[origo]
Nyomtatás

Nehéz együttélés a jogállam rendjével
2013. június 21., péntek, 12:26


Az új megoldásokat kereső kormányzatok máshol is könnyen összeütközésbe kerülhetnek az alkotmánybíráskodás konzervatívabb gyakorlatával. Nálunk azonban többről van szó, az egész eseménysorozat, a frissen elfogadott Alaptörvény mind terjedelmesebb módosításai világossá tették, hogy a jogalkotást az akaratátvitel instrumentumaként használó Fidesz-rendszer mennyire bajosan képes együtt élni a törvény- és a joguralom rendjével, a nyugati civilizáció egyik alapjával. Az Orbán-rendszer természete, negyedik rész.


A Fidesz 1989 kiinduló eszméitől távolodva folyamatosan közeledett a mediánszavazók értékvilágához. A magyar gazdaság államszocialista reformjainak időszakában idehaza általánossá vált a szabálykerülés: az elvárt eredmények érdekében a helyi és a vállalati vezetők sorra lépték át a pártállam jogszabályait. De az új feltörekvő vállalkozások indulásakor sem annyira a piaci eredményesség és a gazdaságos tevékenység volt a siker legfontosabb előmozdítója, hanem a szabályok szakavatott megkerülésében és az üzleti partnerek kijátszásában tanúsított leleményesség. A magyarok számottevő részének egyébként is természetes a jogrend kijátszása. A hazai közvélemény többsége a közhatalomtól sem előre kiszámítható, tisztességes jogi eljárást, hanem keleties vágyainak megfelelően konkrét ügyekben, személyre szólóan érvényesülő tartalmi igazságot vár el. Nem igazán számolva azzal, hogy a valóságos társadalmi ütközésekben csaknem mindig sokféle érvényes "igazság" feszül egymásnak.

A jogalkotás a politikai akaratátvitel eszköze

A miniszterelnök a tényleges állampolgári igényekre alapozva, azokat módszeresen felhasználva és erősítve építi az egyetlen "igazságra" alapozott államát. A tetterős kormányfő nem annyira a joguralom hiányosságait igyekszik orvosolni, hanem inkább a piaci érdekek önzésétől védtelen hazai jogállam rendetlenségén átlépve személyesen garantálja a nyilvánvalónak gondolt közérdeket. Ha szükségesnek látja, állami kezelésbe vesz magántulajdont, a parlamentben maga jelenti be a gyanúba hozott felelős letartóztatását.1 Az elmúlt negyedszázad megannyi csalódása után az emberek jelentékeny része pontosan ezt: az erős vezető gyors és magabiztos igazságtételét szeretné végre látni az ellentmondásosan ügyködő magyar jogállam és piaci verseny helyén.

Csakhogy erre a kívánságra lehetetlen mindenkit egyformán mérő normarendszert, azaz valódi jogrendet felépíteni. A tényleges igazságot kereső állam szükségképpen állandóan napi céljaihoz igazítja jogszabályait, ami elkerülhetetlenül kiszámíthatatlanná és eszközjellegűvé teszi a jogrendszert. A társadalmi őrségváltást óhajtó, a régi közgazdasági igazságokat meghaladni kívánó kormányzat magától értetődő elszánással csorbítja a jogbiztonság ősi jogelveit. A kétharmados kormánytöbbség nem ritkán egyénre és vállalatra szólóan alkotja meg adó- és egyéb törvényeit. Ez a korábbiaknál is inkább a különböző részérdekek szolgálatába állíthatja a közhatalmat. A plebejus demokrácia tényleges igazságossági igénye állandóan összeütközésbe kerül a jogállam követelményeivel.

