[origo]
Nyomtatás

Kinek az emlékműve?
2014. január 8., szerda, 17:50


Emlékművet állít a magyar állam a német megszállásnak. Milyen színben tünteti fel ez a kormány és a magyarok viszonyát a holokauszthoz, és mit árul el a kormány történelemképéről?


Az újév egyik első híre volt, hogy a kormány emlékművet kíván állítani Magyarország német megszállásának 70. évfordulójára. Sokan gondolhatják, hogy rossz tréfáról van szó, hiszen erre az emlékműre még akkor sem volt igény, amikor Magyarországon kötelezően írták elő az antifasizmust.

Valójában a kormány ötlete logikus folytatása annak a történelemszemléletnek, amit már az új alaptörvényben is megfogalmaztak. Ennek lényege az, hogy Magyarország 1944 márciusában elveszette a függetlenségét, és csak 1990-ben nyerte vissza.

Első látásra egy ilyen emlékmű sok mindent jelenthet, különösen azért, mert még azt sem tudjuk, hogyan is fog kinézni. Elvileg elképzelhető volna például, hogy egy feljelentéshegy felett búsuló csendőrt örökítenek meg, vagy Weichs vezértábornagy híres bon mot-ját vésik márványtáblára. Ő ugyanis, amikor megkérdezték tőle, hogy csapatainak mennyi időbe telik Magyarország megszállása, azt felelte, hogy 24 órába. A válaszon meglepett érdeklődő visszakérdezett, hogy meddig tart az akció ellenállás esetén? Weichs erre csak annyit felelt, hogy akkor 12 órát. Mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek. Hozzá kell tennem, Weichs a naplójában is arról panaszkodott, hogy feleslegesnek érzi magát Magyarországon, nincs más elfoglaltsága, mint hogy vacsorákon és borkóstolókon vegyen részt, és szorgalmasan járjon az Operába. Csapatait szívélyesen, részben ünnepelve fogadták azok, akiket megszállt.

Aki azonban csak egy kicsit is tisztában van azzal a politikai koncepcióval, amely a magyar kormány történelemszemléletét jellemzi, az rögtön tudhatja, hogy az előbb említett két ötlet kivitelezéséről szó sem lehet. A megszállási emlékmű a nemzeti önfelmentés mementójaként szolgál. Pontosan illeszkedik abba a megemlékezéssorozatba, amely szerint 2014-ben a holokauszt kapcsán Magyarországon az „embermentés évére” kell emlékezni.

Félreértés ne essék, ez a kormánypropaganda egyik hangja. A másik természetesen nyíltan és becsületesen elismeri a magyar nemzeti felelősséget, mint ahogyan Navracsics Tibor is tette egy megszólalásában. Ezt a típusú szereposztást a Fidesz PR-szakértői már tökéletességre vitték, amit legjobban az a kettős médiaháttér fejez ki, amelyből a mérsékelt szavazókat a Heti Válasz, a Hír TV és a Magyar Nemzet, az ettől jobbra állókat pedig a Demokrata, az Echo-TV és a Magyar Hírlap szolgálja ki. Az utóbbi olvasótábor szellemi abrakja egyébként majdnem teljesen megegyezik a Jobbikéval, ideológiai különbség nem mutatható ki a kettő között.

Az új emlékmű a Fidesz emlékezetpolitikai koncepciójába ágyazva nyeri el értelmét. A megszállás, amely szemben áll a magyar lakosság „embermentési” akciójával, egyfajta szabadjegyet biztosít minden múltjával szembe nem nézett jobboldalinak ahhoz, hogy felüljön a nemzeti önfelmentés vonatára. Ez a gesztus a kormány részéről nincs egyedül, amit bizonyítanak az úgynevezett csendőrpuccs kapcsán előkészített emlékezetpolitikai akciók is. Ehhez szükséges röviden a tények ismertetése: 1944. július elején nagyarányú csendőrségi erők összevonására került sor Budapesten, azzal a céllal, hogy a zsidóság deportálását befejezzék. Horthy a semleges országok tiltakozásai és a szövetségesek katonai sikerei miatt már korábban eldöntötte, hogy nem engedélyez több deportálást, július 5-én a csendőrtiszteket magához rendelte, és felszólította őket, hogy alakulataikkal távozzanak a fővárosból. A kérés nyomatékosításaképp parancsot adott az 1. páncéloshadosztálynak, hogy Buda környékén állomásozó egységeivel vonuljon a fővárosba. A tömeges deportálás emiatt ekkor el is maradt.

