[origo]
Nyomtatás

Válasz Lovasi Andrásnak a jogdíjakról
2013. október 16., szerda, 9:41


A szerzői jogdíjak egy részének újraosztása nem lenyúlás, és pont azokat segíti, akik nem a haszonélvezői egy bejáratott, viszonylag szűk rétegnek kedvező rendszernek - állítja L. Simon László, az Országgyűlés kulturális bizottságának elnöke és a Nemzeti Kulturális Alap bizottságának elnöke. Miért gondolja az állam, hogy hatékonyabban segíti a zenei életet, ha a jogdíjak egy része fölött a Nemzeti Kulturális Alap rendelkezik?


A cikk előzményét itt olvashatja: Nem higgadtan a jogdíjakról

Tisztelt Lovasi András!

Ahhoz, hogy párbeszédet tudjunk folytatni, először mindig fontos tisztázni, hogy miről is beszélünk. Ezt nem csupán kettőnk mostani (nyílt)levél-váltására tartom érvényesnek, hanem az üres adathordozói díjak körül kialakult egész polémiára. Ezért ahelyett, hogy tételesen végigvenném az írásában szereplő állításokat, inkább a vita három kulcskérdésére térek ki az alábbiakban, mert úgy látom, hogy amíg ezek nem válnak érthetővé, addig nem fogunk tudni elmozdulni a holtpontról.

(1) A társadalmi egyeztetésről. A politikai döntéseket megelőző társadalmi egyeztetést, a kulturális szférát képviselő alkotók és szakemberek véleményének kikérését mindig is fontosnak tartottam; nemcsak akkor, amikor még magam is az asztal másik oldalán ültem, hanem politikusként is. Az előadóművészeti-törvény 2011-es módosításkor például minden előadó-művészeti ág képviselőivel többkörös egyeztetéseket folytattunk a benyújtandó normaszöveg véglegesítését megelőzően. Nem állítom, hogy minden egyes kérést teljesíteni tudtunk, hiszen ez, széttartó értékeket valló és érdekekkel rendelkező szervezetekről lévén szó, gyakorlatilag lehetetlen is lett volna. Arra azonban törekedtünk, hogy figyelembe vegyük ezen érdekek és értékek sokféleségét, és ne csupán egyetlen szemszögből mérlegeljük a döntést.

Jelen esetben viszont nehezen tudom elképzelni, hogyan is zajlott volna a „társadalmi egyeztetés”. Mi mondunk egy számot, hogy az üres adathordozói díjak hány százalékát szeretnénk más, általunk célszerűbbnek gondolt formában felosztani, majd a közös jogkezelő szervezetek képviselői mondanak egy kisebbet? Aztán meg alkudozunk egy kicsit, mint a szőnyegárusok, és megállapodunk valahol a kettő között? Vagy azt mondjuk, hogy mivel a közös jogkezelők kötik magukat ahhoz, hogy ne változzon a rendszer, sikertelen volt az egyeztetés, ezért köszönjük, minden marad a régiben? Vagy ennek ellenére megváltoztatjuk, és akkor azt hangoztatják a sajtóban, hogy nem vettük figyelembe a szakma álláspontját? Megjegyzem, bizonyos szakmai közösségek gyakran a status quo fenntartásában érdekeltek, ilyenkor éppen az ő „szakmai véleményük” ellenében kell a szakpolitikának innovatív módon rendszerszintű módosításokkal élnie. Hozok egy távoli példát: Ön szerint miképpen lehetett volna szakmai egyeztetést folytatni a bankadó bevezetéséről? A bankszektor érdekeinek megfelelően kialakított szakmai és politikai álláspont szerint ez helytelen lépés, míg a kormány szerint helyes lépés. A bevezetés vagy be nem vezetés tényét illetően nem lehet kompromisszumot kötni, a részletekről viszont lehet tárgyalni, bár ott sem biztos, hogy meg lehet egyezni.

Véleményem szerint ott nem lehet társadalmi egyeztetést elvárni, ahol az egyik fél a módosításban, a másik viszont kizárólag a status quo fenntartásában érdekelt (másik fél alatt itt a közös jogkezelőket értem, nem a zenésztársadalmat; hogy az ő érdeküket véleményem szerint mi szolgálja jobban, arról később). Ezért nem „utánlövés” viszont a törvénymódosítás elfogadását követően egyeztetéseket kezdeményezni. Ha már tudjuk, hogy az üreshordozói díjak 25%-át az NKA kollégiumai fogják elosztani, akkor érdemes megkérdezni az érintetteket – köztük a zenésztársadalom képviselőit, de más előadóművészeket és az írókat is –, hogy milyen elvek mentén tegyék ezt a kollégiumok. Ezeket az egyeztetéseket meg is kezdtük, elsőként éppen a közös jogkezelők képviselőivel.

