[origo]
Nyomtatás

Mit ne várjunk a következő pápától?
2013. március 13., szerda, 7:04


Reform és nyitás: a két kulcsszó idén is elhangzik az összeülő pápaválasztó konklávé kapcsán, mint olyan dolgok, amiket a következő pápának vállalnia kell, ha nem akarja, hogy az egyház "lemaradjon a világtól". De tényleg így van-e? Mit várhatunk reálisan a konklávétól és a következő pápától?


A katolikus egyház kétezer éves lelki birodalom, amelyet egy abszolút monarchiaként működő, független teokrácia irányít - ez a Vatikán. A modell, mióta létezik, bevált, hisz a pápaság a világtörténelem egyik legstabilabb intézménye. Mivel a katolikus egyház az isteni kinyilatkoztatásban rábízott végső igazságok képviselőjének és letéteményesének tartja magát, ezért távol áll tőle a felvilágosodás után a világban elterjedt, konszenzuson és társadalmi szerződésen alapuló, demokratikus szerveződési modell. Ez nem jelenti azt, hogy a világi ügyekben elvetné a demokráciát, mint a világ országainak legitim berendezkedését, ám saját tanításának ügyében természetesen elveti - hisz az igazság nem megegyezés, szavazás vagy konszenzus kérdése.

Mindez azt is jelenti, hogy az egyház, mint közösség önfelfogása szerint a legalapvetőbb kérdésekben nincs joga saját magának szabályokat alkotni. Ezt nevezi isteni törvénynek - amiben saját maga alkothat szabályt, az az egyházi törvény. Alapvetően azonban az egyház úgy tekint magára, mint amire Isten rábízta a hitet, így azt nem alakíthatja át - a feladata a hit megőrzése, magyarázata és továbbadása.

A pápát általában teljhatalmú vezetőnek tartják, aki azt tesz, és tanít, amit maga szeretne. Így ha nem hajlandó változtatni az egyház eddigi tanításán bizonyos kérdésekben, azt könnyen annak tulajdonítják: csak védeni akarja a mundér becsületét, nem akarja bevallani, hogy az egyház korábban "tévedett". Az újságíróknak ráadásul szakmai ártalma is, hogy minden mögött hátsó mozgatórugókat keresnek, ami többnyire három dolog lehet: hatalom, pénz és szex. Nos, ezek mindegyike előfordult az előző kétezer év folyamán az egyház környékén, ám a pápáknak vannak ezektől mentes indokaik is arra, hogy egyes kérdésekben miért nem változtatnak.

A pápa ugyanis nem teljhatalmú diktátor, aki azt tesz, és azt tanít, amit akar. Köti a fent leírt küldetése, ami nem a hit megváltoztatására, csak a megőrzésére és magyarázatára hatalmazza fel. Azaz nem mondhat ellent a hagyománynak. A hagyomány nem valami irreális dolog, hiszen ha megnézzük, hogy például a Szentháromság tanán mennyi ideig vitatkoztak milyen érvekkel, akkor igen érdekes intellektuális kalandba fogunk keveredni, és megértjük, hogy pár száz év alatt kikristályosodott tanokat egy pápa nem írhat csak úgy felül.

Ennek számos következménye van a közvélemény alakítói által kifejtett kívánalmakra nézve. Például az, hogy akármennyire is keresik a konklávé résztvevői közt azokat a bíborosokat, akik hajlandóak lennének női papokat szentelni és áldásukat adni a homoszexuális kapcsolatokra, valamint engedélyezni a válást és az abortuszt, ilyeneket valószínűleg nagyítóval sem fognak találni. Nincs az a "liberális" bíboros, aki ezekben a kérdésekben a mindennapi politikában progresszívnek nevezett álláspontra helyezkedne. Az egyház ugyanis önfelfogása szerint ezekben a kérdésekben nem változtathat a rá bízott tanításon. Mindez akkor is igaz, ha mind a jelenben, mind a történelemben találunk nem éppen az egyház tanításának megfelelően viselkedő pápákat és bíborosokat. Azonban még a legrosszabb reneszánsz pápa, még VI. Sándor sem állította, hogy amit tesz, az jó, és nem változtatta meg az egyház tanítását. Más kérdés, hogy rombolta a hitelességét.

A mostanában a pedofil botrányok kapcsán gyakran emlegetett, kötelező papi cölibátus nem isteni, hanem egyházi törvény, azaz elméleti lehetőség lenne a felülvizsgálatára, hiszen az első évezredben nem volt tilos házasodnia a papoknak. Ám aki azt gondolja, hogy ezzel megoldódna a pedofil visszaélések kérdése, az téved: a pedofil papok túlnyomó többsége, egy korábbi cikkemben idézett felmérések szerint, homoszexuális, azaz a házasság nem oldaná meg a problémáját. Emellett a pedofília a papjainak, lelkészeinek házasodást lehetővé tevő felekezetekben sem kisebb mértékű, mint a katolikus egyházban (és a családokban, iskolákban sem). A kötelező cölibátus eltörlése a paphiányt sem oldaná meg, hiszen más felekezetek is küzdenek a problémával.

Vajon népszerűbb lenne-e a katolicizmus, ha az egyház bevenné a progresszív értelmiségiek által javasolt gyógyszert? Azaz - feltéve, de nem megengedve - szentelne női papokat, engedélyezné a papi nősülést, az abortuszt, az eutanáziát, a válást, decentralizálna? Számos kommentátor szerint ugyanis egy ilyen "intézkedéscsomag" lenne a záloga annak, hogy az egyház ne szigetelődjön el végleg, és "felzárkózzon a világhoz".

