"A tanuló legyen képes társadalmi problémák azonosítására, összetevőik felismerésére, ezek megvitatására, önálló véleményalkotásra" - írja elő a társadalomismereti tanterv. Vajon van-e bármi esély ennek elérésére a mai magyar középiskolákban? 

Illusztráció: Németh Gyula

Ajánlat

Giccsel érkezik az új generációViczián Zsófia a szalagavatóról

OK.hu

"Osztály vigyázz, jelentést kérek, ki hiányzik, köszönöm, üljetek le. Mindenki vegye elő a füzetét, az egyik hetes szaladjon el krétáért, a másik törölje le a táblát. A mai órán a devianciáról lesz szó."

A legtöbb iskolában ma érvényben lévő oktatási rendszer nagyjából ilyennek írja elő a diákok mentálhigiéniás képzését. A tanulók szinte mindenütt feszes padsorokba rendeződve fordulnak tanáruk felé, aki ha nem is katedrán, de a vaskos tanári asztal biztos takarásában, tekintélyt parancsoló és teremtő távolságban áll tőlük. Információt oszt, miután fogadta a katonásra szocializált jelentést és álló tisztelgést.

Aki így vagy úgy benne van ebben a rendszerben, tudja, ez így nem megy már sokáig. Sokféle ismeret közölhető ilyen térbeli rendben, az nem vitás. Ha csalódás, ha nem: a diákoknak is biztonságérzést nyújt a bástyaként beárnyékoló előző padsor és a belső kis polc, nehezen kászálódnak elő mögüle, nem adják fel szívesen a megszokottat. De annyi biztos, ha éppen olyan tárgy vagy téma kerülne elő, ami beszédet, megbeszélést, kommunikációt kívánna, e hagyományos térbeli rend eleve kudarcra ítéli a próbálkozásokat.

Persze felmerül a kérdés: kell-e egyáltalán a deviancia bármilyen formájáról iskolában beszélni? Sokan azt gondolják: tudjuk, hogy ezek a fiatalok isznak, szívnak, dugnak, cigiznek, de hát majd kinövik, meg egyéként is, apuka mondja meg otthon a frankót (legjobb, ha két pofon kíséretében). Mi itt, az iskolafalon belül, betartatjuk a házirendet, nem kell erre annyi szót vesztegetni. A kapuig-érettségiig, fiam, nem vagy deviáns, utána azt csinálsz, amit akarsz.

"A tanuló legyen képes társadalmi problémák azonosítására, összetevőik felismerésére, ezek megvitatására, önálló véleményalkotásra" - írja elő a társadalomismereti tanterv. Mik tehát a társadalmi problémák? Ha sikerül csak nagyjából is megfelelő légkört teremteni, ijesztő intenzitással törnek fel a személyes élmények, a helykeresés zsákutcái.

"Szüleim 12 éves koromban elküldtek koleszba, hogy ott majd rendet tanulok. Fél háromtól négyig volt kimenő délután, azalatt ittunk, hogy aztán bírjuk a követező napot is."

"Egy haverom naponta szívott füvet. Akkor jött rá, hogy függő, amikor lement a nagyapjához néhány napra vidékre, és ott nem jutott hozzá."

"Hétköznap csak néhány szál, de buliban egy-két doboz is elmegy. Mindenki ezt csinálja, ha nem szívsz, béna arc vagy."

"Teljesen ráálltam a szerepjátékra. Egy idő után már enni se, fürödni se volt kedvem, sajnáltam rá az időt, szar volt kizökkenni arra az egy percre is, amíg elmegyek hugyozni."

De: fosztóképző, via: út. Deviancia: az útról való letérés, az úttól való eltérés, netán: tévút. A definíció közlése utáni első reakció általában a kategóriák utáni vágy, azaz hogy ők, a maguk elmondható vagy mondhatatlan történeteivel, deviánsak-e. Határt feszegetnek, de azért félnek a veszélytől is, meg egy olyan erőtől, ami túlnőhet az akaratukon. Tekintetükkel kérdezik, adatsorokat vonultatnak fel: én alkoholistának, drogosnak, bármilyen függőnek gondolom-e őket? A második lépés a relativizálásé: ja, végül is mindenki deviáns egy kicsit. Mi a normális egyáltalán a mai társadalomban?

"A tanárnő miben deviáns?" - ez a harmadik lépés. Mit is lehet erre mondani?

Nem volt menyasszonytánc az esküvőmön. Volt esküvőm. Nem nézek tévét. Rágom a körmöm. Nem festem a hajam. Ha lehet, biciklivel járok a városban. Utálom a gumicukrot. Hetero. Pedagógus. Adófizető. Mit is lehet erre mondani?

És újra: lehet-e tényleg kommunikálni? Lehet-e eljutni az okok felismeréséig, megvitatásig, önálló véleményalkotásig? A tanmenet alapvetően kronologikus felépítéséből következik, hogy a jelenkorig jó esetben is csak az érettségi előtti véghajrában jutunk el az ismeretekkel. A tankönyvek többsége pedig egyáltalán nem szocializál arra, hogy egy-egy jelenségnek több olvasata is lehetséges volna. Éppen ezért gyakran dühöt vált ki, ha egy társadalmi kérdésről - legyen az a bűnözésről vagy a homoszexualitás - több álláspontot is egymás mellé rakunk. Most mondja meg akkor a tanárnő, hogy melyik az igaz.

Nem von-e minden törekvő szándék ellenére is átléphetetlen határt közénk a térbe íródott kiskorúsítás? Dehogynem. Ideje volna elgondolkodni azon, mit is gondolunk nagykorúságnak. A büntetőjog szerint 14-től 18 éves korig az egyén korlátozottan cselekvőképes. Azaz: már nem gyerek, de még nem felnőtt. Az élet más területén is tudatosítani kéne: a nagykorúvá válás folyamat, egy köztes, és ezért sok bizonytalanságot hordozó helyzet. A középiskolai diák vitázásra képes partner, ugyanakkor ismereteket váró tanítvány, akinek meg kell tanulnia végighallgatni a másik véleményét, akinek meg kell próbálnia túllépni a kritika nélkül ismételgetett - szülőtől vagy közszereplőtől hallott - panelmondatokon. Tegyük legalább néha körbe a székeket.

Amihez kétségkívül bátorság és önreflexió szükségeltetne tanári oldalról is - és sokszor ezek hiányán bukik meg az egész. A legtöbb helyen fura vándorcirkuszi mutatványként kezeljük a prevenciót, amit valami elborult civil aktivista elmond az aulában, aztán elmegy, és mi végre taníthatunk valódi, szép és hasznos dolgokat tovább. Mégsem lehet szőnyeg alá söpörni szexet, drogot, alkoholt mint iskolán kívüli gondokat, olyanokat, amik a papírforma szerint csak 18 éves kor után érik el a diákokat. 

"Rövidesen kicsöngetnek. A mai órán a devianciáról volt szó." Legalább megpróbáltuk.