[origo]
Nyomtatás

Miben hasonlít a magyar foci és a gazdaság?
2013. augusztus 18., vasárnap, 12:48


A magyar piacgazdaságból éppen az hiányzik, ami a kapitalizmust szerethetővé és vonzóvá teszi: a korrekt viszonyokon alapuló szabad verseny. És éppen ezért alacsony a teljesítménye és egyre kevésbé képes a növekedésre.


A mexikói focivébé egyik csoportmérkőzésén, 1986. június másodikán, Irapuatoban a szovjet válogatott 6:0-ra kiütötte a magyar nemzeti tizenegyet. A megszégyenítő vereségben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy a csapat gerincét olyan - mortal insanity - játékosok alkották, akikről kiderült: bűnszövetkezetben manipulálták a totómeccseket, de nem hogy büntetést nem kaptak, még válogatottak is maradhattak. Arra a csapatra, amelynek tagjai olyan bajnokságban küzdenek, amelynek lefolyását nem a tiszta verseny, hanem a központilag vezérelt csalás irányítja, a nemzetközi porondra kikerülve siker helyett csúfos kudarcok sorozata vár.

Az irapuatoihoz hasonló irtózatos pofont kapott a magyar futball 2013 júliusában is: az európai kupák első selejtező fordulójában mind a négy induló magyar csapat kiesett, olyan ellenfelek által kiütve, akiket sehol sem jegyeznek. A mai magyar foci sem a korrekt versenyen, hanem - nyugodtan nevezhetjük így - csaláson alapul. A klubok nem a piacról - jegybevételből, reklámból - élnek, hanem átláthatatlan módon osztogatott közpénzekből. A bőven csordogáló, társaságiadó-kedvezmény formájában eltérített adóforintokból jut utánpótlás-nevelésre, politikusokhoz köthető újonc és régi csapatok feltőkésítésére, máshonnan kikopó légiósok leigazolására és a teljesítményükhöz képest túlfizetett hazai játékosok foglalkoztatására. (Vajon a csillagászati összegű fizetések után hogyan adóznak?) Arra azonban már nem jut elég pénz, hogy a jó és versenyképes foci alapjait biztosítani képes utánpótlás-edzőket megfizessék, így a szelekció alapja nem a tehetség, hanem az, hogy a papa mennyivel tudja megtömni az edző zsebét. Erre a Reál Madrid magyar származású volt ifjúsági edzője hívta fel a figyelmemet, aki hosszú pályafutása alatt többek között olyan zseniket fedezett fel, mint Butragueno és volt módja megtapasztalni a mai magyar utánpótlásban folyó munka valóságos természetét is. Mindezt tetézi, és még inkább betesz a tiszta versenynek, hogy a magyar kormánypárti politikusok hobbijává vált a hozzájuk köthető települések focicsapatának háttérből irányított menedzselése. A mintát éppen a miniszterelnök szolgáltatja, akinek személyéhez immáron mindenki két klubot asszociálhat: a Videotont és a Felcsútot. A Videoton teljesítménye azt példázza, hogy alkalmasint benne van ugyan egy-egy bravúrnak a lehetősége, főként, ha van egy jól megfizetett, tehetséges edzője, de osztályrésze rendszerszerűen az olyan megalázó kudarc, mint most, a névtelen montenegrói csapattól amatőr módon elszenvedett vereség. A saját alapítású futball-akadémiájának csapataként feljutott Felcsúttal kapcsolatban pedig felmerül a kérdés: vajon, ha nem a miniszterelnök bábáskodik körülötte, akkor is bekerült volna az NB I-be? Pusztán az a tudat, hogy a miniszterelnök kedveli ezt a két csapatot, ugyanakkor informálisan ráhatása lehet a futballba áramló pénzek elosztására, lehetetlenné teszi azt, hogy a magyar fociban korrekt viszonyok alakulhassanak ki. Ezt az állítást nem cáfolja az, hogy más miniszterelnökök is belefolynak a futballba. Berlusconi azonban még vállalkozóként és nem miniszterelnökként kaparintotta meg a Milánt, az olasz focit pedig a piac és nem az állam tartja el. A nem az igazságszolgáltatás elfogulatlanságáról híres Itáliában volt bátorság kizárni a Juventust az első ligából, amikor kiderült, hogy bundázott. Az olasz foci azért jó, mert csak a teljesítmény számít.