Óvatos Kádár-kori előzmények után az alkotmányosság 1989-es helyreállításával nagymértékben felgyorsult az önjáró fogalomtisztázó-teremtő jogdogmatikai gondolkodás hazai újjáépülése. A jogászi hivatás gyakorlói egyre kevésbé kívántak az eszközszerű politikai joghasználat puszta kiszolgálói lenni. A leglátványosabban a Sólyom László meghatározta Alkotmánybíróság kezdett makacs eltökéltséggel, főleg német és amerikai minták alapulvételével, új, kifinomult alkotmányos doktrína és fogalomrendszer kimunkálásába. Különösen kedves témáiban kihívó öntudatú aktivizmusával ezek alapján rendre semmisítette meg a magát hagyományai alapján legfőbb szuverénnek tartó törvényhozó testület alkotta jogszabályokat. Utóbb mérséklődött a megváltozott összetételű testület aktivista eltökéltsége, ám a mindenkori kormányok lényegében egyformán választói felhatalmazásuk bántó csorbításaként érzékelték az Alkotmánybíróság normateremtő elszántságát. Ám az egyre megosztottabb közéletben mindig számos támogatója akadt az alkotmányvédő testület döntéseinek. De egyébként is, az első Alkotmánybíróság idehaza kiemelkedő csiszoltságú jogászi érveléssel támasztotta alá általában levezetéseit.

A joguralom intézményei ellenállnak

Most azonban Orbán Viktor rendszerátépítő akaratával ütközik össze az alkotmányjogászok sora által két évtized alatt megformált élő alkotmányosság-igény. A miniszterelnök előre számolt a várható ellentétekkel, és többnyire kipróbált embereivel töltötte fel a megnövelt létszámú Alkotmánybíróságot. Csakhogy az nem politikai szavazó gépezet, az autonóm logikájú jogászi gondolkodás nem tesz lehetővé akármilyen határozatot. A testület lehetőleg kerülte a kétharmados kormánytöbbséggel való konfrontációt, számos kérdésben kifejezetten óvakodott a felelősségvállalástól, de a mégis meghozott határozataiban világos jogdogmatikai megfontolásokon sem kívánt könnyedén átlépni. A hatalom számára ez is elviselhetetlennek látszott, és azonnal belevágott az Alkotmánybíróság mozgásterének többszöri jogszabályi szűkítésébe. Végül a negyedik Alaptörvény-módosításban formálisan hatályon kívül helyezte a Fidesz alkotmánya előtti két évtizedes alkotmánybírósági gyakorlatot. Továbbá a már megsemmisített törvényhelyek sorát beemelte az Alaptörvény szövegébe. Amivel persze az alkotmányellenességhez vezető tartalmi hibát még nem oldotta fel, hanem csak bevitte az ütközést magába az alkotmányba. Viszont ezzel éppen a legfontosabb ügyekben egyfajta halasztó hatású vétójoggá vette vissza ténylegesen az Alkotmánybíróság hatáskörét.

Az új megoldásokat kereső kormányzatok máshol is könnyen összeütközésbe kerülhetnek az alkotmánybíráskodás konzervatívabb gyakorlatával. Nálunk azonban többről van szó, az egész eseménysorozat, a frissen elfogadott Alaptörvény mind terjedelmesebb módosításai világossá tették, hogy a jogalkotást az akaratátvitel instrumentumaként használó Fidesz-rendszer mennyire bajosan képes együtt élni a törvény- és a joguralom rendjével, a nyugati civilizáció egyik alapjával.

A szuverenitás elvi teljességét magának követelő kétharmados kormánytöbbség szándékainak eddig ténylegesen inkább állta útját a jogállami jogászi gondolkodás, mint a szónoklatokkal tiltakozó ellenzék. A jogászi szakmák egésze számára aligha lehet vonzó kilátás, ha autonómiájuk éledezése után újfent a napi politika szolgálólányai lesznek, amikor a joguralmán alapuló piacgazdaságban kitüntetett hivatás gyakorlói lehetnének. Ezért inkább továbbéltetik az elmúlt negyedszázadban ismét önjáróvá váló magyar alkotmányos kultúrát. Ahogy a hazai történelemben mindig is, a magyar állam ősi alkotmányosságából annyi marad meg, amennyiért a jogász szakma és általában az állampolgárok készek megküzdeni. A parlamentarizmus 1989-es helyreállításában kevesen vettek cselekvően részt, az ajándékba kapott alkotmányosság hasznát a közvélemény nem értette eléggé. A határok közé szorított hatalomgyakorlás rendje most, hogy újra veszélybe kerülhet, mind több embernek lehet mégis valóban értékes.

