A határ túloldaláról érkező magyarok úgy érzik, Erdélyben szabadon kísérletezhetnek nemzeti azonosságtudatuk tartalmaival. De mit szólnak ehhez, és az erre adott reakciókhoz, az ott élők?

Ajánlat

Az emlékezés matricájaAblonczy Balázs az autóra ragasztott identitásról

Nagyot koppan, azután elhallgatSipos Géza az ellenzékbe került RMDSZ-ről

OK.hu

A táblán nyíl magyarázza: Hargitafürdő 11,5 km, 3,5 óra. A kis csapat megáll a tábla előtt. "A filmekben el szokták fordítani ezeket" - mondja valaki. Belegondolunk, mi lenne, ha rossz irányba indultunk volna, és belevetnénk magunkat a jobbára letarolt fenyvesekbe. Nem sikerül magunkra ijeszteni. Úticélunk sokkal közelebbi, ráadásul az ellenirány, a Madarasi Hargita csúcsa. Biztonságos terepséta ez, széles, kitaposott ösvényen. Az ég olyan tiszta, hogy vág. Alig váltunk néhány szót. Miről lehetne itt, így beszélgetni? Kikapcsoljuk hát a beszédért felelős központjainkat, és felvesszük személyes havasi downtempónkat - a lassúbbak kicsit lemaradnak. Kétoldalt, vállvonalban a hargitai csúcsok, mint valami megfagyott kék papírmasé. Meg-megállunk, szkenneljük a tájat, megyünk tovább.

Egy utolsó, meredekebb kaptató, és már fent is vagyunk a tetőn. Már érezzük is a szédült elégedettség érzésének első vértódulását, amikor a beszédközpontjaink aktiválódása visszaránt bennünket a politikai jelenbe. A hegytetőn kopjafák, keresztek, ilyen-olyan faragványok, emléktáblák, kokárdaszalag-maradványok, címeres magyar zászlók. Mind-mind a magyarországi turisták szimbolikus térfoglalásainak relikviái. Többségük már erodálódott, de akadnak alig pár napos installációk is.

Egy magyarországi barátom arra hívta fel a figyelmem, hogy a pannonok nem tudják otthon megélni a magyarságukat - nekünk rommagyaroknak könnyű. Ők valamiféle ördögi körben vergődnek, mert nem lehetnek büntetlenül magyarok a maguk személyes módján, minthogy folyamatosan politikai magyarázatot kell adniuk a miértről és hogyanról. Amint átlépik a határt, kitehetik a magyar zászlókat, és elzarándokolhatnak olyan helyekre, ahol szabadon kísérletezhetnek nemzeti identitástartalmaikkal. Magyarországon nem lehetsz csak egyszerűen magyar, Erdélyben igen, ezért van az, hogy Erdély valamiféle identitáskitörést vált ki a pannonokból. Ilyenkor már nem számít, hogy a kopjafa mi is valójában, mert igenis körbe kell tekerni bogra kötött nemzeti pántlikákkal, a mérai népzenésznek pedig minden joggal oda lehet szólni, hogy legyen szíves, ne játsszon népszerű műdalokat, mert az ő dolga a hagyományos értékek éltetése.

Romániába Magyarországról érkezik a legtöbb turista, s ők elsősorban Székelyföldre mennek. De a székely panziósok mégis jobban kedvelik a bukaresti vendégeket, akik többet költenek, nincsenek elszállt elvárásaik és, fogalmazott az idézett barátom: a bukarestiek úgy mennek Parajdra, mintha külföldre mennének, a pannonok úgy mennek Parajdra, mintha haza járnának.

Gyorsan leérünk, a szállásunk egy olaszos hangulatú, nagyon kellemes, alpesinek mondható villa. A házigazda kozmopolita udvarhelyi vállalkozó, népszerű lokális notabilitás, egyszerre pragmatikus és idealista. Valahogy ilyennek képzelek egy jó polgármestert. Kicsit beszélgetünk a falopásokról, a környező falvak szociális helyzetéről, a turizmusról - az egész nagyon tényszerű és politikamentes.

A villában egy vitrinben kis szuvenírek, lehet vásárolni. Van AC/DC-s fekete póló, és van egy fehér is a következő felirattal: Székely vagyok, nem tápos. Ez egy nagyon gonosz szöveg, egy dialektikus lezárása a Magyar vagyok, nem turista és a Székely vagyok, nem piskóta közti párbeszédnek. A tápos azt jelenti, hogy elkényeztetett pannonmagyar, aki puhány-epikureus, gyávatag, meghasonuló (és folytathatnám). S ez máris egy ellenpélda arra, amit korábban fogalmaztam meg, hogy tudniillik a székelyek nem politikai logikában, és nem harsányan élik meg magyarságukat, hanem a hétköznapok apró rutinjaiban. Szorosan a szuveníres vitrin mellett a falra kitűzve Varró Dániel egy szövege - udvarhelyi rádiósok ezen próbálták a beszédtechnikát.

Kimegyünk a verandára, a szomszédos szállóból a Csík zenekar és Lovasi András közös száma szól. A Transindex szerint ez a 2008-as év dala. Utána egy mezőségi lassú, nem éppen ideális ambient a sízéshez, de hát ez megy és kész. Egy barátom rávágja: lakodalmas emó. Szerinten inkább magyar bossa, annyira keserédes-ambivalens - szívesen vitáznék erről a témáról, ha van rá jelentkező.

2006-ban az egyik magyarországi választási plakát egy felhőkből álló, a jelenlegi kontúrú Magyarországot (mennyeit?) ábrázolt. A plakát szövege: Jöjjön el az én országom! Magyarország, ahol mindenki az eszével gondolkodik. Ezt a plakátot akkor nagyon bántónak éreztem. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy valaha, valaki is, ha Magyarország-térképpel akar kifejezni valamit (bármelyik térképpel), tudna az eszével gondolkodni. Ami azt illeti, egyetlen Magyarország-térképpel sem azonosulok. Ha látok egy Magyarország-térképet, arra gyanakszom, hogy az, aki odatette, valamit akar tőlem. Továbbmegyek, ha nem látok, akkor is arra gondolok, hogy itt nem véletlenül nincs, valaki azt akarja, valljak színt. Téboly.

Mennyei Magyarország. Van, aki szerint ez úgy nézne ki, hogy a Nyírséget átpasszoljuk Romániának, a Partiumot viszont visszacsatoljuk. Köszi, én Partiumot nem adnám, mert így legalább úgy érzem, hogy az enyém is egy kicsit. Utolsó, kompromisszumos javaslat: a mennyei Magyarország legyen egy olyan hely, amire ráillik minden térkép. Najó, nemár.