Az „embermentés évének” egyik kulcsmegemlékezése a kormány szándékai szerint ennek az eseménynek az ünnepeltetése lesz, amelynek egyik eleme Koszorús Ferenc szobrának leleplezése (emléktáblája már régóta van). Hogy mire számíthatunk, abból ízelítőt adott Hantó Zsuzsa történész–szociológus és Domokos László közíró 2013. december 26-án folytatott beszélgetése a Magyar Rádió „Életmentő történetek” című műsorában. A beszélgetésből az derült ki, hogy 1944 nyarán Budapesten valóságos tömeges embermentés zajlott, „közel 300 000 embert bújtatni kellett, élelmezni és ruházni”. Az üldözött zsidókon „egészen példátlan társadalmi összefogás” segített, amiben „elképesztő arányban” vett részt a magyar társadalom. „A világnak meg kell ismernie, hogy mit tett a magyarság” – mondta Hantó Zsuzsanna, mintha Koszorús (egyébként parancsra végrehajtott) tette egyenlő lenne a magyarság akaratának egészével. A beszélgetés végén a hálátlan zsidók szidalmazása sem maradt el, akik ahelyett, hogy 1945 után segítettek volna megmentőiken, cserbenhagyták őket. Számos példa is elhangzott annak illusztrálására, hogy a zsidó hálátlanság mennyire általános volt. Véletlenül az Apró család bűneit is felemlegették. Domokos László kifejtette, hogy bár őket is mentették, ők hálátlanul nem tettek semmit, amikor megmentőjük szorult helyzetbe került. Gondolatmenetét azzal zárta, hogy ezek a hálátlanságok sokkal fontosabb ügyek, és „ez olyan elképesztő gazemberség, és talán ezeket kellene felidézni, amikor ránk, a fejünkre próbálják olvasni egészen aljas módon az antiszemitizmusnak vádjait, mert istenigazából ezek a jelentős történetek”, „képtelen, aljas és gyomorforgató”, „több a hálátlanságnál”, amit az embermentők sokaságával szemben műveltek a hálátlan megmentettek.

Az üzenet tehát egyértelmű: Magyarországon tömeges népi ellenállás szállt szembe a zsidóság deportálásával, a zsidók azonban mind a mai napig hálátlanok. Az interjúalanyaink záró gondolata szerint „nekünk sikerült zsidó honfitársainkat megmenteni”. Ezt adta le karácsony után két nappal a magyar média.

Elgondolkodtatóak ezek a mondatok, és nem csak a fejedelmi többes szám használata miatt – sem Hantó, sem Domokos nem menthetett ugyanis senkit 1944-ben, már csak azért sem, mert ekkor még meg sem születtek, de ha még mentettek is volna, akkor sem beszélhetnek egy nemzet teljessége nevében. Ezeknél a stilisztikai problémáknál sokkal súlyosabb, hogy állításaik nincsenek összhangban a tényekkel, arra viszont alkalmasak, hogy megvalósítsák egy társadalmi csoport elleni gyűlöletkeltés tényállását.

Ami a tényeket illeti: Magyarország német megszállása után a német szervek legfőbb gondját nem a tömeges embermentés, hanem a magyar hatóságok fékezhetetlen deportálási dühe okozta. Rudolf Höss, az auschwitzi tábor parancsnoka hiába könyörgött a szállítmányok lassításáért, Budapesten erre rá sem legyintettek. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője annyira csodálkozott az ellenállás tökéletes hiányán, hogy ál-ellenálló szervezetet kívánt létrehozni a tényleges antifasiszták lebuktatására. Hain Péter, a magyar politikai rendőrség vezetője azonban megnyugtathatta: erre semmi szükség, mert ha lenne bármilyen ellenzéki tevékenység, akkor azt már régen tudná. Fentiekből adódóan nem létezett tömeges embermentési aktivitás sem. A Budapesten maradt üldözötteket nem kellett sem rejtegetni, sem ellátni, mivel 1944. november végéig nem volt gettósítás, és az érintettek a vagyonuk feléléséből, illetve keresetükből tartották fenn magukat.

Lehetséges, hogy az egykori üldözöttek között voltak hálátlanok, de épp az Apró családra ez nem igaz. Zsindelyné Tüdős Klára maga is megemlékezik a segítségükről saját visszaemlékezésében. Ráadásul az egykori üldözöttek jelentős része osztályhelyzete miatt („kizsákmányoló kapitalista”) újra üldözött lett, tehát objektíve sem tudott volna segíteni korábbi megmentőinek – akikkel adott esetben együtt telepítették ki.

Minden jel arra mutat, hogy a történelmi tények cseppet sem ejtik zavarba azokat, akik a nemzeti emlékezet formálásán fáradoznak. Törekvésük bizonyos szempontból érthető: van rá igény. Amennyiben azonban ez a típusú múltszemlélet válik Magyarországon hivatalossá, akkor oda jutunk vissza, ahol a Kádár-rendszer sötétebb évtizedeiben voltunk – a történelem állami hamisításához.