[origo]
Nyomtatás

Miért éppen Magyarország?
2012. november 2., péntek, 13:53


Aligha vitatná közgazdász vagy társadalomtudós azt a gondolatot, hogy Magyarországnak elemi érdeke volna a bevándorlást ösztönözni. De vajon kinek éri meg a 250 ezer euróért Magyarországon letelepedni? Hogyan lehetne vonzóbb az ajánlat?


Amennyiben a magyar Országgyűlés elfogadja az erre vonatkozó kormánypárti indítványt, a tehetősebb kínaiak rövidesen elgondolkodhatnak azon, hogy öt évre kölcsönadnak-e mintegy 320 ezer dollárt a magyar államkincstárnak a magyarországi letelepedés jogáért cserébe. A baj az, hogy van ennél - egy kisebb pekingi lakás vagy egészen apró sanghaji garzon árával drágább, de - sokkal jobb amerikai ajánlat is. Ugyanezek a kínaiak, ha például egymillió dollárt fektetnek be a Szilícium-völgyben, akkor tulajdonosává válhatnak egy menő környezetben lévő amerikai vállalkozásnak, és beköltözhetnek a háromnyelvű, a bölcsőtől időskori ellátásig teljes kínai nyelvű infrastruktúrát kínáló San Franciscóba. A Szilícium-völgyben lévő amerikai vállalkozásból ráadásul talán meg lehet gazdagodni, a magyar kötvények kamatából viszont biztosan nem.

Bár az amerikai ajánlat drágább, az értékesítése azért tűnik egyszerűbb dolognak, mert a kínai középosztály számára nem szokatlan saját tulajdonú kisvállalkozásba fektetni. Annál meglepőbb volna viszont egy kis, távoli és recesszióban lévő ország spekulatív (bóvli) besorolású kötvényeit vásárolni. Egy lakossági kötvényértékesítési program megszervezése többnyire a kibocsátó országában is jelentős nehézségekbe szokott ütközni, és eddig még egyetlen feltörekvő, sőt, kiváló adósságminősítésű ország sem volt képes egy másik országban lakossági kibocsátásra. A kötvények piacán ugyanis több millió, néhány hónapos és több évtizedes lejáratú papír van jelen, aminek az értékelése igen széles körű befektetéselemzői és információs hátteret igényel. A magyar ajánlat szokatlan, és talán nemcsak azért, mert másnak még nem jutott eszébe, hanem azért is, mert a világ minden részén a kötvényeket nem a lakossági körben szokták értékesíteni.

Szó, ami szó, a kínai középosztály nem minden tagja akar vállalkozóvá válni Amerikában, de Magyarország hitelezőjének lenni sem lehet olyan sokak számára vonzó perspektíva. Egy külföldinek aligha javasolja azt a befektetési tanácsadója, hogy a megtakarításainak 2-3 százalékánál többet tartson egy adott ország bóvli kötvényeiben. Bár a befektetendő 70 millió forintos összeg mindössze egy kis pekingi lakás ára, azt szakszerűen annak fogják egy kínai pénzügyi intézményben is ajánlani, akinek legalább 12,5 millió eurós - vagyis körülbelül négymilliárd forintos - a megtakarítási portfóliója. Viszont az ilyen gazdag kínaiak kegyeiért igen nagy a verseny, ők ugyanis a világ minden tájára be tudnak vándorolni.

Az egymillió dolláros ajánlat természetesen kiragadott példa volt, de ha tovább keresgélünk, még gyengébbnek fog tűnni a magyar ajánlat. A kínai - és főleg az angolul jól beszélő indiai - középosztály számára vonzóbb lehet az ötszázezer dolláros, a magyarnál csak húsz százalékkal drágább amerikai befektetői vízum, amiért hátrányos helyzetű térségbe kell befektetni, vagy munkahelyeket kell teremteni, bár nemrég felmerült az is, hogy elég ennyiért a gyengélkedő piacon ingatlant venni és beköltözni.