Ismét a külföld erőhatalmában bizakodó baloldal

Az antikapitalizmussal elegyített szabadságharcos retorika fedezete alatt Orbán Viktor az utolsó negyven esztendő egyik jelentékeny megszorítás-sorozatát és belföldi jövedelem-átcsoportosítását hajtotta végre. Kormányzása alatt érezhetően növekedtek a társadalmi különbségek. Mégis olyannyira az emberek beállítódásaihoz kötődve cselekedett, hogy az egyébként vele dühösen szembenálló ellenzék is olykor csak felüllicitálni merte intézkedéseit. Rendszerint nem akadt érdemleges politikai erő, amely módszeresen a kapitalizmus alapjáról bírálta volna a kormány lépéseit. A Fidesz-hatalom korlátját még leginkább a piacgazdaság és a joguralom rendjének megtartásához ragaszkodó nyugati intézmények jelentették.

A gyenge baloldali oppozíció százados hagyományainak megfelelően a "magyar ugarral" szemben újra a külföld beavatkozását kéri. Iparkodik nyugati partnereit a maga igazságának megnyerni, idehaza ismét marginalizálódó értelmiségi véleményét a világsajtó visszhangjával felerősíteni. De ezzel csak tovább építette a hazai közélet kétoldalú gyűlöletszerkezeteit. A külső bírálatok csak megerősítették a jobboldali törzsszavazók világlátását, a Nyugat túlereje igazolja előttük a miniszterelnök katonás vezetését.

Az elmúlt negyedszázadban a baloldali véleményformálók zöme nem pusztán a rendszerváltó alapkonszenzusból kilépő jobboldali politikát támadta hevesen, hanem eddig még nem akadt olyan valóságos hatalmat gyakorló, élő jobboldali politikus Magyarországon, akit a baloldali értelmiség túlnyomó része megkérdőjelezhetetlen európai demokratának elfogadott volna. A politikai ütközésekben nem annyira a konkrét elhatározások tényszerű megvitatása történik, mint inkább a másik oldal legitimitásának megrendítése folyik. A korai tömegdemokráciákban voltaképpen gyakorta van így: korabeli baloldali kritikusaik egy része a végre szilárd demokráciát és eredményes modernizációt, európai együttműködést megalapozó, de a tőlük kulturálisan idegen Charles de Gaulle-t és Konrad Adenauert is tekintélyelvű, a köztársaság békéjére veszélyes vezetőnek gondolták. A baloldali bírálók most is az Európai Unió alapértékeivel lényegileg szembenálló szabályos autokráciának látják az Orbán-rezsimet.2 Szavakban legalábbis minden korábbinál inkább rendszerek egésze választja el a magyar politika pártjait.

Szemben Európával

A kormányfő egyre nagyobb leleményességgel teszteli a külvilág reakcióit, ha elkerülhetetlen, visszakozik, lehetőleg eleve mellékes pontokban, hogy aztán újabb témákban ismét elölről kezdje véget nem érő kötélhúzását az európai intézményekkel. Magatartásának azonban nem pusztán a mozgástérbővítés a célja, hanem legalább ennyire fontos számára az állandó játszma, amellyel folyamatosan igazolhatja választóinak: az idegen szempontokat képviselő baloldallal szemben egyedül kormánya a magyar érdekek hatásos képviselője. Az orosz kapcsolat kivételével a többi keleti partnerkeresés is részben demonstratív jelentőségű. A miniszterelnök általuk kívánja felmutatni a hazai közvéleménynek, létezik a Nyugattal szemben alternatíva. Pedig az általában kíméletlen előnyszerzésre törekvő tekintélyelvű keleti rezsimekkel szemben még rosszabbak az esélyei a magyar szándékoknak.3