A magyar foci tragikus helyzete igen szemléletes módon szimulálja a magyar gazdaságban kialakult viszonyokat is. A magyar piacgazdaságból éppen az hiányzik, ami a kapitalizmust szerethetővé és vonzóvá teszi: a korrekt viszonyokon alapuló szabad verseny. És éppen ezért alacsony a teljesítménye és egyre kevésbé képes a növekedésre. A magyar gazdaság egy olyan pályán kényszerül teljesíteni, amely valakik felé folyton lejt. Most leginkább az olyan nemzeti nagyvállalatok felé, mint a miniszterelnök által nevesített Közgép, amelyeknek direkt állami támogatások és túlárazott közbeszerzések elnyeretésén keresztül történő felhizlalásával már nyíltan vállalt cél, hogy egyre több, nemzetközi szinten sikeres, terjeszkedni képes vállalkozás jöjjön létre. (Mintha ezzel szentesíteni lehetne a state capture-t, az államilag szervezett korrupciót.) Ahogy a szocialista kormányok alatt nemzeti bajnokká tett Wallis sem tudott labdába rúgni a globális piacokon, ugyanúgy nem lehet nemzetközi szinten sikeres a Közgép sem. Ahol pályára lép - hiába a kormányzati segítség - sorra kapja majd az utolsó pillanatokban a gólokat, éppen úgy, ahogy a Videoton, vagy a magyar válogatott a románok elleni vébé-selejtezőn. Globális piacokon csak az a vállalat lehet versenyképes, amely nyílt versenyben edződött meg, megszenvedett innovációkra tud építkezni. Az nem, aki kvázi csalással - a közpénzek erőszakos átcsoportosításával - lett felturbózva.

Pedig az, hogy minél több magyar vállalkozás legyen sikeres a globális küzdőtéren, valóban a növekedésképtelenségből kitörni nem tudó magyar gazdaság előre menekülésének a legfőbb záloga. Csak ezzel lehetne ellensúlyozni annak a szocialista-szabaddemokrata kormányok által elkezdett, de az Orbán-kormány által is büszkén vállalt beruházás-ösztönzési gyakorlat negatív következményeit, amelynek eredményeként a hazai GDP-nek egyre nagyobb részét szuper-termelékeny globális cégek magyarországi leányvállalatai állítják elő. Ezekben az üzemekben szinte kizárólag importált anyagokat dolgoznak fel vagy importált alkatrészeket szerelnek össze, ugyanakkor a teljes kibocsátást exportálják, emiatt a megtermelt GDP-ben igen alacsony az a hányad, amely a magyar gazdaságban hasznosul. A magas termelékenység miatt a bérhányad eltörpül, a tulajdonosok pedig az anyaországokban élnek, ezért a munkajövedelmek csak csekély mértékben, a tőkejövedelmek pedig egyáltalán nem válnak a hazai fogyasztás forrásaivá. Mivel a profit sok vállalat esetében eléri a GDP ötven százalékát is, a kivitt jövedelem igen jelentős. A magyar állam nem csupán a társasági adótól esik el (az adókedvezmény a globális cégek idetelepülésének egyik feltétele), hanem az osztalékadótól is. Arról meg nem is beszélve, hogy a kizárólagos export miatt ezek a cégek a hozzáadott érték adóját, vagyis az áfát sem itt fizetik meg. Az adóbevétel a GDP nagyságához képest minimális.