A szintén népszerű kanadai, ausztrál vízumokat a félmillió dolláros amerikaihoz szokták mérni. Ezeknél is vannak olcsóbbak, a szintén nagyon vonzó befektetési célpontokat kínáló Északnyugat-Európában. Hollandiában például összesen tíz szempontot mérlegelnek. A megkövetelt összeg legvégső esetben az amerikai fölé kúszhat, de ha a kínai befektető olyan vállalkozásba teszi a pénzét, ami legalább két hollandiai lakosnak munkát ad, akkor a magyar összeg felénél is kevesebbet, százezer eurót kell leszurkolnia (hogy a nagyságrendeket érzékeltessük: ez olyan kevés, hogy abból sem kínai, sem holland nagyvárosban nemigen lehet vásárolni egy garzont). És ha innovatív tevékenységét legalább egy szabadalommal tudja igazolni, akkor már csak tízezer euró önrészt kell felmutatnia. Mivel Hollandia még az Egyesült Államoknál is versenyképesebb gazdasági környezetet kínál ezért cserébe, a magyar ajánlatot alighanem ez alá célszerű belőni.

Ha a kötvény szót átírnánk részvényre, és mondjuk az összeget levisszük egy nyilvánosan működő részvénytársaság alapításához minimális szükséges 20 millió forintra, akkor sokkal reálisabbá válna az ajánlatunk - ez is valahol egy lakás ára körül mozog. Aztán - a befektetés formáján elgondolkodva - feltehetjük a kézenfekvő kérdést: miért is volna jó az, ha Magyarország bevándorlásra biztatná a külföldi hitelezőit, akik akkor szó szerint itt ülnének a nyakunkon? Az általuk kölcsönadott pénzből kellene a gyerekeiknek iskolákat fenntartani, a házuk előtt meg még le is kéne aszfaltozni a járdát, aztán még a pénzüket kamatostul vissza kéne adni. Ez nekünk se volna valami jó üzlet, de nekik sem. Az illető befektetőnek nem sok dolga volna a parlamenti javaslatban lévő öt év alatt, és közben annyi kamatbevétele volna, amiből igen szűken tudna egy családot eltartani. Ha viszont átírnánk a kötvény szót részvényre, és mi is hozzátesszük azt, hogy szabadalmak vagy munkahelyek telepítése esetén lemegyünk a zártkörűen működő részvénytársaságoknak előírt 5 millió forintra, akkor már csak egy bő milliót kell tovább faragnunk ahhoz, hogy pénzügyileg a holland ajánlat szintjére kerüljünk. A kínai befektető alighanem nagyobb biztonságban érezné a pénzét a saját vállalkozásában, mint a magyar államkincstárban, mi pedig összességében jobban járnánk, mert munkahelyek jönnének létre, és vállalati, illetve személyi jövedelemadót, munkaadói és munkáltatói járulékot fizető új vállalkozások alakulnának.

Hollandia vagy az Egyesült Államok előnye persze így is tetemes maradna. Magyarországra egy nemzetközi felmérés szerint körülbelül olyan nehéz bevándorolni, mint Svájcba vagy Ausztriába, annak ellenére, hogy sokkal kevésbé éri meg. Ezzel szemben Hollandiába, Belgiumba és Skandináviába, az EU leggazdagabb, a világ legversenyképesebb gazdasági térségébe, ahol igen bőkezű integrációs és családtámogatási rendszer várja a bevándorlókat, lényegesen könnyebb. A rendszerváltás utáni Magyarország ugyanis egy kétszínű, soha le nem írt, kényelmes bevándorlási politikával tartotta fenn a lélektani határnak tartott, az ország viszonylag komfortos működtetéséhez szükséges 10 milliós lakosságszámot. A közel négyszázezres felhalmozódott vándorlási többletünk a nyugat-európai integrációs konfliktusok és tehervállalások nélkül, kényelmesen, a Vajdaság, Erdély, Kárpátalja és a Felvidék magyar ajkú demográfiai tartalékának leapasztásával maradt fenn a közelmúltig. Noha a magyarországi üzleti szféra már legalább tíz éve próbálja elérni a haszontalanul szigorú magyar bevándorláspolitika felülvizsgálatát, a meglehetősen hevenyészett ötlettel csak akkor állt elő a magyar pártpolitika, amikor az egyre növekvő súlyú holtteher elől a fiatalok tömegesen kezdtek el külföldre menekülni, és sikerült átszakítanunk a 10 milliós népességi szintet.

