[origo]
Nyomtatás

Kivel fog harcolni ezentúl Orbán?
2013. június 21., péntek, 13:45


Az unió túlzottdeficit-eljárása alól kikerültünk, de a gazdaság törvényei itt maradtak velünk.


Megtörtént végre: Magyarország 2004-es csatlakozása óta először lekerült az Európai Unió (EU) szégyenpadjáról, és megszűnt az ellene indított túlzottdeficit-eljárás. Komoly eredmény ez, ha azt vesszük, hogy a tagállamok több mint fele még most sem tudta leszorítani államháztartási hiányát a közösen meghatározott szint alá. Ráadásul ez csak egy a gazdaságról érkező jó hírek közül, hiszen az infláció közel negyvenéves mélyponton van, az idei első negyedéves növekedési adat pedig régiós összehasonlításban is jónak mondható. Beértek a reformok gyümölcsei, ahogy a miniszterelnök állítja? Tényleg mintaországgá váltunk?

Ami a költségvetési hiányt illeti, a második Orbán-kormány elvitathatatlan érdeme, hogy - az első hónapok bepróbálozásait leszámítva - mindig következetesen igyekezett leszorítani a deficitet az unió és a piacok által elvárt mértékre. Pont. Az "elmúlt nyolc évben" nem ez volt a gyakorlat, csak épp a 2008-as pénzügyi válság előtt elnézőbb volt a világ. Nemcsak velünk, mindenkivel. Emiatt 2010-ben valóban súlyos örökséget kapott a nyakába az új vezetés: nem annyira a költségvetés helyzetét tekintve, hiszen annak fenntarthatóságáért a válságkezelő kormány sokat tett, hanem az örökölt adósságot illetően. És itt nem csupán a GDP 80 százalékánál magasabb államadósságról volt szó, hanem a privátszféra bombaként ketyegő devizaadósságáról is.

Jobb, bal, jobb, bal

Konzervatív szemszögből nézve az ősbűnt ott követte el a jelenlegi kormány, hogy a súlyos örökség ellenére költségvetési lazításba kezdett. Igen, lazításba. Sokaknak ugyanis még most sem világos, hogy a már 2010-ben elkezdett, de 2011-ben kiteljesedő adókiengedést - a különadók mellett - csak a magán-nyugdíjpénztári vagyon kvázi államosításával és egy részének felélésével lehetett papíron eltüntetni. A tragédia ebben az volt, hogy a Fidesz által korábban sulykolt dogma, a deficit kinövése megbukott. A zuhanásból éppen kilábaló gazdaság ismét recesszióba fordult, a lyuk pedig ott maradt, amit be kellett tömni.

Megkezdődött a padlások lesöprése. Míg az egykulcsos adó, vagy a családi adókedvezmények beleilleszkedtek a klasszikus jobboldali gazdaságpolitika kereteibe, az ennek nyomán megugró hiány kompenzálására bevetett eszközökre bármely baloldali kormány elismerően csettintene. Hozzá kell tenni, voltak komoly erőfeszítések az állami kiadások kordában tartására is, például a rokkantnyugdíjazás, a szociális segélyek és az önkormányzati finanszírozás átalakításában, ám ez nem bizonyult elegendőnek.

Az Orbán-kormány az igazságos közteherviselés nevében azoktól az üzleti szereplőktől vett el, amelyeknek volt valamije. Nem tárgyalások útján, nem mértékkel, hanem a hasára ütve, felrúgva akár korábbi megállapodásait is. Az esetleges extraprofitokat nem a versenyszabályozás javításával igyekezett eltüntetni, hanem maga zsebelte be azokat. Mint a védelmi pénzt: ha behódolsz, kötünk veled stratégiai megállapodást, ha ellenkezel, adót kapsz a nyakadba. És újabb adót. Az adócsökkentést zászlajára tűző kormány a GDP-arányos adóterhelést a 2010-ben mért 37,3 százalékról idén már 39,3 százalékra emeli az áprilisban közzétett konvergenciaprogram szerint. Ez közel 600 milliárd forintos elvonást jelent a gazdaságból.

Virtuális ellenségek

Adóemeléssel jóval könnyebben teljesülhettek a hiánycélok, különösen, hogy azok nem, vagy csak közvetve érintették lakosságot. Nem kellett annyi társadalmi konfliktust vállalni, meggyőzni bizonyos érdekcsoportokat a fenntarthatatlan rendszerek átalakításáról. Ráadásul az aktuális ellenségképek fenntartása - legyen szó bankokról, multikról vagy épp a Nemzetközi Valutaalapról (IMF) és az Európai Unióról - azokról az intézkedésekről is ügyesen elterelte a figyelmet, amelyeket a Fidesz ellenzékben még ellenzett, de most esetlenül nekilátott, legyen szó a felsőoktatás fizetőssé tételéről vagy a vasúti személyszállítás racionalizálásáról. Ebben segített az újonnan kifejlesztett nyelvezet is, amely jobb esetben csak nem nevezte nevén a dolgokat, rosszabb esetben viszont köszönő viszonyban sem állt a valósággal.