Hazánk társadalma létezése óta sajátos kívánlak-gyűlöllek viszonyban áll a tőle nyugatra fekvő világban megteremtődött mintákkal. Most is, mint már annyiszor történelmünkben, újra megrendült az Európába vetett hit. Orbán Viktor a második világháború előtti idők elégedetlenkedő és kakaskodásra mindig kész nemzetállamainak módjára viszi Európa-politikáját. Nem csupán idehaza, hanem a külfölddel szembeni magatartásában sem követi az új európai együttélés megalapozóinak folytonos érdekkiegyenlítésen alapuló centrumpolitikáját. Az egész közéleti pályáját örökös rohamozásban eltöltő magyar miniszterelnök nem igazán éli át, hogy az Unió létezését és működésmódját az európai civilizációt romlásba döntő két világégés megismétlődését mindenképpen elkerülni kívánó szándék magyarázza.

Orbán Viktor inkább csak szavakban ágál, de mégis gyakorta kilép az uniós politika szokásos keretei közül. A határolt konfliktusvállalás, majd az ezt feloldó nehézkes bürokratikus kompromisszumkeresés nem a magyar miniszterelnök begyakorolt világa. Ám az Unió se igen képes mit kezdeni vele. Az elhúzódó válságától szenvedő közösségnek nem hiányzik a megszokott cselekvés-okossági szabályokat harsányan felmondó magatartás terjedése. Ugyanakkor a nemzeti szuverenitásuk alapjait kezdettől óvó tagállamok Magyarország precedenst teremtő érdemi szankcionálását aligha támogatják.

Eltévedt ország

A tábora követőkészségének fenntartásában módfelett eredményes orbáni gyakorlat tovább mélyíti a hazai társadalom világpolitikai orientációzavarát. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása óta ismétlődően túlnyomó erejű nagyhatalmi uralom alá vetett ország közvéleménye a saját kudarcai láttán magától értetődő természetességgel húzódik vissza történelmi sérelmi magatartásához. Köztes-európai sorstársainál kezdettől kevésbé látta meg a lehetőséget a nyugatos újracsatlakozásban. Pedig az egységes európai gazdasági térségben megvalósult piaci versenyviszonyok, a korábbihoz képest messze kedvezőbb kisállami érdekérvényesítési lehetőségek elvileg nyitva hagyják az esélyt a tényleges felzárkózásra. Európa történelmében sosem volt akkora lehetőség a szegényebb országok felemelkedésére, mint a szovjet befolyási övezeten kívül 1945 és 1973 között. De 1990 után is inkább mutat konvergenciát az unió országainak fejlődése, mint a két világháború között, vagy főleg az előtt.4

Ám Orbán Viktor inkább a Nyugat végleges alkonyáról értekezik. Mint háromszáz éve megannyi szorongó kelet-európai elődje, a magyar kormányfő is az egészséges barbár keleti népek "munka alapú gazdaságának" példáját kínálja a megváltásra az elfáradt, romlott erkölcsű, pénzpiaci kapitalizmusban elmerült Nyugat polgárainak is.5 Ez a fejtegetés alapvetően eltér a tizenkilencedik századi magyar reformkor és az 1945 utáni német vagy akár közelebbről a bajor fejlődés nemzeti hagyományokon alapuló nyugatos polgárosodásának mintájától. Tendenciájában veszélyesen Kelet-Európa felé viheti az országot. Ahol a jobb és a balközép politikai váltógazdasága helyére tartósan a nemzeti illetőleg a nyugatos tábor fundamentális szembenállása kerülhet. Ami eleve olyan kérdésfelvetéseket állíthat a magyar közvélemény elé, amelyekre az orosz történelem régi tapasztalatai szerint nemigen adható jó válasz.