A 70 millió forintos, kissé versenyképtelennek látszó ajánlat 5 millióra mérséklésével aligha kerülnénk messzebb a magyar államkincstár évi 4 milliárd eurós finanszírozási problémájának megoldásától, hiszen annak eléréséhez a 250 ezer eurós taksával is 25 ezer tehetős kínainak kellene elfogadható letelepedési körülményeket teremtenünk - évente. Emlékezzünk, hogy a kilencvenes években a Torgyán József vezette Független Kisgazdapárt komoly reményeket táplált a gazdag hongkongiak Csepelre csábítása iránt, ám a budapesti Chinatown még a tervezőasztalig sem jutott el, és a helyettük érkezett kínai kiskereskedők nagy része is továbbállt az országból. Magyarország egyetlen településén (Budapesten) működik egyáltalán kínai iskola, miközben a velünk versenyző New York City vagy Amszterdam nemcsak versenyképes üzleti környezetet, hanem a bölcsődétől a temetőig teljes kínai (és persze indiai) szociális infrastruktúrát kínál.

Magyarországnak úgy kell a bevándorló és a pénz is, mint a falat kenyér, de realisztikusan nézve a kötvényeinket nem egy kínai lakossági bank, hanem az IMF, a bevándorlási vízumokat pedig egy komplett bevándorlásösztönzési csomag és egy befogadóbb képet mutató társadalom, egy kozmopolitább Budapest tudná csak eladni. Ez nem fog olyan gyorsan menni, mint a befektetési vízum bevezetése, pedig az idő nagyon sürget, mert szemben a népszerű bevándorlási célpontokkal, Magyarországon vészhelyzet van. Egy emberöltő alatt 8,5 millióra fog csökkeni a lélekszámunk, miközben az ország épületállománya, a közlekedési és az energetikai infrastruktúra, a szociális és a nyugdíjellátás rendszere 10 millió főre lett kialakítva.

Ha nem sikerül az elvándorlást bevándorlással ellensúlyoznunk, akkor egyre kevesebben leszünk erre az egyre nagyobb és elavultabb infrastruktúrára, amit egyik kezünkkel tartanunk kell a fejünk felett, hogy ránk ne szakadjon, a másikkal meg vissza kell bontatnunk vagy tizenöt százalékkal, ami ördögi kör volna, hiszen még kevésbé tudnánk segítséget vonzani. Több száz komplett magyar település fog áldozatul esni annak, ha nem sikerül beindítanunk az egyetlen reális fordulattal kecsegtető tömeges bevándorlást.

Ha legalább a befektetési vízumot sikerülne vonzóvá tennünk, egy kis sikerélményünk lehetne a bevándorláspolitika terén. A bevándorló befektető egyszerre hozza azt a három dolgot, ami a magyar gazdaságból hiányzik: a tőkét, a munkaerőt és az új külpiaci kapcsolatokat. Már ezt a lépést is könnyű elrontani, hiszen az ilyen bevándorlókért a világ leggazdagabb, legszebb, legbarátságosabb helyei versenyeznek. A szakképzett, szorgalmas migránsok döntő része számára azonban a befektetési vízum nem megoldás, mert ők az őshonos lakossághoz hasonlóan munkajövedelemből élnek. A befektetési vízumok sem az ország finanszírozási szükségletét, sem a demográfiai folyamatait nem tudják érzékelhetően javítani, ha nem követik őket az azonnali szociális ellátást nem igénylő, gyerekvállalásra hajlandó, munkavállalási céllal érkező bevándorlók százezrei.