[origo]
Nyomtatás

Így veri át Magyarország a világot. És saját magát
2014. május 29., csütörtök, 10:09


Minden fronton javuló gazdasági mutatók és kedvezőbb külső megítélés – a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, a kormánynak igaza van, amikor az elmúlt négy év különutas gazdaságpolitikájának sikeréről beszél. De mi van a számok mögött?


Az elmúlt hónapokban sorra érkeztek a jobbnál jobb adatok a magyar gazdaság állapotáról. Az elemzői várakozásokat jóval meghaladó növekedés, a fogyasztói árak csökkenése, a reálbérek ütemes emelkedése, a belső fogyasztás és a beruházások erősödése, a kamatszint mérséklődése mind-mind azt támasztja alá, hogy jó úton járunk, a kormány gazdaságpolitikája meghozta eredményét. Egyes elemzők már az ország adósságának közeli felminősítését jósolják, így úgy tűnhet, a gazdasági szabadságharc végül sikerrel járt.

Az óvatosabbak persze az elmúlt években is többször hivatkoztak az ország romló versenyképességére, ami a hosszú távú kilátásokat döntően befolyásolja, ám ez csak keveseket érdekelt. Ráadásul a svájci IMD napokban közzétett versenyképességi listáján Magyarország két helyet előrelépett, így ez a fordulat is újabb muníciót adhat az unortodoxiában hívők számára.

Nyilván sokan lesznek, akik ünneprontásnak tartják, ha ezeket az eredményeket valaki árnyalni próbálja. Nekik felesleges tovább olvasni ezt az írást, ugorjanak egyből a kommentekhez. Azoknak viszont, akiket érdekel, mi vár ránk 5–10 év múlva, érdemes a számok mögé pillantaniuk.

Tüneti kezelések

Ami az IMD rangsorát illeti, valóban örvendetes, hogy idén az 50. helyről a 48.-ra sorolták Magyarországot. Lassan talán elérjük majd a 2010-es szintet is, amikor még a 42. helyen álltunk. Üröm az örömben, hogy a velünk összehasonlítható versenytársaink között tavaly nem változott a helyezésünk: az európai csoportban továbbra is a 31. Magyarország (2010-ben 24.-ek voltunk), a 20 milliónál kisebb lakosságú országok közt pedig 26.-ok (2010-ben 22.-ek).

Ha az idei előrelépést – ami persze alapvetően a tavalyi teljesítményt tükrözi – kibontjuk, akkor azt látjuk, hogy az döntően a makrogazdasági mutatók javulásának köszönhető. A 2012-es zsugorodás után ismét pozitív tartományba lendült a bruttó hazai termék. Szárnyal az export: a GDP-hez mért arányát tekintve a világon már a 6. legnagyobb. A folyó fizetési mérlegünk is masszív pluszban van, ami azt jelenti, hogy mi finanszírozzuk a külföldet. Csökkent az infláció és a megélhetési költségek.

Az okok ismertek. Egy visszaesés után eleve mindig könnyebb visszapattanni, de a GDP növekedésének most lökést adott az uniós pénzek gyorsított lehívása, a rezsicsökkentés révén erősödő belső vásárlóerő, és valamelyest a jegybank növekedési hitelprogramja is. Egyik sem csodafegyver, és vannak mellékhatásaik.

Az uniós pénzek felhasználásával például nemcsak az a probléma, hogy a korábbi késlekedés miatt a mostani gyorsítás ellenére is források veszhetnek el, de az is kérdés, hogy a tavaly októberben, az utolsó pillanatban Brüsszelnek elküldött 25 nagyprojektnél – amelyek összértéke több százmilliárd euró – nem lett volna-e a jobban megtérülő módja a felhasználásnak, ha több idő marad a kidolgozásra. A lakossági közüzemi díjak hasraütésszerű mérséklése pénzt hagy ugyan a háztartásoknál, de ha a veszteségessé tett ágazatot az államnak kell utóbb átvennie, annak egyszeri költségeit – csakúgy, mint a majdani fenntartásét – az adófizetők forintjaiból kell majd finanszírozni. A jegybank célzott hitelprogramjának pozitív hatása van, ám ez csak korlátozott lehet, ráadásul szintén költséggel jár, hiszen a jegybank ingyen adja a bankoknak azt a pénzt, amiért ő alapkamatot fizet.

