[origo]
Nyomtatás

Csúrog
2013. június 27., csütörtök, 20:13


Ha létezik szerb-magyar megbékélés, akkor az a szerb nacionalistáknak köszönhető. Szörnyű, mi?


Emlékmű áll Csúrogon. Emlékmű áll a csúrogi tömegsír felett; ott, ahol 1944-ben magyarokat agyonlőttek. Később dögkút volt ott, meg szeméttelep. Majd’ húsz éve keresztet állítottak a tömegsírnál, makacs és kitartó emberek. A fából ácsolt keresztet minden évben kidöntötték és megrongálták, újra és újra. Az emlékművet egy olyan településen állították fel – a szerb állam költségén –, ahonnan a magyar túlélőket nem csak kitelepítették (és a járeki táborba internálták), de azt is megtiltották, hogy valaha visszatérjenek Csúrog, Mozsor vagy Zsablya területére.

Miért nagy és fontos dolog ez? Azért, mert a közelmúltig a II. világháborúnak csak szerb (és zsidó valamint roma) áldozatai lehettek Szerbiában. Az újvidéki hivatalos megemlékezéseken csak a magyar csendőrök és honvédek 1942-es gyalázatos vérengzéséről lehetett szó. A közelmúltig jóformán elképzelhetetlen volt, hogy Szerbia bármiféle felelősséget vállalna a bosszúért, az 1944-45-ös megtorlásokért. Így az is elképzelhetetlen volt, hogy valamelyik kormányhű lapban – például a Vecernje novosti hasábjain – valaha is megjelenhet az ártatlan magyar áldozatokról szóló utalás. Nem pusztán jelképekről beszélek: két évvel ezelőtt a vajdasági magyar szervezetek és a budapesti kormányzat még a szerbiai kárpótlási törvény ellen tiltakoztak. Attól tartottak, hogy az – a kollektív bűnösség elve alapján – kizárja a magyarokat a kárpótlásból. Nem mellesleg: azt a törvényt a demokrata párti Boris Tadic aláírta, a vajdasági autonomista pártnak számító – és a magyar szavazatokat is begyűjtő – Liga (VSL) pedig nem látott kivetnivalót a fasiszta megszállók megbélyegzésében. És akkor még az elmúlt húsz év egyéb mocskosságait nem említetném, mindenesetre ez az elégtétel kínkeservesen lassússággal jött el.

Azt nem mondanám, hogy a vajdasági magyarokat eddig kizárólag fasiszta gyilkosok leszármazottainak tartották volna, és nem emlékezhettek áldozataikról. A ’90-es évek eleje óta a magyarok igenis kimentek a tömegsírokhoz – mert nem csak Csúrogon gyilkolták a magyarokat –, és ezek a megemlékezések nem voltak sem tiltottak, sem pusztán megtűrtek. Hanem mintha láthatatlanok lettek volna. Mintha nem léteztek volna a többségi társadalom számára. Beszélni lehetett a megtorlásról és mészárlásról, fontos kötetek jelentek meg, ám körülöttük ott volt az elhallgatás áthatolhatatlannak tűnő fala. A hivatalos Szerbia egyszerűen nem akart tudomást venni a magyarok áldozatairól.

Eddig. Ugyanis a csúrogi emlékmű (és a szerb áldozatokról szóló múzeum) felavatása előtti napokban a szerb parlament nyilatkozatban is elítélte a magyarok elleni bűntényeket. A nyilatkozatot a legnagyobb parlamenti párt, a szerb haladók – azaz a volt radikálisok – terjesztették be. Nyilván a vajdasági magyar politikusok és a magyar diplomácia is győzködte őket - a lényeg, hogy megtették. Ha létezik szerb-magyar megbékélés, akkor az a szerb nacionalistáknak köszönhető.

Szörnyű, mi?

Igazából nem számít: fontosabb, amit Áder János és Tomislav Nikolic államfők tettek a meggyilkolt nagyapák, apák és testvérek emlékezetére. Az számít, hogy a szerb állam elismerte, ártatlan magyarokat öltek meg, Magyarország pedig múzeumot épített a ’42-es mészárlás szerb áldozatainak emlékére. Szimbolikus politizálás, de ennyi év után már csak a gesztusok számítanak.

Kevés? Felemás? Nem: több mint amire egy éve számítani lehetett.

A Vajdaság történelme a kitelepítések, a betelepítések, a gyilkosságok és bosszúk történelme is. És ezt a történelmet nem csak a szerbek és a magyarok szenvedték meg. Két kultúra, két közösség ugyanis eltűnt az ottani etnikai-vallási mozaikból. A zsidók és németek úgy tűntek el szinte teljesen, hogy hiányuk máig látszik. A zsidókkal a délvidéki bevonulás és visszacsatolás után a magyarok végeztek, a németeket a háború után az új délszláv állam hatóságai tüntették el. Talán egyszer ez a két állam eljut oda, hogy az ő áldozataikról is tisztességgel megemlékezik.