[origo]
Nyomtatás

In memoriam dr. T. M.
2013. április 17., szerda, 16:55


Tocsik Márta rosszkor volt rossz helyen. Élete tönkrement egy olyan botrány miatt, amelyben ő feltételezhetően csak ugyanolyan játékszer volt, mint az a pár százmillió, ami átfolyt rajta. És minden bizonnyal ez is része volt betegségének és halálának.


Ma kiderült, hogy dr. Tocsik Márta már három hete nincs az élők sorában.

A hír szíven ütött, mivel az ő sorsa, meg az én sorsom 17 évvel ezelőtt végzetesen keresztezte egymást. Annak ellenére, hogy személyesen soha sem találkoztam vele, és telefonon is csak egyszer beszéltünk.

Lassan húsz éve volt mindez, és régóta nem gondoltam rá, hogy mi lehet vele, nem követtem a sorsát. Néha, mikor egy-egy beszélgetésben előjött, hogy a Figyelő akkori munkatársaként a Tocsik-ügy egyik kirobbantója voltam, akkor be-bevillantak epizódok, de azok is inkább csak úgy, mint ahogy az ember az egyetemi éveire emlékszik - anekdotikusan, opálosan, színpadszerűen. De inkább sehogy.

Halála előhozta ezt a régi históriát.

1996 ősze. Más idők, más erkölcsök. Egy mára elfeledett, mégis máig velünk élő világban vált hírhedtté és publicisztikai patternné Tocsik Márta neve.

Akkoriban épp turbófokozatra kapcsolt a privatizáció, az államot irányítói nagy elánnal bontották, a közírók a magántulajdontól várták a soros megváltást. "Az állam gátlástalanul herdál, a magánzó meg überhatékony" - ez volt az uralkodó trend és gyakorlat.

A Horn-kormány gyenge ellenzék mellett erős kétharmaddal uralkodott, a politikai konfliktusok konszolidált mederben csordogáltak. Kertévék sehol, a net telefonzsinóron vánszorgott, a közéletet pállott unalom járta át.

Aztán a magyar politika világára váratlan márciusi hóviharként csapott le az a háromflekkes írás, amelynek Krecz Tibor mellett én voltam a másik szerzője. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az információ a Világgazdaságnál is megvolt, de ők valamilyen általam nem ismert ok miatt csak egy nappal később hozták le.) A cikk megjelent, és azt hittük, azonnal feledésbe is merül, ám következményei váratlan módon példátlanok voltak.

A megtakarító, ez volt az első cikk címe. Szerepelt benne egy jogász, akit csak dr. T. M.-ként neveztünk meg. Ő volt az, akit 10 százalékos sikerdíjjal bízott meg az ÁPV Rt. azzal a feladattal, hogy tárgyaljon az állam nevében az önkormányzatokkal. Ha ugyanis privatizáltak egy céget, akkor az ingatlanért az önkormányzatoknak is járt volna pénz, de azok semmit nem kaptak belőle. Ráadásul megszületett egy legfelsőbb bírósági ítélet, amely a települések igényét jogosnak ítélte: az államnak mindenképp fizetnie kellett.

Nem tudom, hogyan történt valójában, de feltételezem, hogy adódott az okosok részéről a gondolat, hogy sokkal jobb, ha az állam és az önkormányzatok megegyeznek, ezzel majd mindenki jól jár. Az állam azért, mert kevesebbet fizet, az önkormányzatok (vagyis azok vezetői) meg azért, mert nem kell pereskedniük, és gyorsan, még a 98-as választások előtt hozzájutnak a pénzükhöz, amiből aztán lesz út, meg csatorna, meg szavazat.

Plusz a sikerdíjból támogatni lehet a holdudvart. Ilyesmi lehetett a megfontolások tárgya, a pénzügyi-hatalomtechnikai kreatívok érve.

Csak kellett hozzá egy megbízható lebonyolító.

