra, hogy még néhány hét, és novembert fogunk írni megint, azt kell megállapítanunk: azoknak volt igazuk, akik az utóbbira tippeltek.

Persze az is igaz, hogy a meccs még zajlik, a végleges következtetések levonásával nem szabad sietnünk. Az egymásnak rendre ellentmondó kormányzati nyilatkozatokból azonban lassan kirajzolódik a kép. Korántsem arról van szó, hogy nem tudná a bal száj, mit akar a jobb, Matolcsy György, Varga Mihály vagy épp Orbán Viktor általában nem egymásnak mondanak ellent, hanem önmaguknak. Pontosabban: nem is a szavakon van a hangsúly, inkább a tetteken; amúgy is világos, a verbális politika nulla a döntéshozóhoz képest.

Ahhoz képest, hogy többnyire azt halljuk, lesz megállapodás - noha nem mindegy, milyen áron -, október 9-én, kedden azt látjuk, a kormány egész oldalas újsághirdetésekben hirdet háborút az IMF ellen. Megijedni nem kell a ha úgy tetszik, 48-as, ha úgy tetszik, ostobán militáns hangütésű felkiáltásoktól, a hőbörgés vért, verítéket, könnyeket nem hoz - legalábbis rövid távon -, ám az őrület jeleit nem nehéz felfedezni ezekben a szövegekben.

Amikor néhány héttel ezelőtt a Magyar Nemzet újságcikket közölt az IMF állítólagos feltételeiről, amelyekre még aznap utalásokat tett maga a miniszterelnök is, a kevésbé beavatott sajtó megpróbált utánajárni, mi ez a különösség voltaképpen. Ripsz-ropsz kiderült: ilyen lista nincs. Arra jutottunk, Orbán Viktor nagy valószínűséggel megpróbálja megmagyarázhatóvá tenni az egyébként elkerülhetetlen megszorításokat. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, állapíthatták meg a kormányzati politika vegyi boszorkánykonyhájában, de ha rájuk hullik vissza, abból baj lesz, és fogaknak csikorgatása.

Kell egy mumus. Gyurcsány Ferenc menő mumus, de mivel elpojácásodott, el is súlytalanodott, ráadásul az elmúlt nyolc év is elmúlt, másikra van szükség. Kéznél van-e valaki? Naná: az IMF.

Az IMF eleve vészjósló hangzású betűszó, ráadásul eurómilliárdok tapadnak a kezéhez, olyan óriási pénzek, amelyeket ép ésszel felfogni sem lehet - mi újság, Wágner úr? -, és amerre jár, mindenütt szipolyozza a népet. El akarja venni a nyugdíjakat, meg akarja adóztatni az ingatlanokat, be akarja vezetni a tandíjakat, meg akarja becsteleníteni a szüzeket. Rohadék. Tiszta ügy: mondjunk olyat, amit nem kérnek, azt tagadjuk meg - arról tényleg szó sem lehet, hogy Orbán Viktor vagy pláne Matolcsy György megbecstelenítse a szüzeket -, amit meg tényleg kérnek, teljesítsük. Mindenki jól jár - a szüzeket is beleértve.

Hogy mindehhez újbeszél nyelven folytatott kommunikációra van szükség, az úgyszólván mellékes. A vadonatfriss IMF-kampány hazugságai semmivel sem csekélyebbek, mint az MSZP 2001-02 fordulóján bedobott 23 millió román munkavállalós őrjöngéséé - hátha van, aki emlékszik: azt első nekifutásra Kovács László akkori pártelnök fel sem merte vállalni - vagy Kövér László köteles beszédének kiforgatásáé voltak. Mondhatjuk azt is, hogy Orbán Viktor Gyurcsány Ferenc kiváló tanítványa, jeles.

Felmerül a kérdés, hogy el lehet-e hitetni az emberekkel azt, ami - hogy nem teljesen vagy teljes egészében, az mindegy - nem igaz? Természetesen el lehet - bár biztosra menni nem lehet. Egyfelől: a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt az emberek többsége simán elhitte, hogy jönnek a román nyugdíjasok, és eleszik előlük a kenyeret. Másfelől: 2006-ban az emberek többsége sehogy sem hitte el, hogy rosszabbul élünk, mint négy évvel azelőtt - ez volt azokon a választásokon Orbán Viktor elhibázott üzenete - hogyan is hihette volna, amikor Medgyessy Péter nem sokkal előtte jóságosan megemelte a fizetésüket. Hogy mindezt a jövő terhére tette - és hazudott reggel, délben meg este -, azt akkor csak a legvájtfülűbbek tudták vagy sejtették.

És ki hiszi el, ha elhiszi? Orbán Viktor megítélésünk szerint két rétegre megy. Egyrészt már meglévő táborához szól, amelynek nagy része elvárja, hogy karakán legyen mindenekfelett. Másrészt a kádári kisemberre, aki iszonyúan szereti szerény kis zsebét, ezért elviselhetetlenül gyűlöli a megszorítást, a reformokat és minden hasonlóan nyugtalanító dolgot. Aki még él, élni is fog, és sose hal meg.

Az IMF-fel szabadságharcot folytatni marhaság. 200 millió forintnyi hirdetés nehezen győzne meg bennünket az ellenkezőjéről. Mindazonáltal tisztában vagyunk vele, az egyfelől éppúgy bejöhet, mint a másfelől, a játszma kétesélyes.

Ami aggasztó, az kicsit bonyolultabb. 2012 őszén már látszik, hiába tűnt verhetetlennek a Fidesz sok éven át, mégis meg lehet őt fogni. Kiderült ez Dunaföldváron, kiderült ez Sopronban. Az is világos, hogy Orbán Viktor mindenképp nyolc évre szeretne berendezkedni: úgy gondolja, a négy év szabadságharc után még négy évre okvetlenül szüksége van, hogy eljusson a konszolidációig (ezt csak gyanítjuk, a fene tudja, hogy egy partizán képes-e egyáltalán koszolidációzni). Az a 2014-18-as ciklus tehát kell neki, ha a fene fenét eszik is. Minden efelé mutat, ezen belül is elsősorban a választási eljárásról szóló törvény.

Nem-nem, attól nem félünk, hogy Orbán Viktor bevezeti a diktatúrát - meg különben is, Minszkben is élnek emberek -, attól azonban igen, hogy a hülyeség még inkább és soha nem látott mértékben eluralkodik a magyar közéletben. Pedig már van belőle több mint elég.

Ezen a ponton kell megjegyezni: a gazdaság a lényeg. Ha Orbán Viktor mégis megcsinálná - akár a főgonosz IMF-fel, akár nélküle -, meg lehetne köszönni neki. Meg lehetne simogatni azt a buksi fejét. Hiszen a jövő mégiscsak fontosabb, mint a jelen. Hiszen a jelen úgyis el van kúrva - legalább tíz éve. Csakhogy még azt sem tudjuk, meg akarja-e csinálni egyáltalán. Abban mindig csak reménykedni lehet, és általában hiába. Ráadásul: az igazsághoz sosem vezet el nyílegyenesen a hazugságokkal kikövezett út.

Szegény, szegény Magyarország.