[origo]
Nyomtatás

Az unortodoxia beköltözik az MNB-be
2013. március 1., péntek, 6:06


Simor András most záruló jegybankelnöki ciklusa nem hozott látványos változást az elődeiéhez képest. A jövőt tekintve azonban már ez is óriási eredmény lehet. Pénteken megtudjuk, ki veszi át a stafétát a következő hat évre.


Nehéz eldönteni, melyik találgatást övezte nagyobb érdeklődés Magyarországon az elmúlt napokban: azt, hogy ki lesz a katolikus egyház következő feje, vagy azt, hogy ki kerül a Magyar Nemzeti Bank (MNB) élére. Mindkét esetben érthető az izgalom, hiszen fontos pozíciók betöltéséről van szó, az utódok kiválasztása pedig a színfalak mögött dől el. Ám épp a leköszönő vezetők - XVI. Benedek és Simor András - a megmondhatói, hogy látszólagos hatalmuk mennyire korlátok között érvényesíthető csak, legyen szó akár a külső körülményekről, akár az általuk vezetett intézmény szervezeti felépítéséről.

Ami Simor Andrást illeti, távozásakor egyaránt érezhet örömet és bánatot. Örömet, hiszen a kitartó politikai támadások ellenére kitöltötte mandátumát, amelynek végére az infláció beesett a toleranciasávba. Bánatot, hiszen a kormánypárt gondoskodott róla, hogy a búcsú ne legyen botrányoktól mentes.

Ez a kettősség kísérte végig az elmúlt hat évet is.

Simor András első munkahelye a Magyar Nemzeti Bankban volt asszisztensként, de túlzás lenne azt állítani, hogy - üzleti karrierje után visszatérve - felkészült monetáris szakemberként foglalta el elnöki székét 2007-ben. Viszonylag gyorsan felnőtt azonban a szerepéhez, és szerencséje volt annyiban, hogy erre volt is néhány hónapja a globális hitelválság kitörése előtt. Abban pedig rögtön változást hozott, hogy elődjétől eltérően igen visszafogottan szerepelt a nyilvánosság előtt.

Szakmai sikerek és kudarcok

Szakmai sikerei főként ennek a megfontoltságnak voltak köszönhetők. Aligha van ugyanis hatékonyabb eszköz egy jegybankelnök kezében, mint a kiszámíthatóság, a hitelesség. Az esetek túlnyomó többségében ez sikerült is Simor Andrásnak. A kamatdöntő ülésekről közzétett jegyzőkönyvek alapján a piacnak nem lehetett kétsége afelől, hogy az MNB elnöke a törvényben is elsődleges feladatául rögzített árstabilitás elérését komolyan veszi, és a szavazásokon rendre a szigort képviselő "héják" táborát gyarapította. De alapvetően jól kezelte azokat a válsághelyzeteket is - akár 2008 végén akár 2012 elején - amelyek a pénzügyi stabilitás felborulásával fenyegettek.

Bírálói egyszerre vetették szemére a túlzott szigort és azt, hogy a ciklusa alatt - néhány hónapot leszámítva - rendre a 2-4 százalékos toleranciasáv felett alakult az infláció üteme. Ez így nyilvánvalóan értelmetlen kritika, legfeljebb azt érdemes felvetni, hogy a jegybank mennyire volt képes megakadályozni a többnyire külső (világpiaci, kormányzati) forrásból táplálkozó ársokkok begyűrűzését a várakozásokba. Az biztos, hogy a forint árfolyamsávjának ugyancsak Simor András nevéhez fűződő eltörlése ebben segített, hiszen az inflációs célkövetés rendszerének hatékonysága megnőtt. Az viszont ennél is izgalmasabb kérdés, hogy kinek volt igaza a tavaly augusztusban elkezdődött kamatcsökkentések körüli vitákban: a monetáris tanács enyhítést szorgalmazó - sokak szerint a kormány utasításait végrehajtó - külső tagjainak vagy a tartás mellett kiálló belső tagoknak, köztük Simornak. Bár a kezdeti kommunikációs ellentmondások ellenére úgy tűnik, hogy az élet az előbbieket igazolta, érdemes várni még a végső ítélettel.