Széthullott nyilvánosság

Az új magyar tömegdemokrácia viszonyai mintha csak illusztrációk lennének Carl Schmitt régi megállapításaihoz. A főhatalom megszerzésének és megtartásának vágya minden más kívánatosságnál fontosabb. A hazai plurális nyilvánosság, talán néhány internetes lap, rádióadó kivételével, darabjaira hullott, a közéleti tömbök közötti kommunikációs tér mindjobban jelentőségét veszíti. A politikai blokkon belüli sajtó a barát-ellenség különbségtétel jegyében konstruált valóságértelmezés alapján törekszik mozgósítani táborát. De a közönség is sokszor nemigen kíván mást kedves médiumától, mint hogy az napról-napra erősítse meg eleve meglévő elfogultságának igazát. A valóságos tények keveset számítanak, a politikai mítoszokhoz illeszkedő hazugságok inkább hatnak. A táboron kívüli racionális okfejtéssel a hazai nyilvánosság egyre kevésbé képes mit kezdeni.

Pedig a kommunizmus uralma alól lépésenként felszabaduló hazai nyilvánosság 1990-ben még elvileg az angolszász polgári elfogulatlanság-eszményt remélte követni. Ám a sajtószabadság ideája alatt továbbélő régi médiaszerkezet véleményformálói kezdettől meglehetős türelmetlenséggel támadták az elfogultságaikkal ütköző világlátásokat. A jobboldali újságírás eredendően létezésében is kétségbe vont beszorítottságból indult. Az 1994-es csaknem megsemmisítő választási vereségük traumájának hatása alatt a Fidesz politikusai már elkötelezett médiahátországuk felépítésére és harci szenvedéllyel való megtöltésére törekedtek. Aztán a példányszámukat, nézettségüket egyre kevésbé megtartani képes baloldali orgánumok is lassan csendben feladták a korábban is kevéssé betartott függetlenség ideált. Mára a Fidesz kommunikációja olykor bántóan távol áll a valóság tényeitől, mintha a kormánytöbbség tapasztalatai alapján azt gondolná: az emberek akármit igaznak hisznek el, ha azt elégszer sulykolják.

Minden bajra jó centralizáció

Amíg a demokratikus fordulat meghatározó gyűjtőpártjai, az MDF és az SZDSZ sorra élték meg belső válságaikat és pártszakadásaikat, addig a Fidesz régóta őrzi tetterős belső kohézióját. A Fidesz mára módfelett sokrétegű közönséget vonzott magához, ám sosem lett belső felépítésében igazi polgári gyűjtőpárt. Először az alapítók bázis demokratikus közösségének belső szolidaritása, majd egy még szűkebb, csaknem egybehangzóan gondolkodó vezetői csoport bajtársiassága, végül már egy évtizede Orbán Viktor pártvezéri kisugárzása ad minden más hazai pártot messze felülmúló koncentrált akarategységet a Fidesznek.

Orbán Viktor 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban is nem várt, fájdalmas kudarcba vezette a Fideszt. A párt belső fórumain sokáig akadtak vezetők, akik rendszeresen kimondták politikájával kapcsolatos kétségeiket. Csakhogy a fiaskók után mindig egyre nagyobb siker következett. A cselekvés felelősségét egyedül is vállalni merő miniszterelnök elszánt választói lelkesedésétől is hajtva mind biztosabban kiemelkedett vezetőtársai közül. A többiek vagy kikoptak a Fidesz vezetéséből, vagy az újonnan jöttekkel együtt végrehajtói lettek az orbáni politikának. Az akciói megvalósításában idehaza egyedülállóan hatékony szervezetben idővel elsorvadt szinte minden hathatós visszacsatolás. A miniszterelnök egészen kivételes módon kitart emberei mellett, cserébe magától értetődőnek tartja a legteljesebb lojalitást és engedelmességet. Kifejezetten ösztönzi, hogy a Fidesz helyi vezetői a saját területükön az övéhez hasonló eréllyel intézzék ügyeiket.