Én, aki akkor is tisztában voltam azzal, hogy egy rendszerszerű problémáról van szó, és nem T. M. a fontos, egyszer csak azt észleltem, hogy a botrányt valaki Tocsik-ügynek nevezi, az ő személyére irányítva ezzel a figyelmet. Már akkor sem tudtam azonosítani, hogy ki volt az, aki így nevezte el a botrányt, de egyszerre mindenki így kezdte hívni. Nomen est omen.

Ráadásul a saját legendájához maga is hozzájárult azzal, hogy bár a neve szinte minden híradásban elhangzott, a személyéről eleinte szinte semmit sem lehetett tudni, senkinek nem nyilatkozott, vagyis az ügy névadója arctalan maradt. A neve pedig, akár egy ikes ige, valami furcsa cselekvést, homályos kavarást sejtetett. (A Váci utcában még pólókat is árultak Én ismerem Tocsik Mártát felirattal.)

Aztán egy nap elterjedt a hír, hogy kihallgatják. Kamerák várták a rendőrség előtt, és készült is róla egy kép - amelyről aztán később kiderült, hogy egy rendőrnőt fényképeztek le.

Szóval ő lett a botrány negatív hősnője, az országos skandalum központi alakja. Az átlagember számára ő perszonalizálta a privatizáció kétes és arctalan világát. Megszemélyesítette nekik azt, amit a Fentiek tesznek a Lentiek ellenében, a saját zsebükre, a Mi pénzünkön.

A képlet egyszerűen érthető volt: ennyi pénzt ennyi munkáért tisztességesen nem lehet kapni.

Miközben ezt írom, olvasom, hogy Kreczet már meg is kérdezte Szily László, s arról faggatta, hogy értek-e minket atrocitások. Igen, értek. Akkori szerkesztőségünk ajtaját feltörték, elvitték a telefonosfüzetet, félreérthetetlen jelekkel tudatták velünk, hogy lehallgatnak. Megfenyegettek minket, de voltak segítőink is. Végül a Figyelő Pulitzer-díjat kapott.

A forrásról soha nem beszéltünk senkinek. Nem Krecz felesége volt, az biztos.

Ha valakit érdekel, hogy kinek állt érdekében a botrány kirobbantása, az inkább valami olyasmire gondoljon, hogy akkoriban egyetlen érdekcsoport túlságosan sokat akart magának a privatizációból. Mintha egy nagyobb farkasfalka tagjai közül mindig csak néhányan vinnék el a legfinomabb falatokat. Ez így megy egy ideig, aztán a többiek előbb-utóbb megelégelik a helyzetet, és összefognak ellenük. Ez a válasz a cui prodest kérdésére. (A mi általunk látott, s a sztorit hitelesítő dokumentumhoz egyébként úgy jutottunk, hogy az M3-ason Budapest mellett volt egy benzinkút. E mellett állt egy közlekedési tábla, amelynek a tövénél elhelyeztek egy kulcsot. A kulcs pedig a Keleti pályaudvar egyik csomagmegőrzőjéhez tartozott, és abban volt az ominózus papír, egy barna borítékban.)

Azt is el kell mondani, hogy más szerkesztőségekben dolgozó újságíróknak köszönhetően a mi cikkünk után egyre másra jelentek meg az újabb és újabb részletek, amelyek következményeként történt, ami történt. Vizsgálóbizottság alakult, megbukott Suchman, no meg kicsit Horn és Pető is, és talán ennek is része volt abban, hogy 98-ban a Fidesz alakított kormányt.

Tocsik Márta rosszkor volt rossz helyen. Élete tönkrement egy olyan botrány miatt, amelyben ő feltételezhetően csak ugyanolyan játékszer volt, mint az a pár százmillió, ami átfolyt rajta. És minden bizonnyal ez is része volt betegségének és halálának.

Azt kívánom neki, hogy nyugodjék békében.