Nos, mindenekelőtt szögezzük le: az egyház elsősorban nem szociológiai szempontok szerint alakítja tanítását. Az nem rendelhető alá népszerűségi szempontoknak (érdekes amúgy, hogy ugyanazok a kommentátorok más esetekben éppen a népszerűségi alapon meghozott intézkedéseket ítélik el, mint "populizmus"). A huszadik század egyesek szerint "legliberálisabb" pápája, VI. Pál azt írta Evangelii nuntiandi kezdtű enciklikájában: "Az evangélium hirdetője tehát inkább vállal lemondást és szenvedést, de nem teszi alku tárgyává az igazságot, amit továbbad. Nem hamisítja meg, nem ködösíti el az emberek kedvéért. Nem módosítja abból a célból, hogy az embereknek tessék, hogy csodálkozzanak, hogy lelkesedjenek, hogy újszerű legyen."

XVI. Benedek pápát például gyakran vádolták azzal, hogy egy rég volt "népegyház", a "népi katolicizmus" hagyományait eleveníti fel, ami már nem létezik. Nos, XVI. Benedek sokkal inkább kisközösségekben gondolkodott. Az Arnold Toynbee angol történésztől kölcsönzött kifejezéssel élve azt hangoztatta: a katolikusoknak "kreatív kisebbségnek" kell lenniük. Toynbee a Római Birodalom összeomlása után a görög-római műveltséget a barbárságból kiemelkedő nemzeteknek közvetítő keresztényeket nevezte kreatív kisebbségnek, akik így jelentősen hozzájárultak az európai civilizáció kialakulásához. Benedek pápa víziójához egyébként csatlakozott Jonathan Sacks brit főrabbi is a Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen 2011. december 12-én, egy vatikáni bíboros meghívására tartott előadásában. Úgy fogalmazott: keresztényeknek és zsidóknak össze kell fognia, hogy együtt legyenek az európai műveltséget átmentő kreatív kisebbség.

Emellett egyáltalán nem olyan biztos, hogy a haladó értelmiségiek által javallott kúra az egyház népszerűségének növeléséhez vezetne. Ross Douthat a New York Times-ban tavaly nyáron közölt cikkében rámutat: a progresszív népszerűség-növelési receptet alkalmazó felekezetek az előző ötven évben brutális népszerűség-csökkenés áldozatai lettek. Az anglikánok többfelé szakadtak e kérdések mentén, a hagyományhű anglikánok egy része pedig csoportos felvételét kérte a katolikus egyházba, amit XVI. Benedek lehetővé is tett. A magukat globális méretekben népszerűségi szempontból kondiban tartó felekezetek azok, amelyek "hangosan csattognak, mint egy Singer-varrógép", és mondják a magukét, így például a déli baptisták és a katolikusok. A Globe and Mail kanadai lap pár évvel ezelőtti felmérése szerint az egyetlen, valamelyest növekvő felekezet az országban a katolikus - épp azért, mert imponáló, ahogy nem enged a nyomásnak és kitart saját identitása mellett. Sokan megfogalmazzák azt az igényt, hogy a következő egyházfőnek afrikainak kéne lennie, de legalábbis nem európainak. Nos jó, ha tudjuk: a katolikus egyház tényleg növekvőben van Afrikában és Ázsiában - márpedig a "déli" egyház konzervatívabb, mint az "északi". Elég csak Malcolm Ranjith bíborosra, Srí Lanka prímására utalni, aki egy keménykezű és népszerű tradicionalista (Benedek pápa alatt egyébként a Vatikánban is dolgozott).

Az sem biztos, hogy a további decentralizáció jót tenne az egyháznak. Gyakran hallani, hogy kevesebb Rómára lenne szükség. A Szentszék félhivatalos napilapja, a L'Osservatore Romano azonban március 3-i vezércikkében azt írja: az előző évek botrányainak fényében (pedofilügyek, Vatileaks) éppenhogy nem a túl centralizált pápai hatalom a probléma, hanem az, hogy túl kevés hatalom van a pápa kezében.

Szegénység, gazdasági válság, klímaváltozás, környezetvédelem - egyesek szerint XVI. Benedek "zöld pápa" volt. Nos, akár így van, akár nem, az egyház elsődleges feladata a hit őrzése és a szentségek kiszolgáltatása. Ugyancsak fontos feladata a szegények szolgálata, de nem feladata a klímaváltozás és a gazdasági válság problémáinak megoldása. Az egyház nem forradalmi és nem népjóléti szervezet, így felesleges a szemére vetni a pápának, ha mondjuk nem áll ki a zöldszemes ostorosok feltételezett jogaiért.

Mindezzel együtt szögezzük le: az egyház nem diktatúra, a belépés a gyakorlatban opcionális, ahogy a tanításának elfogadása is az. Azaz az egyház akaratlanul is eleget tesz a társadalmi szerződés és demokrácia kívánalmainak. Míg egy demokratikus államban akár egyetértünk a törvényekkel, akár nem, azt erőszakszervezetek segítségével rá ránk kényszerítik, addig a hierarchikus és teokratikus egyház nem küldi ránk a svájci gárdát, ha a tagjaként sem tartjuk meg előírásait.