A miniszterelnök már a kormányalakítás idején formálisan is felszámolta a hagyományos magyar kormányzati kabinetelvet, kormányfő-helyettesekkel, csúcsminiszterekkel és államtitkárokkal (szenior és junior miniszterekkel) felállított egy hierarchikus kormányzati piramist, amelyben könnyen elillanhat a miniszterek és a fontos területekért felelős államtitkárok önállósága, valamint saját ágazati felelőssége.6 A kormányfő módszeresen lecserélte a központi közigazgatás vezetőit. A nyolc közigazgatási és az 59 helyettes államtitkár közül összesen hárman voltak a Bajnai-kabinet idején is hasonló vezetők. Az új kinevezettek kétharmada harmincas vagy kora negyvenes éveiben jár.7 Végül az indokolás nélküli felmondás lehetősége tette teljessé a közigazgatás feletti kormányzati ellenőrzést. A Fidesz egészen kivételes mértékig újraosztotta a hatalmat a központi kormányzat és az önkormányzatok között. Csaknem teljes egészében államosította, és megyei valamint ennek alárendelt járási hivatalokba koncentrálta a közigazgatást. A városi és községi önkormányzatoknál alapvetően csupán a településüzemeltetési feladatokat hagyta meg.8 Az erőteljes igazgatási centralizáció azonban eddig nem hozott jó kormányzást. Ellenkezőleg, a hatékony visszacsatolások nélküli, túlcentralizált egyközpontú vezetés, ahogy az gyakorta megtörtént más hasonló rendszerekben is, valójában inkább kaotikusabbá tette az országos közigazgatást.

Erővel teremtett instabilitás

Orbán Viktor az alkotmányos magyar állam történetében kivételes hatalomkoncentrációt teremtett. Az irányított nemzeti kapitalizmus illetve a határolt parlamentarizmus új mechanizmusai jellegzetesen személyéhez kötődnek. A végletekig centralizált, vezetői megbízatások ezrei fölött rendelkező rendszer azonban felülről elvileg hamarjában más irány követésére átprogramozható. A módszeresen egybegyűjtött uralmi eszközöket a miniszterelnök már csak ezért sem adhatja könnyedén át egy másik politikai erőnek. Az új berendezkedés egésze a Fidesz maradandó hatalomgyakorlására van felépítve. Így viszont az Orbán-rendszer egyszerűen nem hagy kellő teret arra, hogy kormányzati gyakorlatának bírálói megtalálhassák benne a maguk tartós jövőjét. Ezért körülményei között bármilyen oppozíció jó eséllyel az egész rendszer ellenzéke lesz.

Az ellenzék radikalizálódása viszont a kormánytöbbséget is lépéskényszerbe hozza, a Fidesz a rendszertagadó oppozíciónak a hatalmat végképpen át nem adhatja, ezért újra és újra szűkítenie kell az ellenzék mozgásterét. De ezzel ismételten maga teremt okot a korábbinál is viharosabb, most már a közjogi alapszerkezetre is kiterjedő ütközésekre. A fennmaradó demokrácia állandó instabilitást visz a Fidesz-rendszerébe. A kormányváltás esélyének és az új kormányzati politika megvalósíthatóságának minden csorbítása csaknem szükségképpen az egész Orbán-rendszer elleni lázadásra, és bármi áron való újabb alkotmányozásra sarkallja az ellenzéket. Ez pedig rendszerváltások sorát indíthatja el Magyarországon. Amihez nem is szükséges feltétlenül kétharmados parlamenti többség. Az új rezsimek a világ alkotmánytörténelmében csak kivételesen eredeztetik legitimitásukat az elődjük alaptörvényének való megfelelésükből. Például a francia ötödik köztársaság a nemzet népszavazáson kifejezett akaratából származtatja törvényességét. Ám az újabb rendszerváltás valóságos társadalmi megnyugvás és politikai konszolidáció nélkül csak még totálisabbá tehetné Magyarország politikai közösségeinek eddig is annyi kárt okozó szembenállását.

