A pénzügyi szektorban és az autóiparban bevetetthez hasonló, szövetségi mentőcsomagot javasol az amerikai napilapok védelmére egy neves médiatudós. A magyar tapasztalatok azt mutatják: semmi nem ártana többet a sajtónak, mint ha megvalósítanák az ötletet.

Ajánlat

A nyilvánosság nélküli vitaWeyer Balázs a médiatörvény tervezetéről

Méltó és igazságos?Boda Zsolt az adóamnesztiáról

OK.hu

Bár a tavaly ősszel kirobbant pénzügyi-gazdasági válság egyáltalán nem volt sem példa, sem előzmények nélkül való, ma úgy tűnik: minden bizonnyal megállja a helyét az az immár közhellyé szilárdult állítás, mely szerint 1929 óta ez a legsúlyosabb krízis, amivel az Egyesült Államoknak szembe kell néznie. (Hogy ennek a krízisnek a világon szinte mindenütt milyen következményei vannak, azt látjuk és látni fogjuk még évekig, de most nem erről lesz szó.) A pénzügyi kataklizma következtében nemcsak a korábbi évtizedek során megszerzett bizalmat felélő, kapzsi befektetési bankok és nemcsak piramisjátékot játszó kamu-alapkezelők lepleződtek le: a pénzügyi kataklizma a sír szélére lökött több olyan, a pénzügyi világon kívüli iparágat, melynek súlyos problémái régóta ismertek voltak. A hitelpiac összeomlása kis híján magával rántotta a komplett klasszikus amerikai autóipart (és jelenleg sem tudni, hogy Bush elnök és az őt január 20-án követő Obama szándéka elég lesz-e a meneküléshez).

Az autógyártásnál sokkal kevésbé koncentrált iparág a lapkiadás, ezért óvatosan kell bánni az általánosításokkal, de azt a vak is látja, hogy a nyomtatott lapok, köztük különösen a napilapok, súlyos gondokkal küzdenek Amerikában. A pénzügyi válság, mint az autóiparban, itt sem maga az ok, legfeljebb a hosszabb ideje működő folyamatokat erősítő új hatás. A világ minden bizonnyal legismertebb napilapja, a New York Times egy elemzés szerint - ha minden rosszul alakul - akár már idén májusban tönkremehet. Az USA második legnagyobb lapkiadója, a chicagói székhelyű, az ország számos nagyvárosában kulcsfontosságú napilapokat megjelentető Tribune Company számára pedig már valóság az, ami a New York Times esetében még csak pesszimista forgatókönyv: a 16 milliárd dolláros adósságot felhalmozott cég tavaly december 8-án csődeljárást kért maga ellen. A helyi - városi, megyei - nyomtatott sajtó az amerikai demokrácia fontos intézményének számít gyakorlatilag a függetlenség kikiáltása óta, ehhez képest az internet térhódításával párhuzamosan, egyre gyorsuló ütemben pusztul ez az iparág: megszűnnek a King County Journalok, a Union City Register-Tribune-ok és South Idaho Pressek (a Mariposa Gazette & Miner viszont 1854 óta precízen megjelent minden héten; mint jeleztem, óvatosnak kell lenni az általánosításokkal). A túlélő lapoknál is rendszeresek a leépítések - egy ezzel foglalkozó weboldal összesítése szerint tavaly legalább 15 ezer amerikai újságírói állás szűnt meg; az Atlanta Journal-Constitution pedig négy nappal ezelőtt mondott fel 156 munkatársának. Mindezt azért sorolom, hogy kiderüljön, milyen viszonyok közt tett javaslatot az újságmentő csomagra Monroe Price.

Ő ismert médiatudós, két amerikai egyetem tanára (Budapesten is járt és adott elő többször, ezt csak az érdekesség kedvéért említem), s most a Demokrata Párt szavazóihoz közelállónak tartott politikai-közéleti blogújság, a Huffington Post hasábjain (illetve egy hasábján) tette közzé elgondolását. "Csak félig tréfa" - írja cikke eleje felé, hogy aztán nagyon komoly érveket és javaslatokat soroljon fel arról, miért és hogyan kellene a szövetségi kormánynak beavatkoznia a nyomtatott lapok megmentése érdekében. Price gondolatmenete szerint demokratikus társadalomhoz jól informált szavazókra van szükség, márpedig ezt a jólinformáltságot a sajtó biztosítja. Ez a sajtó van veszélyben, ezt kell megvédenie-megtámogatnia a szövetségi kormánynak. Price szerint erre jogi alapot jelent néhány korábbi precedens, illetve az amerikai alkotmány sajtószabadságot garantáló kiegészítése. Ez a bizonyos első kiegészítés csak egy mondat, sőt, voltaképpen csak egy tagmondat két pontosvessző között (magyar joganyagban nem élne meg egy ilyen feltételek, megszorítások, alesetek nélküli valami). A Kongresszus "nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot", és kész. Nekem kissé önkényes olvasatnak tűnik az, mely szerint ezt úgy értették az alapító atyák, hogy ha a piac nem teszi meg, akkor a kormánynak gondoskodnia kell a lapok bevételeiről, de kétségtelenül lehet érveket felhozni a kiterjesztő értelmezés mellett is.

Miután az elvi alapokat lefektette, Price gyakorlati javaslatokat is tesz cikkében. Ezek között számos olyan akad, amelynek hasznát vehetné az amerikai nyilvánosság - és, ha már itt tartunk, a magyar is -; ilyen például az, amely a "hivatásos" sajtóra vonatkozó jogi védelmet kiterjesztené a nem hivatalos sajtóra, jófej bloggerekre, civil szervezetekre is. Price ugyanakkor többféle állami beavatkozást is proponál (cikke több bírálójánál ezzel verte ki a biztosítékot), s amilyen távoli Magyarországról nézve az egymondatos sajtótörvény, olyan közeli az a médiavilág, amiben túl szoros az újságok és a kormány kapcsolata.

Price egyik ötlete az, hogy járjon kedvezmény (gondoljunk valamilyen adókedvezményre) azoknak a cégeknek, amelyek a köz informálásának minimumszintjét teljesítő internetes újságokban hirdetnek. Ennek azonban a magyar tapasztalatok szerint csak egyféle következménye lehetne: létrejön egy pártdelegáltakból álló testület a minimumszint meghatározására, ellenőrzésére és elbírálására. A testület tagjai rövid úton, de titokban, megállapodnak, hogy paritásos alapon pártjaik kedvenc szájtjait veszik fel a listára. A köz pedig megtudja: a meghatározott kritériumok alapján úgy alakult, kizárólag pártközeli újságok online oldalai alkalmasak az ő tájékoztatására. Aki úgy véli, hogy ez szemétkedés, gondoljon arra, hogy mit keres a digitális televíziózás környékén az ATV és a HírTV.

Monroe Price jól látja, hogy az újságok nem futhatnak el az internet elől, azt viszont minden bizonnyal rosszul, hogy az állam hogyan és miben segíthet nekik a közérdekű túlélésben. Franciaországban megpróbálkoztak hasonló trükkökkel, de a trendek nem fordultak vissza. A magyar gyakorlat pedig azt bizonyítja: a médiában tényleg minél kevesebb az állam, annál jobb a köznek.