Ahol bizonyosan hibázott szakmai téren a most leköszönő elnök - és ezt maga is elismerte -, az a devizahitelek kezelése volt. Ő ugyan azt hangoztatja, hogy a jegybanknak nem volt szabályozói jogosítványa az utóbb óriási bajt okozó devizahitelezés leállítására, és csupán azt veti a saját szemére, hogy nem hívta fel hangosabban a figyelmet a veszélyekre, ennél azonban többről van szó. A legnagyobb felelősség természetesen valóban a jelenség felett szemet hunyó kormányzatot terheli, ám egyrészt Simor András a ciklusa elején még maga sem hitt a devizahitelezés adminisztratív korlátozásának hatékonyságában, másrészt a jegybank a rendelkezésére álló eszközöket sem használta ki teljesen a bankok devizahitelezésének megfékezésére.

Támadási felületek

A szakmaiak mellett voltak emberi, vezetői hibái is. Ilyen volt az, ahogy a ciprusi befektetéseinek ügyét kezelte, vagy az, hogy Braun Róbertet kommunikációs tanácsadójaként alkalmazta. Ezek az okkal támadható ballépések különösen megkönnyítették a mindenkori kormányok dolgát a politikai támadásoknál (ne feledjük, az offshore-ozást 2009-ben a Népszava cikke indította el). Az IMF-nek szabálytalanul eljuttatott banki adatok most kirobbantott ügye is elsősorban azért szomorú, mert elvonja a figyelmet a jegybank szakmai teljesítményéről. Lehet ugyan hibáztatni a magyar politika kultúra valóban alacsony színvonalát ezekért a támadásokért, ám az is igaz, hogy nem kellett volna okot adni rájuk.

Milyen is volt hát ez az elmúlt hat év? Erre igazából a klasszikus választ lehet idézni: mihez képest? Ha az elődöket nézzük, akkor - az eltérő személyiségek és némileg különböző szakmai felfogások ellenére - Simor András elnöksége nem hozott látványos változást. A monetáris politika most is inkább több, mint kevesebb sikerrel látta el a feladatát, az MNB továbbra is kiváló szakmai műhely maradt, a politika szele pedig ezúttal is megcsapta ugyan az intézményt, de maradandó károkat nem okozott.

És most mi lesz?

Nagy kérdés, hogy mit hoz a jövő. Ez pedig nem is annyira a Simort követő jegybankelnök személyétől, hanem az őt kiválasztó miniszterelnök akaratától függ. Márpedig minden jel arra mutat, hogy a monetáris politikában - a piacnak szánt megnyugtató szavak ellenére - fordulat van kilátásban. Ez a kamatcsökkentésekkel voltaképpen már meg is kezdődött, de ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy az unortodoxia a jegybankba is beköltözik majd.

Hogy az MNB teljes elfoglalásához milyen nagy reményeket fűz a kormány, az már a jegybanktörvény miatt felvállalt uniós vitával is nyilvánvalóvá vált. Régiós leszakadásunk láttán egyre nehezebb ugyanis olyan mondatokkal elütni a gazdaságpolitika kudarcát, mint hogy a kormány "lép a növekedési fordulat felé". Ehhez pedig kézenfekvőnek tűnik a szokatlan eszközök bevetése a monetáris politikában, amelyet ráadásul a világ vezető jegybankjai alkalmaztak már a válságkezelésre.

Ezzel csak két gond van. Az egyik, hogy még a nagy jegybankok esetében sem lehet látni, hova vezetnek ezek a nem konvencionális politikák. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy - hasonlóan a 2008-as válság kitörése után előszeretettel alkalmazott fiskális lazításokhoz - ezek is csak átmenetileg képesek növelni az üzleti bizalmat, és az általuk felfújt pénzlufi ugyanúgy kipukkan majd, mint ahogy 2008-ban történt. A másik, hogy a magyar monetáris politika mozgástere jóval szűkebb, a kisiklásokért kapott büntetés pedig arányaiban jóval nagyobb és gyorsabb lehet, mint egy tartalékvalutát kibocsátó jegybank esetében.

Új világ kezdődik tehát hétfőtől az MNB-ben. A kormányt mostantól nem korlátozza majd egy ellenszegülő jegybankelnök. Csak a közgazdasági törvények és a piaci befektetők értékítélete.