 

Az Orbán-rendszer természete

1. Lemaradó ország
2. Irányított nemzeti kapitalizmus
3. Plebejus demokrácia
4. Nehéz együttélés a joguralom rendjével
5. Kísérlet a baloldali blokk helyreállítására
6. Lázadás a kéttömb-rendszer ellen

 

 

Jegyzetek

1 A miniszterelnök napirend előtti beszéde 2010. október 11.
http://www.mkogy.hu/internet/plsql/ogy_naplo.naplo_fadat?p_ckl=39&p_uln=33&p_felsz=6&p_szoveg=&p_felszig=6

2 Például Konrád György: Hungary's Junk Democracy. New York Times, 2012. január 18.
http://www.nytimes.com/2012/01/19/opinion/hungarys-junk-democracy.html?_r=1

3 A kormány maga keres keleti üzleteket, mert talán bízik a valószínűtlenben: reméli, hogy a vágyaikhoz képest az európai piacokon nehezen boldoguló hazai vállalkozások majd az ismeretlenben lesznek tömegesen eredményesek. Magyarország új külpolitikai orientációjáról Orbán Viktor beszéde a Magyar Állandó Értekezlet IX. ülésén. 2010. november 5.

4 A megfelelő társadalmi, emberi és intézményi képességekkel rendelkező kevésbé fejlett országok a felgyorsult tőke- és technológiatranszfer, valamint a hatalmasra növekedett világkereskedelem révén az élenjáró államok meglepően dinamikus megközelítésére lehetnek képesek. A huszadik század végén Nyugat-Európa mag-országai és korábbi perifériái között az egy főre vetített gazdasági kibocsátási különbségek már csak a töredékét tették ki annak, ami a második, de még inkább az első világháború előtt volt jellemző. Ebből a felzárkózási lehetőségből a szovjet befolyási övezetbe került Magyarország fájdalmasan kimaradt. 1990 után viszont már a gyors konvergencia lehetőségének előnyeit elsősorban az igyekvő ázsiai országok élvezik, de azért a régi Köztes-Európa sikeresebb országai is érezhető felzárkózást mutatnak. Az európai konvergencia adatainak alakulásáról: Tomka Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest 2011. 68-83. old.

5 Ami Dosztojevszkijtől Szolzsenyicinig régi kedves eszméje a szorongó, ám nemzetének értékeit magasra tartó kelet-európai értelmiségnek. De ez az érzés párosulva a marxizmus messianizmusával lett az alapja a leninizmus világmegfordító küldetéstudatának is. Az első világháború után Német- és Olaszország, valamint térségünk csaknem összes kisállama, így hazánk is telve volt ilyen nézetekkel, ám 1945 után a nyugati életforma befolyása alá került országok már lemondtak a korábban annyit keresett külön útról, és Konrad Adenauerrel az élen egyértelműen a Nyugatot választották.

6 Ez a szabályozás határozottan túlmegy a bonni alaptörvény rendelkezésein. Németországban a szövetségi kancellár meghatározta irányvonalon belül "minden szövetségi miniszter hatáskörében önállóan jár el és ezért felelős. A szövetségi miniszterek közötti véleményeltérések esetében a szövetségi kormány dönt." (Németország Szövetségi Köztársaság Alaptörvénye 65. cikk.) Továbbá a szövetségi kancellár valóban jelentős hatalmát a tartományi kormányok ereje, és a biztos alapokon álló Alkotmánybíróság ellensúlyozza.

7 Az adattal lásd: HVG: Államtitkárok regimentje. 2010. június 10. csütörtök
http://hvg.hu/hvgfriss/2010.23/201023_allamtitkarok_regimentje_kiskormanybelepo

8 A megyei önkormányzatok szinte teljes funkcióvesztését mutatja költségvetésük radikális visszavágása. Amíg például a Pest Megye Önkormányzatának 2011-ben a kiadási főösszege 34 milliárd 907 millió forint volt, addig a 2012-es költségvetésben a kiadási főösszeg 452 millió forintra zuhant, azaz az összes többi megyével lényegileg egyező mértékben a korábbi 1,3 százalékára esett. Adatokkal: http://www.pestmegye.hu/download.php?docID=869http://www.pestmegye.hu/hirek/elfogadta-kozgyules-120224http://www.pestmegye.hu/adatmodositas/donteshozatal-ulesek/eloterjesztesek/tomoritett-120217-2