(2) Az állítólagos lenyúlásról és az üres adathordozói díjakról. Több helyen is részletesen kifejtettem, de itt is kénytelen vagyok hangsúlyozni: nem tényleges teljesítmények után járó jogdíjakról, hanem az üres adathordozók után megfizetett, kompenzációs jellegű – tehát a másolások miatt előállt, feltételezett bevételkiesést visszapótló – díjakról van szó. (Amelyek begyűjtéséhez, tegyük hozzá, feltételezésével ellentétben nem kell jól képzett ügyvédeket fizetnie sem az Artisjusnak, sem másnak, hiszen ezek kvázi automatikus befizetését a hatályos jogszabályok garantálják). Az pedig sehol sincs előírva, hogy ezt a díjat kizárólag a közös jogkezelők oszthatják fel.

Azt írja, „Lehet, hogy Önnek nem tetszik az, hogy játszási gyakoriság, koncertek száma alapján osztják fel a beérkező pénzeket, de talán fontos tudnia, hogy az Artisjus tagsága döntött így a felosztási szabályzatot megalkotva”. Azt is fontos tudni, hogy az Artisjus tagsága azért dönthetett így, mert az eddig hatályos jogszabályok a közös jogkezelőkhöz irányították ezeket a pénzeket, feltételezve, hogy megfelelően végzik el a felosztásukat. Ezt a feltételezést azonban a jogalkotónak időről időre felül kell vizsgálnia. A játszási gyakoriság és a koncertek száma alapján történő felosztás pedig nemcsak nekem „nem tetszik”, hanem egyre gyakrabban vitatkozunk arról, még az Európai Unióban is, hogy ez a rendszer így nem igazságos. Az Európai Bíróság 2013 júliusában meghozott döntésében az egyes méltányos díjigényeket (ilyen például az üreshordozó-díj) vizsgálva megállapította, hogy a méltányos díjigények tekintetében lehetséges a díjazás egy részét közvetett kompenzáció, például szociális és kulturális támogatások formájában nyújtani. Jelenleg van folyamatban a szerzői és szomszédos jogokra vonatkozó közös jogkezelésről és a zeneművek jogainak belső piacon történő online felhasználásra szóló, több területre érvényes engedélyezéséről szóló irányelvjavaslat egyeztetése az Európai Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament között. A javaslat összeurópai szinten egységesen szabályozná a közös jogkezelő szervezetek szociális, kulturális tevékenységének kereteit is, és e tekintetben főszabályként rögzíti, hogy a jogdíjakat érintő levonásokhoz a szervezet tagjainak döntése szükséges, a szervezetnek pedig átláthatóvá kell tennie a jogtulajdonosok számára az ilyen levonások szabályozását. Az ilyen levonásokból finanszírozott bármely szociális, kulturális vagy oktatási szolgáltatáshoz minden jogtulajdonos számára megkülönböztetés nélkül hozzáférést kell biztosítani.

De mindettől függetlenül is visszatetsző az a díjfelosztási rendszer, amely „az akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik” elvére épül. Ez nem segíti a hazai könnyűzene megújulását, a fiatalabb tehetségek kibontakozását. Természetesen azoknak, akik eddig a rendszer viszonylag kis számú kedvezményezettjei voltak, a változások éppen ezért érdeksérelmet okoznak. Azt megértem, ha ezért dühösek, azt viszont már nem tudom elfogadni, ha „lenyúlást” emlegetnek. Nehezen minősíthető ugyanis lenyúlásnak, ha egy meglévő forrást szélesebb kör számára kívánunk hozzáférhetővé tenni.

Megjegyzem, azzal sincs tisztában a közönség nagy része, hogy a ténylegesen nevesíthető (azaz a konkrét lejátszások, eladások és koncertek után járó) jogdíjak mértéke egy-egy szerzőnél történő kifizetés esetében nem éri el az őt illető összes kifizetés öt (!) százalékát, tehát pénzük nagyobb részét ők sem a konkrét munkájuk után kapják. Vagyis az Ön jogdíjában is benne van annak a falusi kiskocsmának a befizetése, ahol a fröccsöző vendégek soha nem néztek mást a pult fölé helyezett tévén, csak focimeccset vagy autóversenyt. Én ezt egyáltalán nem sajnálom Öntől, Önöktől, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a jogdíjkezelő, jogdíjbeszedő egyesületek minden értékelendő érdemi változtatása ellenére is sok jogos kérdés fogalmazódik meg a befizetőkben és a jogalkotókban egyaránt. És azt is látjuk, hogy könnyebb ma minden memóriakártyára ráterhelni pár ezer forintot, mint megküzdeni a nagy internetes fájlmegosztókkal, tartalomszolgáltatókkal, és tőlük kérni több pénzt a tényleges (!), ma már egyébként számolható tartalomhasználat után. S persze akkor az is megjelenne kockázatként, hogy például Majka jobban fog keresni, mint sok mostani kedvezményezett. (Majka Belehalok című számát több mint 22 milliószor hallgatták meg a YouTube-on bő egy év alatt, míg a Kispál és a Borz húszéves jubileumi koncertjén készült, 2008-ban feltöltött Csillag vagy fecske című felvételt ugyanitt 3,3 millióan, köztük magam is vagy háromszor. Tessék ugyanide beütni a keresőbe Bródy János és még sok, szerintem is kiváló zenész nevét, és megtekinteni az egyes számoknál a nézettségi adatokat. Csak egy adat az Artisjus-elnök, Victor Máté egykori fantasztikus zenekaráról, a Non-Stopról: az általam kamaszként rongyosra hallgatott, velem éppen egyidős Szép Margit című számot 14 810-en tekintették meg a YouTube-on.)

