// Megmentjük az építőipart, még ha mindannyian beledöglünk is. //

Ajánlat

Gazdag vagy szegény nemzet-e a magyar?Antal Dániel írása

OK.hu

Magyarország miniszterelnöke és legnagyobb ellenzéki pártjának vezetője egyetért abban, hogy nemzeti érdek a hazai építőipar élénkítése. A két hadfi kardját letéve, kezébe malteres fándlit véve, barátait, üzletfeleit kalákába szólítva lázas építkezésbe kezd. Téglára tégla, hitelre hitel, építőiparunk megint szép lesz.

Már az ún. nemzeti csúcson, októberben érzékelhető volt, hogy a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségében elnöklő Futó Péter (a ferencvárosi Corvin-sétány építésében érdekelt Futureal Holding tulajdonosa), illetve a Vállalkozók Országos Szövetségét vezető Demján Sándor (a sok egyéb mellett a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája felépítéséről ismert TriGránit irányítója) révén a hazai ingatlanos-építőipari ágazat felülreprezentáltan van jelen a gazdaságmentés tervezgetésében. Aztán a Varga Mihály fideszes gazdaságpolitikus által december elején összehívott válságügyi megbeszélésre - mint "nagyvállalkozó" - meghívást kapott az MSZP-közelinek elkönyvelt, a Fidesz és a magát jobboldaliként definiáló sajtó által rendszeresen támadott Leisztinger Tamás, aki ugyancsak aktív az ingatlanbizniszben. Majd a Fidesz elnöke, Orbán Viktor december 10-én építő- és építőanyagipari cégek vezetőivel tanácskozott, s a szünetben reagált Gyurcsány Ferenc miniszterelnök építőipar-élénkítő elképzeléseire. Az ellenzéki pártvezér elmondta, kevésnek, de a helyes irányba tett lépésnek tartja a kormányjavaslatot.. Gyurcsány nemcsak az EU-s projektek előfinanszírozását ígérte meg az építőiparnak, hanem azt is, hogy már jövőre 30-40 százalékkal nő az állami megrendelések mértéke az ágazatban. Évente 600-700 milliárd forintnyi állami beruházásra lehet számítani, ami nem kis tétel az építőipari piac 1800 milliárd forintos éves volumenéhez képest.

De miért éppen az építőipar? Miért nem a széteső gépipar turbóztatik? Miért nem a hőn áhított adóreformot hozzák tető alá a válság menedzselésére kapott hitelkeretből? Miért nem a költségvetési hiány okaként oly sokszor emlegetett társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer reformja hajtatik végre? Mi lesz a vidékfejlesztéssel, az agrárium korszerűsítésével?

Orbán Viktor így indokolt: 350 ezren dolgoznak az építőiparban, de a kapcsolódó ágazatokkal együtt több mint 1,2 millió ember munkahelye kerülne veszélybe, ha az építőiparba nem öntenének gazdaságélénkítő pénzt. Tetszetős válasz egy olyan országban, ahol az államilag támogatott hitelekkel finanszírozott felfutás idején mindenki építési vállalkozónak állt, aki látott már életében tíz négyzetméter járólapot. 1998-ban 77 607, 2003-ban már 91 224 építőipari cég működött, s a tendencia folytatódik: 2008-ban már 95 694 a bejegyzettek száma. Ez azt jelenti, hogy tízszer annyi építőipari vállalkozás van ma Magyarországon, mint Ausztriában.

A túlkínálat az egyik magyarázata annak a piaci viszonyrendszernek, amiben az alvállalkozói láncokat végén már csak fekete foglakoztatással, ócska minőségben végezhetőek el kivitelezési munkák. A szereplők az esetek kiugróan magas számában korrupciógyanús ügyletekben jutnak megbízásokhoz; a közpénzforrások oldalán rendszeres a túlköltségelés, míg az alvállalkozók felé folyamatosan görgetik a láncba kapcsolódó tartozásokat.

Mint azt az eltűnő tinta esete is bizonyítja, a túlkínálat miatt a fekete foglalkoztatás és a járulékfizetés elkerülése továbbra is tömegesen jelen van az építőiparban. Ám miközben a kereskedelem után a legtöbb csődeljárás, felszámolás az építőipart érinti, a vállalkozások száma nem csökken, nem tisztul a kép. A felszámolások magas számából egyértelműen kiderül, hogy az építőiparban is működik a modell: adósodj el, vigyél ki minden vagyont a cégből, számoltasd fel magad, alapíts új vállalkozást!

Az építőipar felsőbb régióiban eközben gyakoriak a kartellügyek, a Gazdasági Versenyhivatal a közelmúltban is többször szabott ki milliárdos büntetést. Kisebb útfelújítások, csatornaberuházások pályáztatása során is sok a lepacsizott üzlet. Rendszeresen felbukkanak arra utaló tények, hogy az elmúlt évtized infrastruktúrafejlesztő beruházásai az építőipar bizonyos szereplőinek törvénytelenül növelték a hasznát. Csak találgatások szólhatnak arról, vajon mennyi adózatlan hasznot is hozott az építőipar éppen most megmenteni kívánt szereplőinek bő 500 milliárd forint beforgatása egy metróberuházásba.

Az erzsébetvárosi ingatlanpanama, az ingatlanfejlesztők offshore cégekbe kimenekített pénzének visszacsalogatására tett kormányzati kísérlet, az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség vezetőinek korrupciós ügye a napokban is azt bizonyította, hogy a feltételezett 1,2 millió munkahely megvédése csak szlogen mindkét politikai oldalon: az iparág jelenlegi működési módján semmi megvédeni való nincs.

A rossz szerkezetű, korrupt, igazságtalan építőipart eddig is rengeteg közpénz elszórásával tartottuk életben. Ugyanakkor a mostani intézkedések és javaslatok értelmében gyorsuljon az uniós pályázatok elbírálása, a 10 százalékos garanciaalap csökkenjen 2-3 százalékra, az uniós pályázatoknál adható előleg 10 százalékról emelkedjen 40 százalékra, a körbetartozás megfékezésére a követeléseket vásárolja meg egy erre létrejött állami faktoringcég, a csődtörvény pedig úgy módosuljon, hogy adjon lehetőséget a bajba került építőcégek reorganizálására. Vagyis csináljunk az építőipar megmentése érdekében egy sor olyan dolgot, amit csak akkor tennénk meg, ha megbíznánk abban, aki azt kéri.

A kisebbb léptékű önkormányzati és a nagy volumenű fővárosi és állami beruházásokra - Budapest Sportaréna, Nemzeti Színház és MűPa építését, a PPP-konstrukciók átütemezése, az MSZP-SZDSZ-koalíció autópályaberuházásai, a metróépítés - egyaránt igaz, hogy az éppen aktuális ellenzék részéről rendszeres kritika és gyanú kíséri őket: jut az építési összegekből a pártkasszákba is. A legutóbbi időkig az építésügy körül pártpolitikai szinten mindig állt a bál. Most egyszercsak válságmenedzselünk, egy asztalnál egyeztet a Fidesz-barátnak és az MSZP-közelinek elkönyvelt vállalkozó. A recesszió tényleg itt van, s a beígért állami segítség már akkora összeg, ami a két kibékíthetetlen politikai oldalhoz kötődő gazdasági szereplők fantáziáját is képes  abba a közös pontba fókuszálni, ami a kiszorítósdi helyett a pillanatnyi alku, az időleges fegyverletétel felé mutat. A biznisznek mennie kell. Megmentjük az építőipart, még ha mindannyian beledöglünk is.