[origo]
Nyomtatás

Aki ugrál, büszke magyar
2013. május 28., kedd, 16:34


Hogyan válik egyik pillanatról a másikra normálissá az abnormális? Lengethet-e magyar ember román zászlót?


Az egyik barátom életében először volt jégkorongmeccsen az áprilisi budapesti világbajnokságon, és sok mindenre rácsodálkozott ebből az alkalomból. Egyebek közt arra, hogy milyen pozitív módon szurkolnak ebben a szubkultúrában. Hogy például a címben jelzett rigmust a címben jelzett formában skandálják, kórusban, több ezren, és nem úgy, ahogy a futballstadionokban hallható. Ott úgy hallható, hogy Ki nem ugrál, büdös román (vagy szlovák, vagy cigány, vagy satöbbi). Hát igen, mi mások vagyunk, jó fejek, mondtam elégedetten, hiszen szegről-végről magam is tagja volnék a közösségnek, noha nem ugrálok a táborban sosem, öreg vagyok hozzá, és lusta is. Mindenesetre felmerült, hogy meg kéne írni ezt valahogy, de végül egy másmilyen hangsúlyozású szöveg született a témában.

Azóta többször is eszembe jutott a dolog. Akkor, amikor a magyar futballdrukkerek videoüzenetben szálltak síkra a kurvaanyázás mint mindenkit megillető alapjog mellett, majd akkor, amikor Debrecenben - ha minden igaz - gázspray-vel kínáltak meg egy kilencéves kislányt, utána akkor, amikor tévedését belátva feloszlatta magát az egyik győri ultracsoport. Mind a három történet szomorú és tanulságos, az utolsó a legtanulságosabb.

Néhány, a több évtizednyi szünet után végre-valahára megszerzett bajnoki címtől boldog ETO-szurkoló örömében kitalálja, hogy a soknemzetiségű csapat játékosainak egész éves munkáját országaik zászlait lengetve hálálják meg, bónuszként drapériát is készítenek, ilyen szöveggel: "Több nemzet, egy csapat, köszönjük!" Szép ötlet, kedves ötlet. A terv valósággá válik, mindenki boldog, kivéve az ország egyéb drukkercsoportjait. Amelyek nyilván nem a litván vagy a grúz lobogók lobogásán akadnak fenn, a szlovák és a román zászlók fájnak nekik. Háborgás, hőbörgés következik, egy-két pofon kiosztása is beígértetik, mire a győriek - ahelyett, hogy kiállnának hibátlan gesztusuk mellett -, bocsánatot kérnek mindenkitől, és annyira meghasonlanak, hogy fel is oszlatják magukat.

Így válik egyik pillanatról a másikra normálissá az abnormális. Vagy fordítva, egykutya. Egy pillanatig úgy nézhetett ki, hogy ebben a világban is elkezdődött valami, de villámgyorsan kiderült, hogy mégsem.

Természetesen mindenkinek joga van a nacionalizmushoz és a gyűlölethez, ostoba is bárki lehet, nincs ebben semmi rendkívüli. A történet hátborzongató abszurditása az, ami igazán megkapó. Az, ahogy az abnormális intézményesül, és a közeg a saját súlyával letarolja azokat, akik - talán véletlenül, talán csak gyámoltalanul - megpróbálnak normálisan, emberhez méltó módon viselkedni.

Tudom ám, hogy Magyarország különös hely, hogy a magyarok egy része csak másokhoz és saját - gyakrabban vélt, mint valós - sérelmeihez képest képes megélni a saját identitását. Tudom, mi volt Trianon, tudom, hogy hány magyar él Magyarország határain kívül. Első kézből tudom. Azt is tudom, hogy nem lehet, nem is szabad mindent elfelejteni. Viszont tudom azt is, hogy 2013-at írunk, Európában, az Európai Unióban élünk, majdhogynem határok nélkül.

Joga van mindenkinek a kurvaanyázáshoz is. Senki sem várhatja el egy lila-fehértől, hogy szeresse a zöld-fehéret, egy lokistától, hogy kebelére öleljen egy diósgyőrit. Meccs közben legalábbis. Nálam beleférne, hogy előtte, utána együtt sörözzenek, de ha nem, hát nem. Rómában is összecsapnak, ha városi rangadó van, nem magyar jelenség ez. Baj akkor van, amikor más már nincs, csak a fenekedés. Ha a kurvaanyázás és a büdöscigányozás kórusban megy, és mind a kétezer ember zengi, aki kint van a tizenötezres stadionban. A maradék tizenháromezer helyen ugyanis nem ül-áll már senki - nem kis részben a kórusok és a balhék miatt. A lelátók nem pusztán a futball minőségének romlása miatt ürültek ki. Megtöltésük csak azzal, hogy javul a színvonal, képtelenség. Ez kőkemény társadalmi-kulturális kérdés.

Innen nézvést lett, lehetett volna üdítő színfolt, biztató jel a győriek akciója - ha a közeg nem devianciaként, nem elvetendő, hanem követendő példaként azonosítja a történteket. Vagy legalább békén hagyja szegény szlovák/román zászlósokat. És ha szegény szlovák/román zászlósok kiállnak az igazuk mellett. Nem hagyta, nem álltak ki. Nem tartunk itt. Talán majd egyszer.

De ettől még nem árt, ha észben tartjuk addig is: az Aki ugrál kezdetű rigmus sokkal klasszabb, mint az a másik.