// A körülöttünk élő népek közül talán a szlovákok állnak a legközelebb hozzánk, habitusban, szokásban, mentalitásban: most hosszú évtizedekre elpuskázhatjuk, amit el lehet. //

OK.hu

Él ebben a viharoktól szabdalt kicsiny Kárpát- Pannon-medencében két nép, amelyek csak nem férnek meg egymással. Gyűrik-gyömöszölik egymást, emberkednek, fenekednek és olyan fenemód nackók, hogy a fal adja a másikat; Ojrópából legalábbis így látszik, ne legyenek illúzióink. Mindenki hunyó.

Ez a mi hibánk is. A sok hányattatásban, az új évezred hajnalán fejben elfáradtunk: mit tudunk mi igazából a szlovákokról? (Figyelem: aki tótozik, azt kiküldöm. Tegye fel a kezét, ha valaki szereti, ha minket mongol jöttmenteknek tartanak. Senki? De finnyásak lettünk hirtelen.) Hogy ugye "tőlünk lopták a történelmüket", meg a "címerüket" is? Nademéghogy. Ha ezt a parádés gondolatmenetet folytatjuk, vajon hogyan vélekedik rólunk egy igazi lotaring? Mert hozzánk ugye onnan került az Anjouk keresztje. Aki ezen a vágányon halad, az bízvást belesétált a jelenleg domináns szlovák politika csapdájába: ha történeti érveket húzunk elő - amikor emberi jogokról, a kisebbségi oktatás támogatásáról, vagy az EU-s pályázati pénzekhez való hozzáférésről esik szó - akkor ez a historizáló egymásralicitálás csak zsákutcába vihet. (E sorok szerzője történész. Csak a miheztartás végett.)

Nem hiszem, hogy a dunaszerdahelyi rendőri erőszak bármivel is igazolható lenne, és azt sem hiszem, hogy feneketlenül bölcs dolog lenne vedlett zubbonyban, egyáltalán-nem-nyilaskeresztes karszalaggal és levetett határőrségi kasztróban masírozni az erre nyilván kevéssé fogékony szlovák rendőri közegek orra előtt. Mert mifelénk nem elég nyilasnak lenni, annak is kell látszani.

És nyilván tahóság magyarul beszólni a lanovkásnak, hogy "tanulsz te még majd magyarul", meg lefösteni magyarországi szlovák helységnévtáblákat, és egyenesen életveszélyes tahóság elhatárolódást követelni a semmiért nem felelős magyarországi szlovákoktól.

Politikusok, felületesebb fajta újságírók, a megmondóemberek és a megmondóembereket a tévében néző átlagemberek kedvelt toposza az, "hogy a különböző nemzetiségű emberek olyan jól meglennének egymással, csak hát a politika... a cúnarossz politika, az őrjíti meg a népeket". Namármost én példának okáért évek óta harcolok a mazsola ellen. Ahol csak lehet rossz hírét keltem: herpesznek, szárított majomagyvelőnek nevezem, hangosan és kivagyian. Látványosan fintorgok, ha látom, hogy valaki ilyet eszik. Ha tévedésből véletlenül elém jut egy adag vargabéles, ocsmányul széttúrom az egészet, kipiszkálom belőle a mazsolát, hogy aki csak ránéz a tányérra, elmenjen az étvágya. És mégis: az emberek csak nem hajlandók megutálni a mazsolát. Harcom meddőnek tűnik, még a családomban is hátba szúrnak. Egyszóval hiába keltek én hangulatot, ha nincsen piaca az antimazsolizmusnak, nincs erre fogadó közeg, akkor a hajamra kenhetem az indulataimat. Szögezzük le: mert bár a magyar ember más szlovák politikust nem nagyon ismer, és azokat is előszeretettel gyalázza, Robert Fico és Ján Slota sem hülyék. Félretéve ellenérzésünket a késő hatvanas évek külkereskedős divatját hercigen vasalt díszzsepijével tovább éltető szlovák miniszterelnök és koalíciós társa iránt, meg kell állapítanunk, hogy felmértek egy valós választói igényt és azt igyekeznek kiszolgálni. A kilencvenes évek eleje óta tudható, hogy a szlovák választók körében van egy jókora masszív csoport, amely utálja a magyarokat: ez a csoport akkoriban meciari HZDS-re szavazott, mostanság a Smer-re és barátaira. Ők jobbára idősek, jobbára az ország északi részén élnek, ahol nem nagyon látnak magyart (mellékszál és messzire vinne: a magyarok lakta Dél a szlovák irodalomban  és közgondolkodásban - legalább Ladislav Ballek óta - afféle frontier volt: ott nemcsak oroszlánok, hanem bajszos, sunyi magyarok laknak): velük már nem nagyon lehet mit kezdeni. Ennél egy fokkal riasztóbb az, hogy a most kamaszodó szlovák fiatalok egy jelentős részének tudatában is a magyarok jelentik az első számú ellenséget: na ezen viszont sürgősen változtatni kéne. Nem a mi dolgunk volna mondjuk, vesződjön vele a Ján Mikolaj. Csak addig legyünk helyette jófejek, amíg ő olyan rendkívüli jelentőségű dolgokkal foglalkozik, mint az, hogy miképpen írják a tankönyvekben magyarul azt, hogy Stúrovo - Stúrfalva, gondolom. 

