[origo]
Nyomtatás

Nem az üres cédék hozzák el a pophajnalt
2013. október 22., kedd, 11:39


Az állam egy mindössze látszólagos egyetértést rúg fel a könnyűzenészeket megillető jogdíjak elosztásának újraszervezésével L. Simon László szerint. Hogyan segítheti a jogdíjak elosztásának új rendszere a fiatal zenészeket, és miért nem kell attól tartani, hogy egy lila szervezet ezentúl csak a balettet támogatja majd?


Lovasi András a múlt hétfőn írt nyílt levelet L. Simon Lászlónak, a parlament kulturális bizottsága fideszes elnökének a zenészeket megillető jogdíjak újraosztásáról. Lovasi levelét itt, L. Simon válaszát itt olvashatja. A nyilvános vitához azt a feltételt szabtuk a szerzőknek, hogy egy körben elmondhatják véleményüket, egy második körben pedig reagálhatnak egymás észrevételeire, ha akarják. Lovasi András viszonválaszát itt, L. Simon Lászlóét alább olvashatják, amellyel a vita Origóra eső része lezárul.

Tisztelt Lovasi András!

Egyetértek a válaszában megfogalmazottakkal: valóban elbeszélünk egymás mellett. Korábbi válaszomban megpróbáltam kifejteni, mi áll az üresadathordozó-díjakkal kapcsolatos döntés tartalmi és formai részének hátterében (mikor adekvát a társadalmi egyeztetés, miért tartjuk indokoltnak a jelenlegi rendszer átalakítását), de ha ezek után ismét az előző levelében felvetett kérdésekhez térünk vissza, nehezen tudnék mást tenni, mint megismételni az általam korábban elmondottakat. Abban is igaza van, hogy míg például egy hölgy vagy akár egy rockzenész lehet hisztis, addig a magyar állam és annak választott képviselői nem, de úgy érzem, az önnek és ezáltal a hazai könnyűzenész-társadalom egy részének adott válaszom nem vádolható különösebben magas hisztifaktorral, ahogyan szerintem az immár kihirdetett törvénymódosítás sem.

Szintén igaza van, amikor azt állítja, hogy „nem véletlenül írta alá egy szombat-vasárnap több mint 1400 művész a döntésük ellen tiltakozó levelet”. Ez valóban nem véletlenül történt, hanem a közös jogkezelő szervezetek, különösen az Artisjus aktív szerepvállalásának köszönhetően, akik úgy szólították fel aláírásra a tagjaikat, hogy finoman szólva nem bontották ki az igazság minden részletét. (Az aláírásgyűjtő ívet jogdíjjogosultként egyébként magam is megkaptam. Némi gondolkodás után nem írtam alá.) Az, hogy félinformációkkal és csúsztatásokkal – lásd az üreshordozói díjak és a klasszikus szerzői jogdíjak rendszeres összemosását, amely még legutóbbi leveléből is visszaköszön – sikerült látszólagos egységbe kovácsolni egy, a megélhetéséért joggal aggódó szakmát, még nem jelenti azt, hogy annak tagjai olyannyira magukénak éreznék az Artisjust mint szervezetet. A zenészekkel folytatott magán- és háttérbeszélgetésekből nekem rendre ennek az ellenkezője derül ki, ahogyan erre utal az az éppen ön által említett tény is, hogy az Artisjus tagjainak elenyésző kisebbsége érzi úgy, hogy érdemes tevékenyen részt vennie az egyesületi működésben.

De a valódi kérdés természetesen nem az, ki hogyan viszonyul az Artisjushoz, és hogy miért olyan a szervezet nyilvános megítélése, amilyen. A kérdés inkább az, mi szolgálja legjobban a zenészszakma érdekeit egy olyan piacon, amely – főként az internetes letöltések hatására – gyökeresen megváltozott az elmúlt években ahhoz az állapothoz képest, amire az üres adathordozói díj bevezetése volt a válasz. Hogy az üreshordozó-díj önmagában nem hozza el a pophajnalt, az egészen biztos. Meggyőződésem, hogy a jelen törvénymódosítás csak egy átmeneti lépés a jogdíjrendszer egészének újragondolása felé, amire feltétlenül szükség van, hogy az megfelelhessen a mai médiakörnyezetnek. De addig is, amíg ez összeurópai szinten megtörténik, jogalkotóként törekednünk kell a jelenlegi rendszer korrekciójára a jobb és igazságosabb működés érdekében. Mi pedig továbbra is úgy látjuk, hogy a néhány jogosultat – jellemzően évekkel, évtizedekkel ezelőtti teljesítménye alapján – többszörösen felülkompenzáló rendszernél jobb és igazságosabb az, amely teret enged a fiataloknak, a feltörekvő tehetségeknek is. A kortárs könnyűzenében talán ez sem elhanyagolható szempont, még ha ezt a konzervatív kultúrpolitikusnak kell is kimondania.

Ha pedig már hisztifaktor: ennek a jelenlétét sokkal inkább érzem abban a felvetésben, amely „az NKA kínzó forráshiányának gyors kezelése” iránti igénnyel magyarázza az elfogadott törvénymódosítást. Levelének ilyetén lezárása lehet, hogy találkozik egyes, minden döntés mögött „politikusmutyit” gyanító olvasók véleményével, a valósággal azonban kevésbé: 2013 várhatóan a Nemzeti Kulturális Alap eddigi legjobb éve lesz a bevételek alakulásának szempontjából. Ráadásul az NKA húszéves évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencia előadásai arról győztek meg, hogy ez a pozitív tendencia európai szinten is a ritka kivételek közé tartozik a hasonló kultúrafinanszírozó intézmények körében. Magyarán az Alapnak nincs szüksége az üreshordozó-díjak 25%-ára; arra – ebben egyetértünk – az alkotói szférának van szüksége, nekünk pedig meggyőződésünk, hogy ezen források elosztását jobban szolgálja az NKA révén történő pályáztatás, mint a jelenlegi rendszer.

Hogy ez valóban így legyen, ki fogjuk kérni a könnyűzenész szakma véleményét is. Mint már előző levelemben is említettem, ez az egyeztetés folyamatban van, ami a jelek szerint már csak azért is szükséges, hogy eloszlassuk azt a félreértést, amely szerint az NKA valamilyen „lila” szervezet, ahol csak „balettra” adnak pénzt. A létrehozandó új Zenei Kollégiumban nemcsak a komolyzene, hanem a könnyű- és a világzene képviselői is helyet kaphatnak, ráadásul nem azért, hogy kampányízű fotók készüljenek velük, ahogy ön feltételezi, hanem azért, hogy részt vehessenek a szakmájukat érintő stratégiai döntések kidolgozásában. Ha a vita egészét nem is, jelen levelezésünket azzal zárom, hogy szívesen látom önt egy nyilvános négyszemközti vagy akár sajtónyilvános beszélgetésre az irodámba vagy egy kávéházba. Talán végre nem fogunk elbeszélni egymás mellett.