Emiatt a GDP másik felét megtermelő vállalkozások (kkv-szektor, szolgáltató ágazatok, köztük számtalan multinacionális cég, akikre különadót vetettek ki) jövedelméből túlságosan sok adót kell elvonni. A magyar kkv-szektor vállalatainak igen jelentős része azonban olyan árakon, amely az összes adót tartalmazná, versenyképtelen, ezért a bérek egy részének eltitkolásával csalásra kényszerül. A magyar gazdaságnak a kormányzat által eleve lejtőssé tett pályáján a játékosok többsége csak kényszercsalással tud labdába rúgni. Így eleve nem kérhetik számon a pálya lejtését eredményező szabályokat sem. Miféle produktum jön így létre? Semmi esetre sem olyan, amelyet a külpiacokon jól el lehetne adni. Ezekből a játékosokból pedig soha nem fog nemzetközi szintű teljesítményre képes csapat kitermelődni. Pedig ezt a - félgyarmati beágyazódásunkból következő - kedvezőtlen helyzetet hatásosan csak azzal lehetne ellensúlyozni, ha egyre több magyar vállalkozás lenne képes a működő tőke exportjára és a kint megtermelt GDP-ből egyre több jövedelem kerülhetne vissza. Ezért óriási a felelőssége annak, aki egy ország erőforrásait lejtős focipályák kialakítására pazarolja el. Az igazán bölcs államnak éppen az lenne a feladata, hogy megvédje a pályákat attól, hogy bárki is lejtőssé tegye őket. Nem kellene beszedni újabb és újabb adóként azokat a jövedelmeket, amelyeket vissza nem térítendő támogatások, adókedvezmények és állami megbízások formájában visszaosztva tönkre teszik a korrekt piaci viszonyokat. Hagyni kellene azt, hogy a piac allokációs mechanizmusain keresztül juthassanak forrásokhoz azok az innovatív, fejlődni képes vállalkozások, amelyek valóban a siker esélyével léphetnek ki a globális piacokra.

A lejtőssé tett focipályán való működtetésnek ráadásul van egy további, igen kellemetlen következménye is, amely a tiszta versenyt biztosító feltételek mellett nem merülne fel. Ez a kockázati kamatfelárak kérdése. A pénzpiacok a korrupt országokat uzsorakamattal büntetik, különösen magas a kamatfelár ott, ahol a focipálya lejtéséről maga az állam a state capture formájában gondoskodik. Itt a játékosok jelentős részétől még a kamatfelárak fedezetét is el kell szedni, így ezek a focisták eleve gúzsba kötve játszanak. Ezek a játékosok ezért soha nem lesznek képesek hozzájárulni a gazdasági növekedéshez. Vajon kit terhel a felelősség azért, hogy az utóbbi tíz évben Magyarország még a visegrádi országokhoz képest is jelentős felárral volt csak képes finanszírozni államadósságát? Németországban is nyolcvan százalék körül van az államadósság rátája a GDP-hez viszonyítva, de míg ők a GDP-nek kevesebb, mint két százalékát költik kamatra, mi több mint négyet. Ha a magyar gazdaság tisztességes körülmények között működhetne, a különbözetet meg lehetne spórolni és annak egy részéből akár egy világszínvonalú egészségügyet, továbbá köz- és felsőoktatást is lehetne működtetni. Minden olyan próbálkozás, ami még lejtősebbé teszi a focipályát, egyre inkább azzal a következménnyel jár, hogy tovább csökkennek a kilábalás esélyei, sőt, egyre nagyobb a veszély, hogy a pálya ráomlik magára a gazdaságra is. Itt az ideje a tisztességes versenynek helyt adó pálya kialakítására. Ha ez megtörténne, legalább kétezer milliárd forintot (a be nem szedett adók formájában, amelyeket eddig a verseny eltorzítását biztosító források és a kamatfelárak finanszírozására kellett fordítani) ott lehetne hagyni a gazdaságban. Ez a feltétele annak, hogy a világ magyar Ronaldóknak és Messiknek is tapsolhasson végre.