A politikusoknak, legalábbis az eszesebbjének, sürgősen el kellene csendesednie az ügyben, és kivárni szalonképesebb pozsonyi politikusokat, azt a pillanatot, amikor a gazdasági csodagyerekről Brüsszelben is felfedezik, hogy orosz átrakóállomást akar csinálni Bécsből, meg szeret molyolni a demokratikus alapjogok újraértelmezésével, és ez talán nem jó. És talán - a szót is félve használom, mert Magyarországon kutyaotthont, meg az egyszázalékért karatézó kisgyereket jelent, de azért kimondom bátran mégis, a bátorsággal, ami van nekem: civil gondolkodás kéne arról, hogyan lehetne ezt a tragikus hülyeségspirált kicsit elgörbíteni. Lehet, hogy rendes egyoldalú gesztusokra lenne szükség: kevesebb értelmiségi okoskodásra, több empátiára, meg arra, hogy a minket utálóknak megmutassuk: van még barátságos és, khm, működő Magyarország; van Sziget, van Szépművészeti Múzeum meg Critical Mass; van Müpa és van Modem. Ha egy csapat szlovák iskolás idejön és látja, hogy nem azzal kelünk, és nem azzal fekszünk, hogy alispánok szeretnénk lenni Alsókubinban, akkor talán előrébb megyünk. Nem ártana szlovákul tanulni, szélesebb körben: igen, itt mifelénk is. Ifjúsági csereprogramok kellenének, közös tévéműsor, (tőlem "Celeb vagyok..." is lehet, azt se bánom), közös társadalomtudományos portál: olyasmi mint ez, csak szlovákul, és nem olyan bénán megcsinálva, mint a közös magyar-román portál, amiből ez maradt. Támogatni kéne az ilyen könyveket, és teret adni a benn foglalt gondolatoknak.

Szlovákiában nem hiszik: ha átmegyünk, sört szeretnénk inni, meg működő sífelvonót szeretnénk, meg várakat néznénk és szúette öreg fakapukat fotóznánk, és mondanánk illedelmesen a múzeumőr néninek, hogy "Dobry den". Ő meg aranyosan visszaszólna, hogy "Máguknak is jó nápot", így, kicsit palócosan, mert ő így tanulta a Rozikától, akivel együtt voltak az internátusban hatvankettőben és a Rozi igazán rendes lány volt, nem úgy mint a többi magyar, és néha még énekeltek is együtt, meg moziba mentek, és a Rozi egyszer elvitte a családjához, és nagyon rendes emberek voltak a szülei, de kicsit komorak, mert megkeserítette őket a sok viszontagság, így mondta a Rozi a szüleiről, akik még jó vastag abált szalonnát is csomagoltak neki az útra, és kicsit pityeregtek, amikor kimentek az állomásra; a Rozi aztán Trencsénbe ment férjhez, lett egy fia, elvált, és aztán meghalt néhány éve: ott volt a temetésén, és ott is úgy köszönt, hogy "Máguknak is jó nápot": mindenki örült ennek és most mi is itt örülünk vele, egy darab közös nyelvben. Egyek vagyunk az örülésben.

Egyszerű emberek vagyunk, egyszerű vágyakkal. Ha jónéhány egyoldalú gesztust teszünk, egy idő után talán ciki lesz nem visszaadni valamit. A részeg kötekedőnek sem állunk le az utcán megmagyarázni, hogy őneki mostan nincs igaza, és jobban tenné, ha nem inna. Mert akkor a járókelők csak annyit látnak, hogy két faszi veszekszik, és még nagyobb ívben elkerülnek minket. Haladjunk el az iszákos mellett. Azokkal próbáljunk beszélni, akikkel lehet és érdemes. Van fiatal és modern Szlovákia is, okos intézetekkel, a Fico-kurzussal kőkeményen szembenő jobboldali liberális napilappal, van számos értelmes kezdeményezés, és vannak a pozsonyi belváros nyüzsgő kávézói.

A körülöttünk élő népek közül talán a szlovákok állnak a legközelebb hozzánk, habitusban, szokásban, mentalitásban: most hosszú évtizedekre elpuskázhatjuk, amit el lehet.

Elbambulunk és kész is van a karambol - hogy a felvidéki magyar identitást radikálisan újragondoló nemzeti bölcselőinktől idézzek.