(3) Megint csak az állítólagos lenyúlásról és a Nemzeti Kulturális Alapról. A „lenyúlással” kapcsolatos feltételezést már csak azért is vagyok kénytelen minden fórumon visszautasítani, mert mintha mindenki megfeledkezne arról, hogy az összeg a Nemzeti Kulturális Alaphoz (NKA) kerül új forrásként. Azt állítani, hogy az NKA a politikai lenyúlás terepe, nem más, mint a hazai művésztársadalom egy jelentős részének arculcsapása. Az NKA-nál ugyanis nem politikusok, hanem a szakmai kollégiumokba beválasztott kulturális szakemberek hozzák a döntéseket immár húsz éve. Nem magamat fényezem, hiszen nem az én érdemem, hanem a hosszú évek alatt kiforrott struktúráé, amikor azt állítom, hogy nem lehet ma Magyarországon még egy olyan intézményt mondani – a kulturális szférán kívül sem! – amely ilyen szakmaisággal, politikai elfogultságoktól mentesen, kormányzati ciklusokon átívelően végezné a munkáját. Aki tudja, hogyan működik az NKA, az azt is látja, hogy itt véletlenül sem az Ön által ironikusan említett „Lacikám”-típusú elosztási elv érvényesül.

Az üres adathordozói díjak körül fellángolt vita kapcsán viszont rá kellett jönnöm, hogy a hazai könnyűzenész-társadalom számára az NKA egyfajta elvont fogalom, egyszerűen azért, mert képviselői közül viszonylag kevesen pályáznak rendszeresen az Alaphoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sokan ne találkoznának munkájuk során az Alappal, sőt közvetlen vagy közvetett módon ne NKA-s források segítenék a működésüket. Az NKA által kulturális és turisztikai fesztiválokra fordított milliárdok jelentős részét a szervezők eddig is a fellépők – főként könnyűzenei előadók – honoráriumaira, fellépti díjaira fordították; ezt egyáltalán nem felrovom, csak a méltányosság kedvéért megállapítom. Az NKA továbbá közvetlenül is rendszeresen támogatott nemcsak komoly-, hanem könnyűzenei koncerteket, kiadványokat is. És persze elsősorban a hazai könnyűzenészek voltak a Szerzői Jogdíjbevételek Felhasználásáról Döntő Ideiglenes Kollégium pályázatának igazi nyertesei is – jellemzően azok, akik eddig a közös jogkezelőktől kaptak nagyobb összegeket (többek között ezért nem tartjuk indokoltnak az ideiglenes kollégium további működtetését).

A törvénymódosítással szembeni bizalmatlanságot tehát részben még meg is érteném, ha az új források nem pont az NKA-hoz kerülnének, amely nem csupán szakmai alapon, hanem igenis „olcsón” dolgozik. (Az NKA Igazgatóságának a teljes éves költségvetése öt éve változatlanul évi 907 millió forint. Ebből finanszírozzuk az évi több mint tízezer pályázat lebonyolítását, a szerződéskötéseket és ellenőrzéseket végző 112 dolgozó bérét, 80 kurátor és 12 bizottsági tag tiszteletdíját, a TAO támogatásokat kezelő, az intézményünk részét képző előadó-művészeti iroda működését, a székház teljes rezsijét stb. A közös jogkezelésből befolyó többletpénz kezelése nálunk kiadásnövekedést nem jelent, hiszen felosztását, pályáztatását a meglevő rendszerbe illesztjük be.) Összességében tehát az a meggyőződésem, hogy a jelenlegi szisztémánál a zenésztársadalom egészének érdekét sokkal jobban szolgálja, ha az üres adathordozói díj 25%-át a Nemzeti Kulturális Alap osztja el. Már csak azért is, mert így a zenészeknek nagyobb beleszólásuk lesz abba, pontosan mire is fordítsuk ezt az összeget. Egyrészt azért, mert a képviselőik ott fognak ülni a zenei kollégiumban, másrészt azért, mert már a kollégium programjának kialakításkor ki fogjuk kérni a véleményüket erről. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes eddigi NKA-kurátor beszámolhat arról, hogyan alakították a szakmai visszajelzések a kollégiumok pályáztatási gyakorlatát – szemben a közös jogkezelők erősen egyoldalú felosztási elveivel. Az Ön által a bevezetőben említett „nagyszabású koncepció” tehát nem hiányzik, azzal azonban tételes formában eddig azért nem találkozhatott, mert azt, ha megengedik, az Önök – zenészek, írók, kiadói szakemberek, fesztiválszervezők – segítségével szeretnénk véglegesíteni.

L. Simon László