Utóbbira kitűnő példa az Európai Unióval folytatott szabadságharc.  Az már önmagában abszurd, hogy az ellen vívunk háborút, akinek a támogatása nélkül Magyarországon ma nem stagnálna, hanem zsugorodna a gazdaság. És itt nem valami bocsánatos bűnről van szó, amely megkönnyítené a reformok elfogadtatását: a magyar közszolgálati média például aktívan tesz az euroszkepticizmus terjedéséért, ahelyett, hogy érveket ütköztetne, felvilágosítana és objektíven tájékoztatna. Az ostromlott vár képzetének fenntartása, a kettős mérce emlegetése, a megsértett gazdasági érdekcsoportok ellentámadására való folyamatos hivatkozás jótékonyan elfed idehaza minden pénzlenyúlást és a jogállami keretek meggyengítését.

Ebben a kommunikációs gépezetbe is kerülhetnek persze homokszemek. Ilyen volt például a nemzetgazdasági miniszter legutóbbi bejelentése az újabb adóemelésekről. Varga Mihály május 10-i első megszorító csomagja ismertetésekor ugyanis úgy vélte, az akkor belengetett harmadik pillérre nem lesz szükség, Brüsszel megelégszik majd a költségvetési zárolásokkal és az állami beruházások felfüggesztésével. Így is lett, ám hétfőn mégis megkaptuk az újabb csomagot. Ezt ugyan senki sem kérte, hiszen maga a kormányszóvivő is elismerte, hogy az unió pénzügyiminiszterei ettől függetlenül is rábólintanak a túlzottdeficit-eljárás megszüntetésére. Ám a kormány azzal érvelt, nem szeretné, ha később Málta sorsára jutnánk, amely visszakerült az eljárás alá.

A gazdaság visszaszól

Az elemzők rögtön a választási költekezés előkészítésének minősítették a második Varga-csomagot (amely a kormányszóvivő szerint csak az első része), míg a Költségvetési Felelősség Intézet Budapest szerdán közzétett elemzése szerint nagyon is szükség volt rá a hiánycélok tartásához. A költségvetés átláthatósága jelentősen romlott az elmúlt három évben, így biztosat nem tudunk mondani a lépés valódi okairól. Az azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a túlzottdeficit-eljárás megszűnése után a belpolitikai szempontból kifizetődőnek bizonyult külső mumusok - mint az EU és a Nemzetközi Valutaalap - helyett egyre inkább másokkal kell majd megküzdenie Orbán Viktornak: a gazdaság törvényszerűségeivel.

A rövid távon sikeresnek tűnő gazdaságpolitika ugyanis a növekedés alapjait, a befektetői bizalmat kezdte ki: a versenyképességi rangsorokban több hellyel visszaestünk, a beruházások zuhannak. Ha a befektetőt vegzálják, és elveszik a profitját, akkor máshol fektet be (még az ebbe körbe nehezen sorolható Mercedes is Romániába visz 300 millió eurót a kecskeméti gyár bővítése helyett). Épp ezért érdemes a helyi értékén kezelni a GDP első negyedéves teljesítményét.

A másik sikertörténet, az infláció látványos esése kizárólag a rezsicsökkentésnek köszönhető. Ez gerjeszthet ugyan átmeneti fogyasztásbővülést, és szavazatokat is vásárolhat a Fidesznek a köműcégek  kontójára, de az energiaszektor már most is elbocsát, beruházásai zuhannak. Azt pedig nem nehéz kitalálni, ki fizeti majd a rosszul működő és veszteséges rendszer államosításának a számláját.

Mindez előrevetíti az újabb költségvetési megszorítások elkerülhetetlenségét is, függetlenül a túlzottdeficit-eljárás megszüntetésétől.

A kormánynak eddig óriási szerencséje volt. Nemcsak azért, mert az említett mellékhatások jórészt csak később jelentkeznek, hanem azért is, mert a nemzetközi kockázatvállalási hajlandóság jelenleg még igen magas - nincs is panasz a spekulánsokra. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve kötvényvásárlási programjával akkora tőkepiaci buborékot fúj, hogy a pénzügyi válságban kipukkant lufi ahhoz képest smafu. Az Európai Központi Bank továbbra is ott áll az euróövezet bajba jutott perifériája mögött. A japán jegybank épp most kezdett pénznyomtatásba, hogy ismét inflációt gerjesszen. Az ingyen pénz pedig utat keres magának: olyan kockázatos eszközöket is vásárolnak belőle, mint a magas reálhozammal rendelkező magyar állampapírok.

A kegyelmi állapotnak azonban előbb-utóbb vége lehet. A Fed épp most gondolkozik a pénznyomda leállításán, de a japán állampapírok hozama is emelkedni kezdett a jegybanki beavatkozás ellenére. Az ingyen pénz illúziója nem tarthat örökké. A befektetők ismét elkezdik majd eladni a kockázatosnak ítélt eszközöket. Akkor pedig megint lehet majd szidni őket, és rájuk fogni mindent. Hiszen ellenséget, bűnbakot mindig lehet kreálni. Csak a gazdaság törvényeit megváltoztatni nem.