A növekedés beindulásán túl az összes kedvező mutatónak vannak árnyoldalai. A foglalkoztatás emelkedésében a közmunka játssza a főszerepet. Az infláció zuhanásának mesterséges okát, a rezsicsökkentést és annak következményeit már említettem, ám az árak túlzott csökkenése azért sem jó, mert emiatt nőtt a reálkamat (hiszen az árak jobban estek, mint kamatszint), és az adósságot is jóval nehezebb így mérsékelni a GDP arányában, hiszen utóbbit a növekedés mellett az infláció alakulása is befolyásolja. Az adósságcsökkentés egyébként is neuralgikus pont a kormányzati teljesítményben. Az előző kormányok által örökül hagyott súlyos adósságot a tetemes magánnyugdíj-pénztári vagyon bevonása ellenére is csak trükkökkel sikerült papíron csökkenő pályán tartani, holott a jelenlegi kormány egyik kiemelt célja volt a ráta leszorítása – tegyük hozzá, helyesen.

Exportteljesítményünkre akár büszkék is lehetnénk, ám az döntően néhány autógyárnak köszönhető, miközben a kis- és középvállalatok nemzetközi versenyképessége továbbra is gyenge. A folyó fizetési mérleg többlete valójában a korábban felhalmozott magánadósság kényszerű leépítésével függ össze, ami forrást vont ki a magyar gazdaságból. Végül ott van a GDP 3 százaléka alatt tartott államháztartási hiány, ami valóban nagy eredmény a korábbi kormányok teljesítményéhez képest, ám ezt a jelenlegi kormánynak csak úgy sikerült elérnie, hogy a gazdaság szereplőitől több adót vont el. Miközben tehát a gazdaság számai papíron szépen alakulnak, és ezt a külföld is kezdi elismerni, a szőnyeg egyre púposabb az alá söpört problémáktól.

Verseny helyett mutyi

Az IMD felméréséből kiderül az is, hogy a vállalatvezetők a legnagyobb problémának továbbra is a gazdaságpolitika kiszámíthatatlanságát, a jogbiztonság hiányát, a kormányzat inkompetenciáját, a közbeszerzések elosztását, az állami támogatásokat, a versenyjogi szabályozást, az átláthatóság hiányát és a kiterjedt árnyékgazdaságot tartják. A kormányzati hatékonyság összességében romlott is az idei felmérésben: az 52. helyről az 53.-ra csúszott ebben Magyarország (2010-ben is csak az 51. helyen állt).

Márpedig ez a két tényező – nevezetesen a szép számok mögött meghúzódó feszültségek, illetve a kormányzati munka minőségének romlása – nem sok jót ígér a jövőre nézve. A kép egyre inkább úgy fest, hogy a magyar állam igyekszik minden területet – akár formálisan, akár informálisan – az ellenőrzése alá vonni, miközben a gazdaság valódi mozgatórugója, az innovatív, pezsgő, széles magánszektor erejét veszti. Vannak persze kivételezett vállalatok, amelyekkel a kormány stratégiai megállapodást köt, de ez is inkább azt üzeni: aki velünk jóban van, az boldogulhat. Az irányított közbeszerzések, a földhaszonbérleti pályázatok, a kaszinókoncessziók kiosztása, a trafikmutyi vagy a felcsúti stadion felépítése mind arra mutat, hogy a valódi teljesítménynél kifizetődőbbek a jó politikai kapcsolatok. Márpedig egy ilyen gazdaság óhatatlanul leszakadásra van ítélve.

A kormány nyilván abban bízik, hogy a közhangulat megfordulása – akár fogyasztói, akár beruházói szinten – idővel öngerjesztővé válik. A bizalom valóban kulcsfontosságú tényező a közgazdaságtanban: jól láttuk ezt a Lehman Brothers bankház vagy Görögország csődje kapcsán, vagy most is, amikor jórészt az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed pénznyomtatásának köszönhetően visszatérnek az állampapír-vásárlók a kockázatosabb piacokra is, és lenyomják ott a hozamokat.

Ideig-óráig működhet is ez a taktika. A mesterségesen feljavított számok külföldön és belföldön egyaránt sokakkal elhitethetik, hogy a magyar gazdasággal minden rendben van, a válságkezelés ugyan szokatlan volt, de eredményes. De a pszichológián túl a közgazdaságtan azért mégiscsak a tényekről, a teljesítményekről és a törvényekről szól. Márpedig ha mérlegre tesszük az elmúlt évek intézkedéseit – beleértve a pozitívakat is, mint például a segélyezési rendszer átalakítása és a munkaerő-piaci kínálat növelése –, az összkép lehangoló. A lépések nagy része ugyanis a jövőt éli fel, és szűkíti a tisztességes versenyt. Erre pedig vajmi kevés mentség, hogy a korábbi kormányok is ezt tették.